A Boldogságos Istenszülő mennybevétele (aug. 15.)

Az ünnep mottójául az Énekek éneke egy verse szolgál, mellyel az Egyház a mennybe fölvett Istenszülőt szólítja meg:

Trahe me, post te curremus in odorem unguentorum tuorum! – Vonj engem magadhoz, utánad futunk a te keneteid illatára! (Én 1,3)

Az örök Atya alázatos szolgálóleánya malaszttal való teljessége miatt az isteni kegyelem kenetének csodálatos illatát árasztja. Ezt sugallja az ősi szentlecke szövege is: "Mint a fahéj és illatozó balzsam illatoztam, s mint a válogatott mirha adtam a jó illat gyönyörűségét" (Sirák 24,20). Ez a gyönyörűséges illat magához vonz bennünket, és mi megigézve futunk utána, hogy eljussunk oda, ahol ő már elfoglalta az öröktől fogva neki készített helyet in sinu Patris (a mennyei Atya kebelén), szerelmes Fia jobbján.

A hittitok ünneplésének miértjére az ünnep vigíliamiséjének fölajánló könyörgése adja meg a választ: ... quam idcirco de praesenti saeculo transtulisti, ut pro peccatis nostris apud te fiducialiter intercedat – akit azért vettél ki ebből a világból, hogy a mi bűneinkért bizodalommal közbenjárjon. A szent Szűz mennybevételével az Egyház olyan mennyei pártfogót nyert Isten előtt, aki hatalmában és méltóságában messze fölülmúl minden más teremtményt: "ki a keruboknál tiszteltebb, és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb" - énekli a bizánci liturgia.

Mint a legtöbb Mária-ünnepünket, mi, nyugatiak ezt is a keleti egyházaktól vettük át, ahol az ünnep elszenderülés (koimesis, dormitio) néven ismert. Az esemény és a mögötte rejlő hittitok ikonográfiai ábrázolása először keleti mintára nyugaton is hosszú ideig egységes volt.

Később a nyugati kereszténység lelkületében az elszenderüléssel szemben egyre inkább előtérbe került a dicsőséges mennybevétel és a mennyben való megkoronázás, pedig a tény, hogy XII. Piusz az utóbbi emlékére 1954-ben új ünnepet alapított, jól érzékelteti, hogy Nagyboldogasszony napja eredetileg nem erről szólt (elsősorban), hanem az elszenderülésről (a földi élet befejezéséről és a mennyei születésnapról). A szent Szűz megkoronázásának ünnepét XII. Piusz eredetileg május 31-re tette (lásd májusi litániák), majd VI. Pál áthelyezte augusztus 22-re (kiütve ezzel a Mennybevétel ősi nyolcadnapját).

Végül a barokk korral (sajnos) szinte teljesen átvette a szerepet egy olyan szentírási motívum, mely csak lazán kapcsolódik az ünnep által eredetileg megjelenített hittitokhoz. Ez Szent János apostol mennyei látomása a Napba öltözött Asszonyról, akinek fejét tizenkét csillagból álló korona díszíti. Ahogy azt az Apokalipszisben olvassuk:

"És nagy jel tűnék föl az égen: Egy asszony, kinek öltözete vala a Nap, lábai alatt a Hold, és fején tizenkét csillagú korona. És méhében viselvén, kiálta, szülni akarván, és a szülés gyötrelmeiben vala. És láttaték más jel is az égen; és íme, egy nagy vörös sárkány, hét feje lévén és tíz szarva, és fejein hét korona. És farka maga után voná az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat; és a sárkány a szülendő asszony elé álla, hogy mihelyt szül, az ő fiát megegye. És szüle fiú-magzatot, ki vasvesszővel vala kormányzandó minden pogányokat. És ezen fia elragadtaték Istenhez, és az ő királyi székéhez. És az asszony a pusztába futa, hol helye vala készítve az Istentől, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig. És nagy harc lőn az égben: Mihály és az ő angyalai harcolának a sárkánnyal, és a sárkány hadakozék és az ő angyalai; de ezek nem vehetének erőt, sem helyük nem találtaték többé az égben. És levetteték ama nagy sárkány, a régi kígyó, ki ördögnek és sátánnak neveztetik, ki elcsábítja az egész világot; és a földre vetteték, és vele angyalai is letaszíttattak." (Jel 12,1-9)

Ezt a nyugati ikonográfiában megfigyelhető hangsúlyeltolódást csak fölerősítette, hogy amikor XII. Piusz 1950-ben kihirdette Mária mennybevételének dogmáját, sajnos az ősi (VII. századi), keleti gyökerekkel rendelkező miseszövegeket újakra cserélte, és a Gaudeamus-introitus helyére éppen a Jel 12,1-et rendelte (Signum magnum apparuit).

A Nagyboldogasszony napjára 1950-ben előírt új mise más szempontból is nagyon szerencsétlen választás volt (s ez bizonyítja, hogy a liturgikus hanyatlás évtizedekkel megelőzte a VI. Pál-féle reformliturgiát). Az egy dolog, hogy a graduále zsoltárszövegét (Zsolt 44,11-12) a szörnyűséges Psalterium Pianumból vették, de a keletről örökölt ősi (a VIII. századból már nyugaton is dokumentálható) evangéliumot Mária és Márta történetével (Lk 10,38-42) ugyancsak kicserélték egy olyan szövegre (Lk 1,41-50), mely egyáltalán nem kevésbé áttételesen köthető csak az ünnep tartalmához. Az ősi evangélium-szakasz gyönyörű példája a liturgikus egzegézisnek: Mária (Magdolna) nemcsak a névazonosság miatt jelképe a mennybe fölvett Szűzanyának, hanem mert a "jobbik részt" választotta a még földi szükségletekkel megterhelt Egyházat megjelenítő Mártával szemben.

További érdekesség, hogy egyes - szerintem - túlbuzgó ún. "hipermariológusok" (Arnaldi, Roschini, Jugie) között az ősi teológiai és liturgikus hagyománnyal szemben fölmerült annak lehetősége, hogy az Istenszülő egyáltalán nem halt meg (tehát nem volt elszenderülés: test és lélek elválása), hanem a halál megízlelése nélkül vétetett föl a mennybe. A teológiai vitát XII. Piusz 1950-es dogmája sem döntötte el egyértelműen, mert "halál" helyet csak a "földi élet végéről" beszél.

Ezzel szemben az ünnep ősi, még Szent V. Piusz pápát (az ún. tridenti reformot) is megelőző bevezető könyörgése - mely szinte általános volt a középkori Európában (pl. az esztergomi és a sarum úzusokban is) így fogalmaz az ünnepről: in qua sancta Dei Genitix mortem subiit temporalem - melyen a szentséges Istenszülő megtapasztalta (vállalta?) a földi (ideigvaló?) halált. A vigíliamise középkorban szinte általános postcommuniója (áldozás utáni imádsága) is elég világosan fogalmaz: sanctissimae Dei Genitricis requiem celebramus - a legszentebb Istenanya elnyugovását (a halotti misék egyértelmű szóhasználata ez!) ünnepeljük.

A hiteles teológia, liturgika és az ún. keleti-nyugati ökumené szempontjából is tisztább helyzetet teremtene, ha az 1950-ben bevezetett szerencsétlen miseszövegek helyett (csakúgy, mint a nagyheti szertartások estében) visszahoznák a romlatlan hagyományos formát, de legalább engedélyeznék, hogy a régi szöveg alternatívaként szabadon választható legyen.