A II. Vatikáni Zsinat miséje

Még én vagyok triumfalista, integrista, intranzigens és ódivatú? Kérem szépen, én minden ellenkező híreszteléssel ellentétben hatalmas rajongója és támogatója vagyok a II. Vatikáni Zsinat liturgiájának. Van is róla egy képem:

De nem csak Boldog XXIII. János pápa zsinati liturgiáját szeretem; hasonlóképpen nagy rajongója vagyok a VI. Pál-féle zsinati liturgiának is, ahogy a következő kép illusztrálja:

Homília ádvent II. vasárnapjára (Róm 15,4-13; Mt 11,2-10)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Amikor Szent Pál a mai szentleckében az okulásunkra született Szent Írásokról beszél, természetesen az Ószövetségre utal, hiszen a szó mai értelmében vett újszövetségi Szentírásról az Apostol idejében még nem beszélhetünk. Amint az előre megíratott, a béketűrés és vigasztalás Istene nem hagyta magát meghazudtolni, hanem elküldte nekünk Egyszülött Fiát, aki mennyei Atyjának igazmondását a hitetlenkedő világnak ékesen bebizonyította. Krisztus Urunk a pátriárkáknak tett ígéretek és az ószövetségi próféciák maradéktalan beteljesedése. Bizonyos értelemben mind a szentlecke, mind pedig az evangélium ezt az alapvető igazságot hivatott számunkra megerősíteni.

Az evangéliumon keresztül az Anyaszentegyház ma Keresztelő Szent János alakját állítja elénk, akiről a Megtestesült Ige maga mondja, hogy még a prófétáknál is nagyobb. De vajon miben is áll a Keresztelő e kivételes méltósága? Nagy Szent Gergely pápa szerint Keresztelő Szent János azért több és nagyobb minden más prófétánál, mert a prófétai küldetés lényege az eljövendő események megjóslása, a Keresztelő azonban nem csupán előre jelezte a Messiás eljövetelét, de magadatott neki az a kiváltság is, hogy személyesen találkozzék vele, ő mutasson rá, saját kezével merítse alá a Jordán folyó vizébe (vö. PL 76:1097). Ebben az értelemben Keresztelő Szent János az Ó- és Újszövetség határmezsgyéjén áll, összekötő kapocs Isten ígéretei és azok minden képzeletet fölülmúló beváltása között. Még meg sem született, már jelezte a Megtestesült Istenfiú, a velünk élő Isten eljövetelét, amikor anyjának, Erzsébetnek méhében örömmel repesett – vagy Lukács evangélista eredeti görög kifejezése szerint: táncolt – az Újszövetség frigyládájának, a názáreti Máriának közeledtére.

A Boldogságos Szent Szűzzel egyetemben Keresztelő Szent János hagyományosan és sajátosan ádventi szent, az ígért Messiás eljövetelének nagy angyala. Küldetésének célja nemcsak az volt, hogy az Isten Fölkentjének útját egyengesse, hanem hogy a megfelelő pillanatban rámutasson, fölfedje őt, midőn nyilvános működésének ideje elérkezett. Tanítványai és a hozzá tömegesen járuló bűnbánók előtt „megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Messiás” (Jn 1,20), ugyanakkor a Jordán folyónál feléje közeledő Krisztus láttán legott kijelentette: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Ezzel az elsők között volt, akik prófétáltak a Messiás eljövendő szenvedéseiről és megváltó kereszthaláláról. Krisztus Urunk nyilvános működése valójában még kezdetét sem vette, de a Keresztelő már tudta, hogy a Megtestesült Ige úgy van közöttünk, mint leölésre szánt Bárány, akinek ártatlanul kiontott vérében köttetik meg az Új és Örök Szövetség. Ezért van az, hogy a keresztény ikonográfia viszonylag gyakran ábrázolja őt a Kálvária keresztje alatt, amint a haláltusáját vívó Megváltóra mutat. Elég, ha csak Matthias Grünewald híres oltárképére gondolunk, mely egykor az Isenheim-i kórház kápolnájában vigasztalta az anyarozs-mérgezésben szenvedő orbáncos betegeket.
Ha azonban a Keresztelő tisztában volt názáreti rokonának valódi kilétével, sőt küldetésének végső céljával is, miért tűnik úgy a mai evangéliumból, mintha elbizonytalanodott volna? A jelenetet elemző és magyarázó egyházatyák kizárták annak lehetőségét, hogy Szent Jánosban utólag, hosszú raboskodása alatt kételyek merültek volna föl. A Keresztelő valójában éppen azért küldi életének alkonyán tanítványait Krisztushoz, hogy azok saját szemükkel látván az isteni Mester által véghezvitt csodákat, higgyenek benne; küldetésének félreérthetetlen jelei és természetfölötti bölcsességének szavai legyőzzék bizalmatlanságukat. Hogy valóban volt János követőiben némi kétkedés, az kitűnik abból a szemrehányásból, amit néhányan közülük Krisztus Urunknak tettek: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? (Mt 9,14)

Természetesen az isteni Mester találóan megfelelt a kérdésre: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” A válasz valószínűleg egyszerre nyugtatta meg és zaklatta föl a tanítványokat. Egyrészt Krisztus nyíltan kijelenti, hogy Ő az az isteni Vőlegény, akit az Ószövetségben Isten megígért az ószövetség jegyesének, a választott népnek (vö. Zsolt 18,6; Én 2,8; Iz 62,5), ugyanakkor azonban azt is megjövendöli, hogy Isten – legalábbis egy időre – elveszi majd tőlük a várva-várt Vőlegényt (vö. Én 3,1; Jer 16,9).

