csütörtök, július 12, 2007

Tisztázzunk néhány dolgot!

Még nincs egy hete, hogy a Summorum Pontificum megjelent, a magyar és világsajtóban máris egy csomó félreértés és sületlenség jelent meg a motu proprio által szabályozott kérdéskörrel kapcsolatosan. Őszentsége a bevezető levelében jelezte, hogy már a dokumentum megjelenése előtt sem kis bonyodalmat okoztak az egymásnak ellentmondó, zavaros reakciók. E helyen most négy meglehetősen tipikus félreértésre szeretnék rámutatni, illetve azokat tisztázni.

1. A Szent Háromnap. Bizonyos források a motu proprio 2. cikkelyére hivatkozva azt állítják, hogy a Szent Háromnap alatt nem szabad a szertartásokat a régi rítus szerint végezni. Valójában a dokumentum teljesen egyértelmű; ez a tiltás csak a magánmisékre vonatkozik, hiszen a szóban forgó cikkely ezekkel a szavakkal kezdődik: „In Missis sine populo celebratis…” Ez a kikötés pedig nem tartalmaz semmi újat, hiszen a Triduum alatt mindig is szigorúan tilos volt magánmiséket mondani.

2. Pap- és püspökszentelések. Egyértelmű, hogy a motu proprio nem korlátozza a régi rítus használatát a szentmisére, hanem kifejezetten megemlíti a Rituálét (9. cikkely, 1. §.), a Breviáriumot (9. cikkely, 3. §.), és a Pontifikálét (9. cikkely, 2. §.) is. Egyesek úgy érvelnek, hogy a pápa ugyan engedélyt ad a régi Pontifikálé alkalmi használatára (kifejezetten csak a bérmálást említi), de ez alól kivétel a pap- és püspökszentelés rítusa. Véleményem szerint az Egyházi Rend szentségének kifejezett említése híján nem erre következtethetünk, hanem éppen arra, hogy kifejezett tiltás hiányában a rendelkezést nem indokolt ebben a tekintetben tiltóként értelmezni. A iurisprudentia itt azt sugallja, hogy egy törvény értelmezése és alkalmazása során (amennyiben a törvény nem egyértelmű) mindig az enyhébb, megengedőbb értelmezést szokás vélelmezni. Természetesen a végső szót ebben a Szentszéknek kell kimondania. A félreértések elkerülése végett tanácsos volna hivatalos értelmezést kérni az Ecclesia Dei Bizottságtól.

3. Az új Lectionárium. Kisebb bizonytalanság érzékelhető a 6. cikkely értelmezése körül is. Amikor a pápa megemlíti a népnyelvű olvasmányok Apostoli Szentszék által jóváhagyott kiadásait, akkor vajon a régi vagy az új olvasmányrendről beszél? Magában a motu proprióban semmilyen utalás sem történik az új Lectionáriumra, így az egyetlen ésszerű értelmezés szerint a 6. cikkely a régi olvasmányrendről rendelkezik. Itt azonban meg kell említeni, hogy az Ecclesia Dei Bizottság egykori elnöke, Mayer bíboros 1991-ben adott útmutatása alapján lehetőség van az új Lectionárium használatára a régi liturgia keretében is. Lásd: Guidelines for the Celebration of the „Tridentine” Mass (Prot. 0), 1991. január 1., §. 5. (www.catholicliturgy.com/index.cfm/FuseAction/DocumentContents/Index/2/SubIndex/11/DocumentIndex/412) Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy itt semmiféle kötelezettségről nincs szó, csupán egy alternatíváról, amit Mayer bíboros szerint senkire (lett légyen klerikus vagy laikus) sem lehet ráerőszakolni.

Talán az Ecclesia Dei ezen útmutatása indított egyeseket arra, hogy a motu proprio 6. cikkelyébe „belehallják” az új Lectionáriumot. Meggyőződésem, hogy a Szentszék által engedélyezett alternatíva valójában nem gazdagítja a hagyományos liturgiát. Amennyiben rá kellene mutatnunk azokra a jegyekre, amelyek meghatározzák egy adott rítus identitását, ezek között előkelő helyen szerepelne az olvasmányrend, vagy más kifejezéssel élve, a perikópa rendszer. Föladni a közel másfél évezrede lényegében változatlan ősi olvasmányrendet a kétes értékű és nehezen követhető 3 évre elosztott új Lectionáriumért igazából fájdalmas veszteség volna.

4. Antiszemitizmus. A motu proprióval szemben fölhozott ellenvetések közül talán a legabszurdabb és legalantasabb az antiszemitizmus vádja. Ezt általában a nagypénteki liturgia könyörgései közül ahhoz kötődik, amelyben az Egyház a zsidók megtéréséért imádkozik (a XII. Piusz féle „reform” előtt sorban a hetedik, a ’62-es Misszálé szerint a nyolcadik). Itt most nincs mód arra, hogy minden részletében föltárjam a problémát, de annyit mindenképpen érdemes elismerni, hogy a kereszténységben kezdettől fogva volt egyfajta hajlam az anti-judaizmusra (ami alapvetően vallásos és nem rasszista töltetű), s ami részét képezte a kereszténység teológiai önigazolásának. Ez a hajlam bizonyos esetekben olyan formában jutott kifejezésre, amelyet retorikai túlzások jellemeztek, s amelyre a II. Világháború szörnyűségei után óhatatlanul érzékenyebben reagál a közvélemény. Az ’50-es években ilyen megfontolásból került be a korábban elhagyott térdhajtás a Pro conversione Judaeorum imádságba (melyet a Passió alatt Krisztus kínzói a gúny jeleként használtak), s került ki belőle a perfidus jelző (melynek eredeti jelentése egyszerűen csak hitetlen és nem hamis vagy álnok volt). A régi Misszálé ’62-es változatára tehát az antiszemitizmus gyanújának árnyéka sem vetülhet.

Sajnálatos módon a VI. Pál féle Misszáléban már egy teljesen átírt imaszöveget találunk, ami meg sem említi a zsidók megtérését, mintha az üdvösség szempontjából arra már nem is lenne szükség. Ez a nézet sajnos bizonyos körökben komoly népszerűségre tett szert, s valószínűleg pontosan ezek a körök hangoztatják most, hogy azokkal szemben, akik „idősebb testvéreink a hitben” kifejezetten sértő azért imádkozni, hogy „a mi Urunk Istenünk távolítsa el a leplet a szívükről, hogy ők is megismerjék a mi Urunkat, Jézus Krisztust.” A probléma ezzel „csak” annyi, hogy ez az ima szinte szóról-szóra ismétli el Szent Pál Apostol szavait: „…mind a mai napig ott van ugyanaz a lepel fölfödetlenül az Ószövetség olvasásán, mert az csak Krisztusban tűnik el. Sőt mind a mai napig, mikor Mózest olvassák, lepel fekszik szívükön. De ha majd megtér az Úrhoz, elvétetik a lepel.” (2 Kor 3, 14-16) Odáig jutottunk volna, hogy szégyelljük, és zavarunkban cenzúrázzuk a Szentírást, az isteni kinyilatkoztatás e tévedhetetlen és romlatlan forrását? A kritikus hangoskodóknak ajánlom figyelmébe az Isteni Megváltó szavait: „Mert aki szégyenel engemet és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös nemzedékben, az Emberfia is majd szégyenleni fogja azt, mikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8, 38)

Nincsenek megjegyzések: