OltárKő - KőOltár

Tavaly már írtam egy bejegyzést az ún. antimenzion használatáról, értelméről és jelentőségéről a keleti és nyugati liturgikus hagyomány szerint. Abban a cikkben leírtam, hogy általános keresztény hagyomány (itt az apostoli folytonossággal és szentségi eszközök teljességével rendelkező egyházakról beszélek) szerint konszekrált kőoltáron kell a szentmisét bemutatni, de legalábbis egy oltárasztalba beépített konszekrált oltárkövön. Szükség esetén megengedett volt hordozható oltárkövek (petra sacra) alkalmazása (ennek hiányában, külön engedéllyel lehetett az antimenziont használni).

Bár a VI. Pál-féle reformliturgiában az évszázados, ősi előírásokat riasztóan föllazították, sokszor indokolatlanul és megfelelő zsinati fölhatalmazás nélkül eltörölték, a kőoltárokra vonatkozó szabályok elvileg még mindig életben vannak, ha kötelező erejüket ki is lúgozták a szokásos módon becsempészett „választási lehetőségek”. Íme, az Egyházi Törvénykönyv oltárra vonatkozó kánonjai (kivonatosan):

1235. kán. -- 2. §. Helyénvaló, hogy minden templomban legyen szilárd oltár; szent szertartásokra rendelt egyéb helyeken pedig akár szilárd, akár mozgatható oltár lehet.

1236. kán. -- 1. §. Az egyház hagyományos gyakorlata szerint a szilárd oltár lapja legyen kőből, mégpedig egyetlen természetes kőből; mégis a püspöki konferencia megítélése szerint, más méltó és szilárd anyagot is lehet alkalmazni. Az oltár törzse vagy talapzata azonban bármilyen
anyagból készíthető.
  2. §. A mozgatható oltár bármilyen szilárd, a liturgikus használatnak megfelelő anyagból készíthető.

1237. kán. -- 1. §. A szilárd oltárokat fel kell szentelni, a mozgathatókat pedig vagy fel kell szentelni, vagy meg kell áldani a liturgikus könyvekben előírt szertartások szerint.
  2. §. A liturgikus könyvekben foglalt szabályok szerint meg kell tartani azt az ősi szokást, hogy a szilárd oltár alá vértanúk vagy más szentek ereklyéit helyezik.

1239. kán. -- 1. §. Mind a szilárd, mind a mozgatható oltárt, kizárólag az istentisztelet számára kell fenntartani, minden közönséges használat teljes kizárásával.

De miért ragaszkodik az apostoli kereszténység (elvileg) a tömör kőoltárokhoz? Ennek magyarázata a kinyilatkoztatásban és abban az ószövetségi istentiszteleti rendben gyökerezik, mely a Krisztus vérében megvalósult új és örök szövetség előképe volt.

A Teremtés könyvében gyakran találkozunk oltárok fölállításával, építésével (8,20; 12,7; 13,8; 26,25; 33,20, stb.). Az ősatyák idejében az oltárok általában kőhalmok voltak, mint például Lábán és Jákob oltárai (31,52 stb.), mert a bibliai szöveg több esetben úgy fogalmaz, hogy ezeket „építették” (pl. 8,20; 12,7 stb.). Egy helyen (33,20) az áll az oltárról, hogy azt fölállították, ezért elképzelhető, hogy valamiféle „oszlop” lehetett. A Kiv 20,24 szerint (a pogány kultuszoktól való világos elválás miatt) előnyösebb, ha az oltár egy puszta földhalom. Valószínűleg ilyen oltárra hivatkozik a Ter 35,1-3, hiszen itt az áll, hogy az oltár „készült”. Ugyanakkor a mózesi törvény engedélyezte a kőoltárokat (Kiv 20,25), de előírta, hogy ne faragott kőből készüljenek, és megtiltotta, hogy lépcsők vezessenek hozzájuk (nehogy az áldozatbemutató „szemérme fölfödöztessék” (26. v.). A törvény szerint lehetett oltárokat építeni, bárhol is volt teofánia (istenjelenés).

Az ősatyák korához képest változást hozott a Mózessel kötött szövetség, hiszen ettől kezdve Istennek saját lakhelye volt a szövetség sátorában, amely a választott néppel együtt vándorolt a pusztaságban. A tabernákulum oltára – hogy karikákba csúsztatott rudakkal hordozható legyen – nem kőből, hanem bronzzal borított akácfából készült négy sarkán szarvakkal (Kiv 27.). A Leviták könyve szerint az oltár előtt éjjel-nappal tűznek kellett égnie (6,12).

Mikor Dávid király és fia, Salamon erőfeszítéseinek eredményeképpen végül megépülhetett a jeruzsálemi templom, a Sion-hegyi szentély fő áldozati oltára bronzból készült (1Kir 8,64; 2Kir 16,14; 2Krón 4,1). Ácház király módosította ezt az elrendezést (2Kir 16,10), mert Damaszkuszban járva olyan oltárt látott, amely nagyon megtetszett neki, és elküldte annak mintáját Uriás papnak, megparancsolva, hogy készítsen hasonlót a templomba. Arra következtethetünk, hogy ez az oltár kőből volt, mert a Biblia azt írja, hogy Uriás „építette” az oltárt (11. v.) Ettől kezdve a jeruzsálemi templom nagyobbik oltára kőből volt, a napi áldozatokat ezen ajánlották föl, a régi bronzoltárt pedig Ácház „elvitette a templom homlokzata elől, az oltár s az Úr temploma között levő helyről, s az oltár északi oldalán állíttatta föl.” (2Kir 16,14) Joziás király idején végül az összes oltárt lerontották, és a jeruzsálemi templomot tették az áldozatok egyetlen helyévé (2Kir 23.).