Talán ugyanerre a kettőségre utal az Üdvözítő azon kijelentése is, hogy „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (Mt 11,6). Szent Hiláriusz jegyzi meg, hogy abban János tanítványai nem találhattak semmi megbotránkoztatót, hogy vakok láttak, sánták jártak, poklosok megtisztultak, süketek hallottak, halottak föltámadtak, a szegényeknek pedig az evangélium hirdettetett (PL 9:978). Szent Hiláriuszhoz hasonlóan Nagy Szent Gergely is azt állítja, hogy Krisztus Urunk a kereszthalál botrányától féltette János tanítványait s egyszersmind saját apostolait: „Vajon akad-e olyan, akit nem lenyűgözne, hanem megbotránkoztatna e sok jel és csoda látványa? De a hitetlenek elméje komoly botránkozást szenvedett, midőn oly sok csodatétel után haldokolni látták Őt” (PL 76:1096). Persze az is lehetséges, hogy a megütközés veszélye egyszerűen csak azért állt fönt, mert isteni Mesterünk üzenetében nyíltan olyan jövendölések beteljesedésére célzott, melyeket Izajás próféta a messiási időkre vonatkoztatott (Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1)

Kedves Testvérek! Ádventi előkészületünkben az Anyaszentegyház Keresztelő Szent Jánost állítja mellénk kísérőként, pártfogóként, vezérlő angyalként, példaképként és közbenjáróként. Az isteni Mester maga biztosít bennünket arról, hogy nála jobb, alkalmasabb vezetőt nem kaphattunk volna: „Bizony mondom nektek, nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Lelki rokonságunk Isten e kivételes nagy szentjével abban áll, hogy mi sem csak várakozunk Krisztus eljövetelére, nem csupán arra vagyunk hivatottak, hogy egyengessük az Úr útjait, hiszen mi már az ígéret birtokában vagyunk. Tudjuk, hogy amennyiben kellő és méltó módon fölkészülünk rá, részünk lesz majd a megtestesült Istenfiúval való személyes találkozásban. Az Anyaszentegyház liturgiája évről-évre lehetőséget ad nekünk, hogy a karácsony misztériumában átéljük e kegyelmi találkozást. Éljünk most ezzel a lehetőséggel, hogy majdan ne csak tükör által homályosan, de színről-színre lássuk Őt, úgy, ahogy van, mindörökkön-örökké.

Caveat a szentföldi zarándokoknak

Fouad Twal, a Jeruzsálemi Latin Patriarchátus érseke dekrétumot (49/2011) adott ki, mely a római liturgia különleges formájának (forma extraordinaria) használatát, ünneplését hivatott szabályozni a patriarchátus területén. Ebben kijelenti, hogy a patriarchátus joghatóságába tartozó plébániákon és kápolnákban a római liturgia ünneplése mindig a VI. Pál által bevezetett új miserend szerint történik! (Jeruzsálem érsekének joghatóságába kb. 75 000 hívő tartozik, akik Palesztina, Izrael, Jordánia és Ciprus területén élnek.) Nesze neked Summorum Pontificum, meg pápai motu proprio!

A rendelkezés értelmében a szentföldi bazilikákban és templomokban csak olyan zarándokcsoportoknak engedélyezett a "különleges forma" használata, akik hazájukban is ezt követik, ahhoz már hozzászoktak (ezt vajon ki ellenőrzi?). Jellemző a dokumentum szellemiségére, hogy ajánlása szerint "lehetőleg minden bazilikában és szentélyben legyen egy mellékoltár" - nyilván a szent helyektől minél távolabb - "ahol a pap a híveknek hátat fordítva (sic!) misézhet." (Jelzem, közös orientációról és nem hátat fordításról van szó!). Ha több pap is van egy zarándokcsoportban, csak egy misézhet (mivel a hagyományos rítusban nincs koncelebráció), hogy "a szent helyeket ne foglalják le egyéni celebrációkkal". (Gondolom, ennek az a "logikája", hogy minél kevesebb a mise, annál jobb...)

A jeruzsálemi pátriárka elrendeli továbbá, hogy lássák el a bazilikákat - idézem - "Boldog XXIII. János misekönyvével, de V. Piusz misekönyve tiltva van." A "zsinatos" és "jó" Giovanninak kijárt a "boldog" titulus, de V. Piusz neve elől már lemaradt a "szent". Ennél szomorúbb, hogy milyen liturgikus műveletlenségről árulkodik a kijelentés, ugyanis Szent V. Piusz misekönyve lényegileg és jogilag ugyanaz, mint Boldog XXIII. Jánosé, bár az ún. "tridenti" misszálé az évszázadok során bizonyos redakciókon, "ráncfölvarrásokon" esett át (némi rubrikális kiigazítás, új ünnepek bevezetése, stb.). Szent V. Piusz óta több editio typica (mérvadó mintakiadás) jelent meg: 1604 - VIII. Kelemen, 1634 - VIII. Orbán, 1884 - XIII. Leó, 1920 - XV. Benedek. Ráadásul 1955-ben XII. Piusz új nagyheti szertartásrendet vezetett be. Magyarul, ha elemi liturgikus műveltség állna a rendelkezés mögött, akkor az úgy szólna, hogy az ún. "tridenti" misekönyvnek csak a Boldog XXIII. János által 1962-ben jóváhagyott mintakiadását lehet használni, az azt megelőző XV. Benedek-féle mintakiadást, vagy még korábbi editio typica-t nem.

