Amikor a koronavírus-járvány többek között az Egyház liturgikus életét is megakasztotta, arra gondoltam, hogy ennek lehetnének akár pozitív hatásai is az istentiszteleti gyakorlatunkra. Sajnos – főleg, ami a meggondolatlanul és agresszívan (sőt, törvénytelenül) erőltetett kézbeáldozást illeti – eddig inkább csak negatív előjelű változásokkal találkoztam. Most mégis úgy tűnik, hogy lehet a válsághelyzetnek egy pozitív fejleménye, hiszen a híradások szerint akár végleg búcsút mondhatunk az ún. "békejobbnak". A hivatalosan "Pax"-ként ismert mozzanat persze vitathatatlanul ősi és nagyon szép szimbolikus jelentést hordoz (ezeket el is fogjuk itt magyarázni), de természetesen az, ahogyan ez a konkrét gyakorlatban megvalósul, köszönő viszonyban sincs az Egyház liturgiájának ősi, gyakorlatilag egyetemes hagyományával.
Krisztus az utolsó vacsorán elmondott főpapi imájában emlékeztette tanítványait arra, hogy hamarosan beteljesülő életáldozatával a bűnökben elmerült emberiségnek teljes és tökéletes kiengesztelődést szerez Istennel, így már senkinek sincs oka félni az Isten jogos és igaz ítéletétől. "Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem mint a világ adja, adom én nektek. Ne háborodjék meg a ti szívetek, és ne féljen!" (Jn 14,27) Akik részesülnek Megváltó Urunk engedelmes keresztáldozatának végtelen malasztjaiból, már nem a harag és kárhozat fiai, hanem az Atyaistené (aki nyakába borulva csókolja meg hozzá visszatérő tékozló fiát – Lk 15,20), és mint ilyenek, társörökösök Krisztussal (vö. Róm 8,17; Ef 3,6), és Krisztusnak barátai: "Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit művel az ő ura; hanem barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, kijelentettem nektek." (Jn 15,15) Az Istennel való kiengesztelődésnek és Krisztus barátságának (valamint a szentek egyességének) jele, szimbolikus cselekedete, jóformán szentelménye az eucharisztikus liturgia békecsókja (pax, osculum pacis). Szent Ágoston írja az Isten városában: "Oly nagy a békesség ajándéka, hogy még ebben a földi és halandó életben sincs olyan szó, amelyet ilyen örömmel hallunk, semmi, amire ilyen lelkesedéssel vágyunk, semmi, amit ilyen teljességgel kielégítőnek találunk." (De civitate Dei, XIX, 11.)
A békecsók legalább a II. századtól részévé vált a nyugati egyház miseliturgiájának, és a keleti egyházakban is megvolt ennek a megfelelője. A csókot csak az azonos neműek között kellett kicserélni (hagyományosan egészen a múlt század elejéig a nemek elkülönülten vettek részt az istentiszteleteken – a férfiak a leckeoldalon, jobbra, a nők [és gyermekek] az evangéliumoldalon – balra), de a nemek közötti csókra vonatkozó néhány fönnmaradt hivatkozás azt mutatja, hogy ez nem volt kategorikusan kizárva. Kivétel volt ez alól az esküvői szertartás, ahol a pap megcsókolta a vőlegényt, aki aztán megcsókolta a menyasszonyt (magyarul: szó sem volt a hollywoodi filmekből ismert és sokszor a magyar esküvőkön is követelt érzéki nyalifaliról). További kivételt képeztek a húsvét előtti szentháromnap (triduum) miséi, amikor a Júdás áruló csókjával való esetleges asszociáció miatt a békecsókot teljesen elhagyták. Emlékezzünk a görögkatolikus szent liturgia áldozás előtti megrendítő imájára: "A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem; mert nem mondom ki ellenségeimnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás..."