Egyáltalán nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a rabbinikus hagyományok szerint a Sion-hegyi szentélyt az ún. even (ha)setijá, vagyis alapkő fölé emelték. Ez az Al-Aksza mecsetben ma is látható faragatlan szikla a judaizmus legszentebb helye, az axis mundi (a föld tengelye), ahol a menny és a föld összeér, s amely felé fordulva az imádságokat végezni kell. „Amint a köldök az emberi test középpontjában van, úgy Izrael földje is a világ köldöke... a világ középpontjában található, és Jeruzsálem Izráel földjének középpontjában, és a szentély Jeruzsálem középpontjában, és a szent hely a szentély középpontjában, és a frigyláda a szent hely középpontjában, és az alapkő a szent hely előtt, mert ebből teremtetett a világ.”

A talmudi források szerint Isten a teremtéskor erre vetette meg a föld alapjait, majd az alapkő körüli földből formálta meg Ádám testét, ezen a kövön mint oltáron mutatta be áldozatait Ádám, Káin és Ábel. Ez volt az a „dugó”, melyet elmozdítva Isten az özönvíz káoszát rászabadította a bűnös világra, s ezen mutatta be Noé is a kiengesztelődés áldozatát. Itt akarta Ábrahám egyetlen fiát, Izsákot föláldozni, és ezen fekve álmodta meg Jákob a lajtorját, melyen angyalok jártak föl s alá, s ahol a helyet megszentelve a pátriárka áldozatot mutatott be. Végül Dávid uralkodása idején itt állt a jebuzeus Ornán szérűje, ahol Isten megálljt parancsolt öldöklő angyalának, s ahol ezért a király oltárt építtetett. A végleges szentélyt végül éppen ide építtette föl Salamon király.

Persze az egész teremtés alapkövéről nemcsak a rabbinikus források tanúskodnak, hanem maga az isteni kinyilatkoztatás is. „Kezdetben, Uram, te megvetetted a föld alapját, és az egek a te kezeidnek alkotmányai.” (Zsolt 101,26, Zsid, 1,10) Jób könyve még világosabban beszél: „Hol voltál, mikor a föld alapjait letettem? Mondd meg nekem, ha van értelmed! Ki rendelte el annak mértékeit, ha tudod? Vagy ki vont azon mérőzsinórt? Alapzata vajon min erősíttetett meg? Vagy ki bocsátotta le annak szegletkövét?” (Jób 38,4-6) Izajás jövendölése már konkrétan a Sion-hegyi alapkőről beszél: „Íme, én követ teszek le Sion alapjába, próbált, becses szegletkövet, beépítve az alapba.” (Iz 28,16) A kéz nélkül készült, a hegyből kéz nélkül kiszakadt kő Dániel prófétai látomásában is megjelenik (Dán 2,34-35; 44-45). Ezt a próféták által megjövendölt és a zsoltárban megénekelt (vö. 117,22) szegletkövet pedig Szent Péter apostolfejedelem Krisztus saját kijelentése alapján (vö. Mt 21,42) félreérthetetlenül azonosítja azzal az élő kővel, melyet az építők (Izráel népének vezetői) elvetettek (kiátkoztak és keresztre feszítettek), de azt Isten szegletkővé tette (föltámadása által), és a botlás kövévé és a botrány kősziklájává azoknak, akik megütköznek az Igében, és nem hisznek. (ApCsel 4,11; 1Pét 2,4-8) Ez a tematika természetesen nem hiányozhat a másik apostolfejedelem, Szent Pál igehirdetéséből sem: "Tehát már nem vagytok vendégek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten háznépe, ráépítve az apostolok és próféták alapjára, melynek főszegletköve maga Krisztus Jézus, melyre az egész épület rakatván, szent templommá növekedik az Úrban, melyen ti is együtt épültök Isten lakhelyévé a Lélek által." (Ef 2,19-22) Lásd még: 1Kor 3,10-13 és Róm 9,33!

Krisztus tehát maga az a nem kézzel faragott (hanem a Szentlélek által Anyja szűzi méhében megalkotott) szikla, mely a teremtés alapja, mely minden ószövetségi áldozatok beteljesedése, mely visszatartja az őskáoszt attól, hogy a bűneinkért büntetésül a világot újra elpusztítsa (mint Noé idejében), mely összekapcsolja az eget és a földet, hogy angyalok járjanak föl s alá, a mi áldozatainkat bemutatva Istennek és Isten kegyelmeit kiosztva az embernek. Az öldöklő angyal pusztító kezét is csak az az áldozat állíthatja meg, amelyet ezen mutatnak be.

Templomaink kőoltárai arra hivatottak, hogy mindezeket az üdvös igazságokat őrizzék, megjelenítsék, közvetítsék nekünk, hogy fölismerjük benne az Ószövetség alapkövét, melyet az Újszövetség (lelki magasságokba emelve az ószövetségi előképeket) Krisztussal azonosít. Nem véletlen, hogy tiszteletteljes félelemmel eltelve lépünk oda oltárainkhoz, hogy szeretetteljes gyöngédséggel öltöztetjük, díszítjük őket, az istentiszteletek alkalmával imádságos lelkülettel közelítjük meg, illetjük csókkal, Nagycsütörtökön, az Oltáráldozat születésnapján borral és vízzel megmossuk. Ezek után könnyen érthető, hogy milyen méltatlan dísztelen dolmeneket vagy tologatható étkezőasztalokat fölállítani szentélyeinkben.