Az teljesen rendben van (szokásos eljárás), hogy a paptól celebretet követelnek, de egyben azt is előírja a dekrétum, hogy a különleges forma ünneplése csak annak engedélyezett, aki "megfelelően ismeri a rítust". Ezt vajon, ki és hogy dönti majd el? De hogy ne csak a negatív aspektusokat hangsúlyozzuk, a pátriárka legalább elrendeli, hogy minden bazilika és szentély sekrestyéjét föl kell szerelni minden olyan liturgikus eszközzel és anyaggal (a misekönyvön túl tehát pl. kánontáblákkal, manipulussal, megfelelő miseruhákkal), ami szükséges a "különleges forma" ünnepléséhez. Ezt a magyar egyházmegyék székesegyházai és zarándoktemplomai is igazán követhetnék...

Az alábbi kép egyértelművé teszi, hogy nagyjából milyen fogadtatásra érdemes egy ilyen rendelkezés meghozója. Persze a dolog csak "elméleti", hiszen a pellengérek (szégyenoszlopok) alkalmazását, "fölvilágosult" kalapos uralkodónk, II. József betiltotta.

Homília a pünkösd utáni XX. vasárnapra (Ef 5,15-21; Jn 4,46-53)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Az olyan hívek számára, akik gyakran forgatják, és figyelmesen olvassák az újszövetségi Szentírást, valószínűleg azonnal föltűnik, hogy a mai evangéliumi történet mennyire hasonlít a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításához, amiről szent Máté apostol evangéliumának 8. fejezetében ír (vv. 5-13), Szent Lukács evangélista pedig – szinte ugyanazon szavakkal - elbeszélésének 7. fejezetében számol be (vv. 1-10). Valóban sok a párhuzam: mindkét beteg a galileai Kafarnaumban gyengélkedik, mindkét Krisztushoz forduló férfi Heródes Antipász tetrarcha, azaz negyedes fejedelem szolgálatában áll, az Emberfia mindkét alkalommal a hit fontosságára való hivatkozással részesíti a fiúkat a gyógyulás kegyelmében, mégpedig úgy, hogy a betegek maguk nincsenek jelen. Erre alapozva néhányan – akik magukat előszeretettel hívatják szentírás-tudósoknak, katolikus exegétáknak – azt állítják, hogy egyazon csodatétel két alig eltérő változatával van dolgunk, az apróbb különbségek pedig a szóbeli áthagyományozásból adódnak.

Nyilvánvaló, hogy aki erre az álláspontra helyezkedik, az nem veheti egy pillanatra sem komolyan a Katolikus Anyaszentegyház szigorú meggyőződését, miszerint a négy evangélium, melyek történeti értékét kétkedés nélkül elismeri, hűségesen adja tovább mindazt, amit az Isten Fia földi életében ténylegesen tett és tanított. A szent szerzők, a Szentlélek Isten sugallatától vezettetve, úgy írták meg az evangéliumot, hogy Krisztusról csak a színtiszta igazságot közölték. (Dei Verbum 18 és 19; KEK 126) Aki tehát a szentírók szavahihetőségét vagy az általuk rögzített szóbeli hagyomány történeti hitelességét megkérdőjelezi, és teszi ezt úgy, hogy mindeközben tisztában van az Egyház tanítóhivatalának erre vonatkozó állásfoglalásával, az könnyen a formális eretnekség bűnébe esik, s mint ilyen, már nem tartozik a Jó Pásztor juhai közé, elszakította magát Krisztus Misztikus Testétől. Ha ezt egyszersmind az Egyház által ráruházott katedráról teszi, akkor eretneksége ráadásul nyilvánossá válik, így botrányt okoz, pedig tudjuk, hogy aki akár egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, annak jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe hajítanák (vö. Mk 9,41).

Ha csupán az eredeti evangéliumi szövegek elemzésére hagyatkozunk, úgy is kiderül: a két gyógyítás elbeszélése között van néhány egészen szembeötlő különbség. A János által megörökített esemény helyszíne az a galileai Kána, ahol Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta (4,46), ellenben a százados – Máté evangélista szerint - Kafarnaumban lépett oda a galileai városokat végigjáró Messiáshoz. A Megváltó elé járuló férfi János szerint bazilikósz, azaz fejedelmi tisztségviselő, más szóval udvaronc, Máté és Lukács szövegében azonban hekatontarchész, szó szerint századparancsnok, tehát katonaember. János evangélista elbeszélése alapján (48. vers) úgy tűnik, hogy az udvaronc zsidó származású, ellenben a századosról Lukács leírása alapján egyértelműen kiderül, hogy pogány, aki azonban szerette a zsidókat és sok jót tett velük. Az udvaronc személyesen találkozik és beszél az Üdvözítővel, Lukács szerint a százados azonban először a nép véneit, majd később a barátait küldi elébe. Az udvaronc továbbá saját fia életéért folyamodik Krisztushoz, míg a százados kedves szolgája érdekében jár el. A görög szöveg e tekintetben egyértelmű: hiszen János a hújosz, fiúgyermek szót, miközben Lukács a dúlosz, szolga kifejezést használja. Végül ez evangéliumi elbeszélésekből az is kiolvasható, hogy a kafarnaumi százados szolgája bénán feküdt otthon, vagyis egyfajta paralízisben szenvedett (Mt 8,6), míg a királyi tisztviselő fiát olyan betegség kínozta, amely magas lázzal járt.