A Pax szertartást a római miserítusban az Agnus Dei után végzik úgy, hogy a celebráns megcsókolja az oltárt, amely Krisztus elsődleges szimbóluma a templomban, és amelyen a legszentebb Oltáriszentség is nyugszik. Így a pap magától Krisztustól és az általa fölajánlott legszentebb áldozatból nyeri el az isteni békességet (nem úgy, ahogy a világ adja). A békességet tehát közvetlenül Krisztustól származó üzenetként vagy ajándékként kapja, és rögvest tovább is adja, mégpedig hierarchikus rendben! Olyan ez, mint az Újszövetség egyetlen igaz Főpapjáról, a Krisztusról mint Főről lecsorduló kegyelmi kenet, amely a Főről csordul alá, hogy szakállán keresztül azután még ruhája szegélyét (vagyis a misztikus test minden egyes tagját) átitassa: "Íme, mily jó és mily gyönyörűséges az atyafiaknak együtt lakniok! Mint főn a kenet, mely lefolyik a szakállra, Áron szakállára, mely lefolyik ruhája szélére; mint a Hermon harmata, mely leszáll Sion hegyére. Mert oda rendel az Úr áldást és életet mindörökké." (Zsolt 132)
A legszentebb titkot ünneplő püspök vagy pap megcsókolja az oltárt, és így szimbolikusan megkapja a Paxot Krisztustól. Ezután a celebráns egy formális, rubrikálisan szabályozott liturgikus ölelés révén átadja a Paxot a diákonusnak, mondván neki: Pax tecum (Békesség legyen veled), amelyet a diákonus viszonoz: Et cum spiritu tuo (És a te lelkeddel). A diákonus ezután ugyanúgy adja át a Paxot a szubdiákonusnak, a szubdiákonus pedig a kórusban ülő papságnak és a ceremonárnak (szertartónak), aki azután a szentélyben szolgáló klerikusoknak (ministránsoknak) is közvetíti. A szimbolikus értelem és üzenet, mely megköveteli, hogy a celebráns először megcsókolja az oltárt, mielőtt a Paxot átadná, a szentmisén máskor is érvényes. Például minden egyes alkalommal megcsókolja az oltárt (= Krisztust), mielőtt az egész Egyházat - a testileg és lelkileg jelenlévőket – üdvözölné a Dominus vobiscum (az Úr legyen veletek) köszöntéssel, közvetítvén nekik Krisztus áldását és jelenlétét.
A Paxnál alkalmazott liturgikus gesztus leginkább egy visszafogott, tartózkodó ölelésre hasonlít, ahol csak az orcák és nem az ajkak érnek össze. Ebben látjuk a római rítus hagyományos józanságát, méltóságát és jó értelemben vett modorosságát a keleti rítusok sokkal túláradóbb, szenvedélyesebb magatartásával összehasonlítva. Valójában a Pax nem annyira az ölelés gesztusa, mint egy tiszteletteljes békecsók (osculum pacis, filéma hagion) diszkrét és stilizált ábrázolása. Figyelembe kell venni, hogy az antik és keleti kultúrákban a csóknak más jelentése van; azok között, akik nem állnak rokoni kapcsolatban egymással, ez elsősorban a tisztelet vagy a nagyrabecsülés gesztusa. Ugyanezt a tiszteletet a papi kezek ceremoniális csókjában (solita oscula) is megfigyelhetjük, különös tekintettel arra, hogy azokat a szentelő püspök szentséges kenettel konszekrálta és tette az áldás eszközévé.
A tágabb szövegkörnyezetet elemezve kiderül, hogy a Pax-szertartás nem tekinthető elszigetelt liturgikus gesztusnak, hiszen a Miatyánk végétől egészen a Paxig terjedő gesztusok és imák teljes sorozatának összefüggésében kell értelmeznünk. Ennek a halmaznak az imáiban egyértelműen Krisztus békessége a közös szál, és végül mind a Paxra irányulnak. Ez az imakészlet a következő öt komponensből áll: Embolizmus (adj kegyesen békét napjainkban); Frakció (Az Úr békéje legyen veletek mindenkor); Agnus Dei (adj nekünk békét); a pap első áldozás előtti imája (békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek); és a Békecsók (Békesség veled!).
A szentírási, kulturális és liturgiatörténeti alapok tükrében világossá válik, hogy nonszensz az oltár szimbolikájában és az Oltáriszentség kegyelmi valóságában jelenvaló Krisztus abszolút elsőbbségét és az Egyház isteni Alapítójától eredő lényegileg hierarchikus fölépítését semmibe vevő össznépi kézrázás és bizalmaskodó jellegű hátlapogatás! Arról nem is beszélve, hogy a többszörös kézfogás erősen világi színezetű gesztusa - melynek üzenete nem elsősorban a megbékélés, hanem az üdvözlés - idegen a liturgia lelkületétől és még a koronavírusos válsághelyzettől függetlenül is meglehetősen aggályos higiéniai szempontból. Azt már csak félve vetem föl, hogy mennyire talmi dolog vadidegenekkel bratyizni, és a társadalmi illendőség hány szabályát hágja át pl. az a férfi, aki más feleségét, kamasz lányát ismeretlenül fogdossa.
A mai magyar Pax-szertartásnak még a VI. Pál által jóváhagyott hivatalos könyvekben sincs semmi alapja. A megreformált római rítus normatív szertartásrendjében csak a pap ezen fölszólítása szerepel: Offerte vobis pacem! – Ajánljátok föl (adjátok meg) egymásnak a békességet! – s erre nincs semmiféle válasz! A modern magyar misekönyvekből ismert papi fölszólítás: "Engesztelődjetek ki szívből egymással!", vagy a későbbi, ám most – úgy tűnik - törlésre ítéltetett: "Köszöntsétek egymást a béke jelével!" nem annyira fordítása, mint inkább ferdítése a latin eredetinek. A hívek válasza (Legyen békesség köztünk mindenkor!) pedig nettó kitaláció. Ha mindenképpen hozzá akarunk tenni a hivatalos szöveghez, miért nem nyúlunk a saját hagyományainkhoz, egy létező precedenshez a magyar történelemből? A miserítus ősi magyar változatában, az ún. esztergomi rítusban hosszú évszázadokon keresztül a Pax alatt azt mondta a celebráns: Habete vinculum pacis et caritatis: ut apti sitis sacrosanctis mysteriis Christi! Amen. – Legyen közöttetek a békesség és szeretet köteléke, hogy alkalmasak legyetek a Krisztus legszentebb misztériumaira! Ámen. Ez a mostani gyakorlatnál sokkal szerencsésebb és hitelesebb megoldás lett volna (lenne) – vagy a hivatalos "Offerte vobis pacem!" helyett, vagy éppenséggel azt követően.
A középkortól kezdve valószínűleg az erkölcsök és a társadalmi illendőség szigorúsága miatt a templomi gyülekezetek húzódozni kezdtek az antik eredetű és jellemzően keleti szokásokra alapuló gyakorlat alkalmazásától, és a békecsók-váltás egyre inkább a szentély és a kórus klerikusaira szorítkozott. Erre válaszként, megoldásként alakult ki az ún. Pax vagy béketábla (latinul: pacificale, instrumentum pacis, osculatorium pacis, tabula pacis, angolul: Pax-brede, Pax-board, németül Kusstafel, újlatin nyelveken általában: békehordozó - portapace, portepais) alkalmazása. A békecsók helyettesítésére szolgáló eszközként először egyes helyeken a paténát használták, de ez nem volt praktikus, hiszen a paténára szükség volt a Frakció (kenyértörés) szertartása alatt az oltáron (a fölajánlástól kezdve a paténa az oltár lépcsője előtt álló szubdiákonusnál volt, majd a Miatyánk végén vitte azt föl az oltárra), ráadásul a körbehordozás alatt sokszor megsérült e szent edény. Használtak erre a célra feszületet, evangéliumos könyvet, kisebb szentképeket (mint a keleti egyházakban, ahol ugyanezt a szerepet ikonok töltik be), de a legelterjedtebb egy sajátos, kifejezetten erre a célra készült tábla használata volt, mely általában fából, csontból, rézből vagy nemesfémekből készült, és legtöbbször a szenvedő, keresztre feszített Krisztust, vagy az Isten Bárányát ábrázolta. A celebráns papot követően mindenki ezt (és nem a körülötte állókat) illette békecsókkal (amit jó esetben minden egyes használat után egy gyolcskendővel letöröltek).