Ezeknél azonban még perdöntőbb, hogy a két történet lényegi mondanivalója ugyan egyaránt a hit fontossága, az elbeszélések célja azonban egészen más. Máténál és Lukácsnál a százados saját méltatlanságát hangoztatja és a Messiás hatalmát arra, hogy a távolból is gyógyulásban részesítse szolgáját, és ennek megfelelően Krisztus dicséri őt szilárd hitéért, sőt példaként tárja a zsidó sokaság elé. Jánosnál ellenben az udvaronc kitartóan kérleli az Emberfiát, hogy menjen el hozzá, és személyesen gyógyítsa meg a beteget. Krisztus ezért nehezményezi hitének gyöngeségét, és a fejedelmi tisztviselő csak azután lett igazán hívővé, hogy ráeszmélt: fia gyógyulása pontosan abban az órában történt, amikor a Mester biztosította: fia életben van (vö. Jn 4,53). Az egyházatyák allegorikus magyarázata szerint a kafarnaumi százados a pogány népeket szimbolizálja, akik rendíthetetlen, csodálatraméltó hittel ragaszkodtak Krisztushoz, míg a fejedelmi tisztviselő tétova, „jeleket és csodákat” váró hite a zsidóság felemás fogadtatására utal.

A mai evangéliumi szakaszt közvetlenül megelőző vers azt is megemlíti, hogy midőn Krisztus Urunk Galileába ment, szívesen fogadták Őt a galileabéliek. Ez azonban még nem a hit befogadása, pusztán kíváncsiságtól hajtott vendégszeretet; annak kifejezése, hogy várnak tőle valamit, valami csodásat, meggyőzőt és látványosat. Ezzel a külsőségekben megnyilvánuló fogadtatással szemben (amit a görög déchomái ige használata érzékeltet) János evangélista ismeri az Isteni Ige belső, hittel való befogadását, s ilyenkor mindig a lambánein igét használja, melynek jelentése elfogad, megragad, magához vesz. „Mindazoknak pedig, kik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek” – írja János apostol a prológusban (1,12).

Kedves Testvérek, a mai evangélium lényegi mondanivalója, igazi tanulsága ez: a mi Üdvözítőnkhöz nem valamiféle szenzációhajhász kíváncsiságtól ösztönözve kell közelednünk, mint a galileai tömeg, sem csodát várva, látványos gyógyulást keresve, mint az udvaronc. Nekünk Őt szívünkbe, elménkbe kell egészen befogadunk úgy, hogy semmit, lelkünk egyetlen apró zugát sem zárjuk el előle. Csak ha az Élő Isten Fiát imígyen szívünkbe zártuk, magunkhoz öleltük, akkor kapjuk meg a hatalmat, a természetfölötti erőt arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez a hit befogadása, amiről János evangélista prédikál nekünk; ez közvetíti az udvaronc fiának a testi gyógyulást, de ami még fontosabb, ez hozza el a tisztviselőnek, sőt egész háza népének az üdvözítő hitben megélt lelki gyógyulást.

Itt, e romlandó világ siralomvölgyében az udvaronchoz hasonlóan mi is a hit zarándokútját járjuk: ingatag és töredékes hitünknek napról napra erősödnie kell, hogy akár hegyeket tudjunk megmozgatni vele (Mt 21,21; Mk 11,23) -- a sebzett, bűnre hajló természet tehetetlen nagy tömegét. El kell jutnunk a természetes kíváncsiságtól, a csodaváró ámuldozástól és a szükség vagy érdek által vezérelt érdeklődéstől odáig, hogy először is hiszünk Krisztus elevenítő igéinek, majd a hit megrendítő és életet formáló fölismerésén keresztül befogadjuk életünkbe a Megváltót, aki hűséges társként szegődik mellénk kimerítő vándorlásunk alatt. Földi zarándoklásunk közepette Ő a mi kiengesztelődésünk, vigasztalásunk, békénk, támaszunk, majdan pedig Ő lesz végső megnyugvásunk és örök üdvösségünk.

Homília a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra (1 Kor 1,4-8; Mt 9,1-8)

Először néhány liturgiatörténeti megjegyzés. Valaha a mai vasárnapnak nem volt saját miseszövege, mert az őszi évnegyedes böjt, a szeptemberre eső „quattuor temporum” szombatjának esti liturgiája egészen vasárnap reggelig eltartott. Hagyományosan a kántorszombatok hosszú, hét olvasmányos vigília-miséiben történtek a papszentelések illetve a papságra fölkészítő, ún. kisebb klerikus rendek föladása. Idővel a kántorböjt szombatjának miséjét az esti időpont helyett reggel kezdték el ünnepelni, így a terjedelmes vigília elmaradása űrt hagyott a vasárnapi istentiszteleti rendben. Ezt úgy oldották meg, hogy a szeptember 29-én tartott Szent Mihály főünnep – vagyis az arkangyalnak szentelt római bazilika konszekrációs évfordulójának – miseszövegeit rendelték a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra, melyet azután olyan szentírási olvasmányokkal egészítettek ki, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az újonnan fölszentelt papok élményeihez, hivatalához.

Az első korintusiakhoz írt levél mára kijelölt szakasza nyilvánvaló buzdítás a frissen fölszenteltekhez, hogy szüntelenül adjanak hálát a túlcsorduló kegyelmekért, amelyekben a püspök kézföltétele által részesültek, s hogy féltékenyen őrizzék feddhetetlenségüket Krisztus Urunk eljövetelének nagy napjáig. A Máté evangéliumából vett történet tanulsága pedig az volt az új papok számára, hogy még a legszörnyűbb betegségek gyógyításánál is nagyobb hatalmat kaptak azzal, hogy a bűnbocsánat szentségében a híveket föloldozhatják vétkeik alól.

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai mise-evangéliumban szereplő csodás gyógyítás mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálható, és gyanítom, hogy Máté apostol változatára annak rövidsége miatt esett a választás. Mindenesetre érdemes a történetet Márk és Lukács evangélisták leírásában is elolvasni, mert ők fontos adalékokkal szolgálnak. Máté azt írja, hogy Krisztus „átkele a tengeren, és az ő városába méne”. Ezt a várost Márk és Lukács egyértelműen Kafarnaumként – és nem Názáretként, Krisztus szülővárosaként – azonosítja, amit Máté talán azért nevezett a Megváltó városának, mert nyilvános működése során sokat és előszeretettel tartózkodott ott. Akárhogy is, az inaszakadt gyógyítása Kafarnaumban, méghozzá Péter apostol házában történt, aminek egyes lelki írók komoly szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, amennyiben mi mindnyájan Péter házának, vagyis az Anyaszentegyháznak lakói vagyunk, és ez az a közeg, ez az a szent hely, ahol lelkünk sebeire gyógyírt találhatunk, ahol ma is megvan a hatalom a bűnök bocsánatára.

Az is csak a parallel szinoptikus elbeszélésekből válik teljesen világossá, hogy az írástudók miért mondták: „Ez káromkodik”, midőn az Emberfia kijelentette a hordágyban tehetetlenül fekvő bénának, hogy „megbocsáttatnak neked bűneid.” Márk és Lukács ugyanis megjegyzik: „kezdének az írástudók és farizeusok gondolkodni, mondván: Kicsoda ez, hogy ilyen káromkodást beszél? Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint az Isten?” És valóban, a mai evangéliumi szakasznak nem más a célja, minthogy a Messiást úgy jelenítse meg előttünk, mint aki saját jogon, isteni hatalommal szabadon rendelkezik a bűnök fölött, mint akinek hatalma van akár a testet, akár a lelket orvosolni. A farizeusok tehát azért méltatlankodtak, azon botránkoztak meg, hogy Krisztus Urunk Istennel lényegében egyenlőnek jelentette ki magát, s ezért több alkalommal is meg akarták kövezni, csakúgy, mint amikor félreérthetetlenül kinyilatkoztatta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Krisztus valóságos és a mennyei Atyával egylényegű istensége már abban is megnyilvánul, hogy akadálytalanul és tévedhetetlenül belelátott az emberek lelkébe; látta az inaszakadtat kísérő emberek hitét, mint ahogy látta a fölháborodott farizeusok gonosz szívének gondolatait is. Előtte nyitott könyv volt az emberi lélek: „ismerte mindnyájukat” – olvassuk János evangéliumában – „mert nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az ember felől; mert ő tudta, mi van az emberben.” (2,25) De Üdvözítőnk istensége még ennél is csodálatosabban megnyilvánult abban, hogy az ágyhoz kötött, teljesen béna embert nemcsak testileg gyógyította meg, hanem bűnei bocsánatával lelkileg is megszabadította. Aranyszájú Szt. János írja: „Amennyivel nagyobb a lélek a testnél, annyival nagyobb dolog a bűnöket megbocsátani, mint a testet meggyógyítani. De mivel az első láthatatlan, a második pedig látható, azt teszi, ami kisebb dolog, de kézenfekvőbb, hogy a nagyobb, de kevésbé nyilvánvaló dolgot bizonyítsa.”

Szent Ágoston (In Ioann. LXXII, 3; PL 35:1823) és nyomában Aquinói Szt. Tamás (I-II, q. 113, a. 9) még ennél is messzebb mennek, mikor kijelentik, hogy a vétkek bocsánata és a bűnösök megigazulása még a menny és a föld teremtésénél is nagyszerűbb isteni tett, mivel az ég és a föld elmúlnak, de a választottak üdve és megigazulása örökké tart. A természetfölötti kegyelem java, akár egyetlen emberben is, utolérhetetlenül fölülmúlja az egész teremtett világ nagyszerűségét.