A Pax-tábla első említése 1248-ban, az észak-angliai York érsekségének egyik alapokmányában található, és valószínű, hogy alkalmazása normann közegben, Angliában vagy Észak-Franciaországban kezdődött. A magyar származású Klementina királynő, X. Lajos francia király özvegye 1328-as hagyatékának leltárában szerepel egy ezüst Pax is. Durandus, a dél-franciaországi Mende püspöke Rationale divinorum officiorum című fő művének korai szövege, amely 1286-tól keringett, még nem említi a béketáblát. De az első, 1382-ből származó, francia nyelvű fordításban már szerepel a "la paix porter" kifejezés. Az 1355-ös prágai zsinaton találjuk első említését a Nyugatrómai Birodalom területén; a szinódus atyái azt javasolták, hogy vezessék be a béketáblát, ha a gyülekezetek nem szívesen cserélnek egymással tényleges csókokat. Más bizonyítékok, köztük a fennmaradt béketáblák azt mutatják, hogy legalább Olaszországban, Németországban és Spanyolországban igen elterjedtek voltak, de Magyarország területéről is maradtak fönn pacifikálék a XIV-XV. századból (pl. Pozsony, Igló, Gyöngyös), és valószínűleg egészen a reformációig folyamatosan szokásban állt a használatuk. Alkalmazását kifejezetten említi és megerősíti a hagyományos latin rítus szertartásait részletesen leíró Ritus servandus (X,3), de szerepel a püspöki szertartáskönyvekben is (Pontificale, Ceremoniale Episcoporum), nemcsak a szentmise keretében, de királykoronázáskor, püspökfogadáskor és temetéseken is.
A reformációtól kezdve a béketábla használata és egyáltalán a Pax megosztása a szentélyen kívüli hívekkel egyre ritkább lett, s erre valószínűleg az a magyarázat, hogy a kórusban ülő klerikus méltóságok, de főleg a világiak között a békecsók sorrendje gyakran okozott sértődéseket, nézeteltéréseket, olykor még tettleges bántalmazásokat is. Középkori írók, pl. Geoffrey Chaucer (1340-1400) és Cristina da Pizzano (1364-1430) többször is említik, hogy a hívek (főleg az asszonyok) között gyakoriak voltak a veszekedések amiatt, hogy megsértődtek, mert szerintük náluk alacsonyabb rangú ember illethette először csókjával a Paxot. 1512-ben Sevillában éppen ezért egy helyi szinódus azt ajánlotta, hogy a pacifikálét rögzítsék egy adott helyen és ne hordozzák körbe. A gőg által sugalmazott vitákról Morus Szent Tamás is beszámol, a középkori Anglia egyháztörténetének egyik legjobb kutatója, Eamon Duffy pedig plébániai jegyzőkönyveket idéz, melyek szerint az ilyen viták olykor véres tettlegességekig fajultak: a büszkeségében sértett nem egyszer a béketáblát törte szét a „tolakodó” fején (The Stripping of the Altars). Ezt a helyzetet csak tetézte, hogy a békecsók megannyiszor illetlen ismerkedésre és egyéb indiszkréciókra is alkalmat adott.
Akármilyen ősi, tiszteletreméltó és mélységes jelentéssel bíró is a Pax szertartása, talán jobb, ha megmarad a papok és a szentélyben asszisztáló klerikusok, szolgálattevők szimbolikus és pontosan szabályozott, sorrendiségében rendezett, mértéktartó cselekedeteként. Ha mégis bátorítjuk rá híveinket, magyarázzuk el nekik a gesztus jelentését, az oltártól (Krisztustól) való eredetét, hierarchikus rendben történő átadását, illendő formáját. Ne féljünk akár a pacifikálét sem használni, amit az azt körbehordozó ministráns akár fertőtlenítő kendővel minden egyes jelképes (és nem nyálas!) csók után lelkiismeretesen letöröl.