Szent Hiláriusz (Vidor) püspök és egyháztanító szerint az inaszakadt személyében a teljes pogányság hozatott a Megváltó Isten-ember elé, akit Ő fiának nevez, mert Isten kegyelméből újjá született. Látván a gyógyuláshoz szükséges hitet, a bűnöket, melyeket a mózesi törvény eltörölni nem tudott, Krisztus Urunk teljes bocsánatban részesítette. A fölépülés itt mind a testre, mind pedig a lélekre vonatkozik, ami nyilvánvaló jele a föltámadásnak, amikor is a test megszabadul minden gyöngeségétől, a lélek pedig múlhatatlan dicsőségbe öltözik.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Isteni Mesterünk bűnbocsátó hatalmát ráruházta apostolaira, mikor föltámadása után megjelent nekik, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.” (Mt 18,18; Jn 20,22-23). Anyaszentegyházunk tanítása szerint az apostolok és utódaik a Szentlélek hatalmában történt fölszentelésük által elnyerték a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18), melynek rendeltetése, hogy a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megszabadítsák a vétkek hálójában vergődő híveket béklyóiktól. Szilárd hittel valljuk, hogy nincs olyan bűn, bármilyen súlyos legyen is, aminek föloldozására az Egyház isteni Alapítójától ne kapott volna fölhatalmazást. „Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki ne remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja.” (Római Katekizmus 1, 11, 5) Adjunk hálát Istennek és méltatlanságainkkal keserűen szembesülve vigasztalódjunk annak tudatában, hogy a keresztség szentségében egészen megtisztulva bebocsátást nyertünk a Megváltó városába, Péter házába, azaz a Katolikus Anyaszentegyházba, ahol az apostolutódok lelki szolgálata által a keresztség után elkövetett halálos bűnök szennye is lemosható; tékozló fiakból ismét Isten gyermekei és a mennyei ígéretek hordozói lehetünk. „Vigadok, mikor azt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” (Zsolt 121,1; introitus-graduale)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakaszban elbeszélt események a farizeusokban félelmet, a körülállókban csodálkozást váltottak ki. Az inaszakadt testi és lelki gyógyulásának olvasása és átelmélkedése bennünk inkább az Egyszülött Fiú, az Atyával egylényegű örök Ige, a megtestesült Fiúisten imádását inspirálja. Magasztaljuk és dicsőítsük azt, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani, aki képes kegyelmével halálra szánt vétkesekből fogadott fiakat és a mennyország örököseit faragni. Ne feledjük, hogy egyetlen lélek megigazulása nagyobb tett, mint az ég és föld megteremtése volt. Ezért „méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás!” (Jel 5,12)

Cum ira sed sine studio - a tervezett pannonhalmi átépítésekről

Régóta tudjuk, hogy az ún. új liturgikus mozgalomnak, vagyis a XVI. Benedek nevével fémjelzett „folytonosság hermeneutikájának” legnagyobb ellenzői éppen a liturgia legmagasabb szintű műveléséért felelős bencések között találhatók. Igen, Kedves Olvasó, az ember azt hinné, hogy azok a jezsuiták harcolnak legbőszebben a poszt-vatikánumi liturgikus romokból összehordott barikád tetején, akik már az ötvenes években (tehát a zsinat előtt) csúnyán célt tévesztettek, de nem így van. A II. János Pál pontifikátusa alatt szinte teljhatalmat élvező, mára azonban már kegyvesztett és sértődöttségében megkeseredett pápai ceremóniamester, Piero Marini köré szervezett „ellenállás” központja éppen a San Anselmo Pápai Liturgikus Egyetemen van. Itt sokan érzik úgy, hogy az elmúlt évtizedek liturgikus forradalmának vívmányai, következésképpen saját szellemi termékeik vannak veszélyben, amelyeket – ha nem is tudományosan megalapozottan, de a tanári pulpitusról kívánatosnak tetsző „lelkipásztori szempontokra” hivatkozva – kemény munkával sikerült a köztudatba bevezetniük, miközben a liturgia kutatását degradálták a görög és latin filológia szintjére. Ennek a sajnálatos állapotnak címere is lehetne Notker Wolf, a Bencés Konföderáció prímás apátja, aki ráérős idejében egy Feedback nevű rendkívül tehetségtelen hard rock zenekarban gitározik (siralmasan gyengén), természetesen – ahogy egy apáthoz illik – habitusban, mellkereszttel. A másik, kis hazánkban jobban ismert képviselője a bencés rend újdonsült „progresszivizmusának”, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, bankár, tehetséges befektető, menedzser, Lengyel László baloldali politológussal kedélyesen beszélgető média közszereplő. Most azonban nem is rá akarom kihegyezni mondandómat (pedig tudnám), hanem arra a nagyszabású és irtózatos költségeket fölemésztő, megtévesztően „fölújítás” néven futó modernista átépítésről, amit a pannonhalmi bazilikában terveznek. Várszegi évek óta tervezi a bazilika átépítését, hogy megszüntesse annak „történelmi bútorraktár” jellegét. Megjegyzem, nem a pannonhalmi bazilika az egyetlen katolikus templom (főleg nem hazánkban), ahol az építés óta eltelt évszázadok különböző építészeti stílusai rétegződve, egyetlen templomtérben jelennek meg. Várszegi monolit purizmusa a legtöbb magyar templomot kiüríttetné, hogy azután saját posztmodern, ipari jellegű ízlése szerint rendezze be. A főapát tehát felkért egy „szakértőkből” álló „tudományos” tanácsadó testületet (TTT), hogy segítse „a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgiareform szellemének megfelelő, méltó istentiszteleti tér” kialakítását. A testület tagjai: Dávid Ferenc, Fejérdy Tamás, Horler Miklós, László Csaba, Marosi Ernő, Takács Imre, Varga Kálmán; őket azért kell megemlíteni név szerint, hogy a felelősök kiléte egyértelmű legyen az utókor előtt, valamint az is nyilvánvalóvá váljék, hogy nincs közöttük egyetlen hitelt érdemlő liturgikus szakember sem. Hosszas keresés után, megtalálták a szájuk íze szerint való építészt John Pawson személyében, akinek referenciamunkája a csehországi Nový Dvůr ciszterci apátságának hátborzongatóan rideg, lelkileg tökéletesen steril temploma volt. Gratulálunk hozzá! Szinte hihetetlen, hogy az átépítésre a VI. Pál-féle liturgikus revízió után több mint 40 évvel kerül sor, pontosan egy olyan érában, amikor hivatalos (pápai és szentszéki) szinten is egyre többen ismerik el, hogy a liturgikus reformok és az erre alapozott templom- és szentélyátépítések elhamarkodottak voltak, és megannyi változást (pl. a szembemisézést) liturgiatörténetileg megalapozatlan elképzelések ihlettek. Ebből a szemszögből nézve a bazilika átépítése egyáltalán nem naprakész, modern célkitűzés, hanem egy letűnőben lévő „elveszett” klerikus generáció hagymázas retro víziója. Természetesen nem hiányzik az átépítés közhelyekkel telepakolt, erősen didaktikus (szájbarágós), jól tettenérhető gondolatrendszer által vezérelt indoklása sem. Ezek szerint a munkálatok „kiérlelt szerzetesi, liturgikus teológiai koncepció mentén” folynak, az átépítés „az építészet nyelvére fordítja le az istentisztelet nyelvét, illetve egy közösség liturgikus vízióját. Ugyanakkor, sok más egyéb mellett, kifejezi az egyházi közösség önértelmezését, épületbe, kövekbe foglalja identitását, illetve az adott kor teológiai súlypontjait is.” Nem csinálnak abból titkot, hogy konkrét kortárs ideológiák vezérlik a folyamatot, melynek lényege, hogy a közösség (merjem kimondani? a regnáló apát) éppen aktuális ön-, világ-, egyház-, és liturgiaértelmezését tartósítsa. Magyarul: a siralmas és jelentős művészi, liturgikus értéket létrehozni képtelen jelen állapotát akarja kőbe és fába vésni, mit sem törődve a „folytonosság hermeneutikájával” vagy a hiteles („lelkipásztori” ideológiáktól mentes) liturgiatudomány szempontjaival. Elképesztően sablonos és enyhén szólva félrevezető (teológiailag pedig teljesen alaptalan), de sajnos a pannonhalmi közösségre mégis érvényes az a kijelentés, hogy „a középkori hierarchikus egyházmodell helyett a II. Vatikáni Zsinat által hangsúlyozott kommúnió-egyházmodell formálja közösségünk gondolkodását, lelkipásztori beállítottságát, de mindennapi életét is.” Ettől a sok sületlenségtől függetlenül persze a Katolikus Anyaszentegyház még isteni Alapítójának szándéka, rendelése szerint megváltoztathatatlanul és lényegileg hierarchikus szervezet marad (amint azt hitelt érdemlő liturgikus gyakorlata is tükrözi), de az biztos, hogy az átépítés nem csupán egy már meglévő látásmódot fejez ki az építészet eszközeivel, hanem ezt a datált és megfeneklett, lelkileg terméketlen mentalitást állandósítja generációkra – mármint ha lesznek eljövendő bencés generációk Pannonhalmán… Elismerem, hogy a romanticizmusára nagyon büszke XIX. század nem mindig a legjobb ízléssel nyúlt középkori épületeinkhez, ennek szomorú példája például a budavári Nagyboldogasszony templom. Ugyanakkor a Storno Ferenc által irányított neo-román restauráció a 1860-as években fele annyi kárt sem tett a pannonhalmi bazilikában, mint Schulek, Székely és Lotz a Mátyás-templomban. Nem értem, miért kell elbontani az egyébként meglehetősen jól sikerült szószéket csak azért, mert manapság a papok lusták rá fölmenni. Az illetékeseket ehelyt tájékoztatom, hogy a VI. Pál-féle liturgiarevízió egyetlen rendelkezése sem tiltja meg annak használatát. Gyanítom, hogy a szószék elbontását valójában nem az építészeti összkép egységesítése, hanem a II. Vatikáni Zsinat Egyházra vonatkozó dogmatikus konstitúciója (Lumen Gentium) alapján teljességgel igazolhatatlan kommúnió-egyházmodell sugallta. Az is érthetetlen számomra, hogy főapát úrnak és sameszeinek miért szúrja a szemét a szentély Szent Mártont ábrázoló színes üvegablaka, és vajon miért kell ragaszkodni a szembemiséző asztal elhelyezéséhez a kórusban, mikor a bazilika kifejezetten monasztikus és nem plébánia templom. Az oltár helye a szentélyben és nem a kórusban van, a szentély főoltárát nem szabadna leredukálni egy túlzóan díszes, böszme szentségtartó szintjére, főleg akkor, amikor az oltárok keletelésének, a főoltárok használatának, a pap és a kongregáció közös imairányultságának jelentőségét kezdjük újra fölfedezni, mint régen elfeledett, drága kincsét egy olyan egyháztörténeti időszaknak, mely a miénknél sokkal jobban beszélte a liturgikus szimbólumok varázslatos nyelvét. A felújítás egyetlen és megkérdőjelezhetetlenül pozitív aspektusa, hogy helyreállítja a kórust, mint a szerzetesek zsolozsmaimádságának saját helyét. A stallumok építése (pontosabban azok megfelelő használata) valóban szolgálni fogja a monasztikus közösség lelki javát, de annak kivitelezése – nem is beszélve a templomhajó szép, faragott padsorainak lecseréléséről – egyáltalán nem tanúskodik szépérzékről, jó ízlésről, kifinomult liturgikus esztétikáról. A kórus az impozáns, középkori boltívek alatt úgy fog kinézni, mintha az eredeti Star Trek sorozat díszlete lenne. Önmagukból kiindulva valahogy így képzelték el a ’60-as években a 2000-re várt űrkorszak divatját. Nem tervezem, hogy a felújítás után meglátogatom a bazilikát, de ha mégis, a szemem sarkából mindig azt fogom figyelni, hogy nem tűnik-e föl valamelyik stallumban James T. Kirk kapitány testhezálló szintetikus ruhába bújtatott alakja. Persze a „holdjáró műanyagkor” divatja bőségesen tükröződik a ma használatos liturgikus ruhákon… A több mint ezeréves szentélyben olyan teret akarnak kialakítani, amely nem imádságra, az „örökké ősi és mindig új” szépség szemlélésére indít, hanem a kórházi váróknak vagy a bevásárló központok auláinak steril, lecsupaszított, sivár hangulatát árasztja. Mindez egy olyan liturgia- és egyházképet sugall, amely elszakad a korábbi monasztikus generációk által átörökített hagyomány folytonosságától, de még csak nem is igazán korszerű (kb. 30-40 évet késett). Ebben a tekintetben a Szent Márton-hegyi rekonstrukció rokon az osztrák bencések által "gondozott" mariazelli bazilika szentélyének barbár modernizálásával (lásd a csatolt képen!). Sajnos a pannonhalmi bencések jelentős állami támogatásokat kaptak mindehhez, és én – mint adófizető állampolgár – a leghatározottabban ellenzem, hogy adófillérjeimet ilyen indokolatlanul és ízléstelenségekre költsék el. Végül egy kép egy 2010. május 3-án konszekrált modern szeminárium kápolnáról, amely illusztrálja, hogy napjainkban is lehet kevés pénzből méltó (ha nem is mindenben kifogástalan ízlésű) liturgikus teret létrehozni.

A korporálé

A legutóbbi bejegyzésben arra próbáltam rámutatni, hogy a papok (és hozzáteszem: sekrestyések) elégtelen liturgikus képzése miatt komoly defektusok jelentkezhetnek a szentmise ünneplése során, amelyek olykor (extrém esetekben) nemcsak a törvényességet, de az érvényességet is befolyásolhatják. Többek között ilyen a „formula intentionis” hanyagolása, azaz a pap megfelelő konszekráló szándékának tudatos és előzetes fölindítása.

Ezzel kapcsolatos egy másik probléma, az ún. korporálé figyelmes használata, pontosabban annak nem használata vagy nem megfelelő használata. Sajnos olyan korban élünk, amikor a legalapvetőbb dolgokat sem föltételezhetjük, még azok részéről sem, akiknek ez a hivatásuk és majdnem napi rendszerességgel ünneplik a legszentebb misztériumokat.

Sokszor látni, hogy papok, ministránsok telepakolják az oltárasztalt mindenféle oda nem való dologgal; könyvek, papírok, vázás virágok, cserepes növények, kancsók, stb. hevernek szerteszét. (Nota bene: az oltárasztal [mensa] nem a szembemiséző, leginkább nappaliba való bútordarabokat jelenti, hanem a megfelelően konszekrált oltárok fölső, vízszintes felületét, amelybe egy püspök által konszekrált oltárkövet helyeznek; s ennek mélyedésében (sepulchrum) legalább két szent első osztályú [ex ossibus] ereklyéit rejtik, akik közül legalább egynek mártírnak kell lennie. Ez emlékeztet egyrészt János apostol látomására: "Láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek" (Jel 6,9), másrészt arra a folytonosságra, amely a mai egyház és az antik kereszténység között fönnáll, mikor is az eucharisztiát gyakran a vértanúk sírja fölött – katakombákban vagy ún. konfesszionális oltárokon – ünnepelték.)

Ezt a funkciót tölti be keleten (a bizánci rítusban) az antimenzion (vászonlepel, melyen az Úr sírba tétele van ábrázolva és annak felső részébe, a kereszt ágai közé beszőve vagy bevarrva egy ereklye), vagy nyugaton, nem konszekrált oltárok használata esetén (pl. tábori mise) az oltárra kihelyezett ereklye.

Szóval normális esetben az oltár anyaga természetes kő (ennek megvan a nyilvánvaló bibliai alapja), melyet hordozható vagy fából ácsolt oltárok esetén az oltárkő szimbolizál. A konszekrációnak tehát az oltárkő fölött kell történnie, ezért helyezzük (a több rétegű terítőn fölül) a korporálét is közvetlenül az oltár közepe, azaz az oltárkő fölé. Normális esetben tehát a pap konszekráló szándéka azokra a fölajánlott ajándékokra vonatkozik, melyek az oltárkő fölé terített korporálén nyugszanak. Itt kapcsolódik tehát a formula intentionis és a korporálé: alaphangon a konszekráló szándék csak arra terjed ki, amit a korporáléra helyezünk. Nagy tömegeket megmozgató vagy koncelebrált misék esetén, mikor sok cibórium kerül az oltárra, melyek közül nem mindegyik fér rá a korporáléra, külön meg kell formálni a pontosan kifejezett szándékot azok szentségi átváltoztatására, különben kétség merülhet föl azok konszekráltságára vonatkozóan vagy (per absurdum) éppen azzal kapcsolatban, hogy az oltáron és közvetlen környékén olykor széjjelhagyott ostyák, esetleg boroskancsók (táv)konszekrálva lettek-e. Mellékesen jegyzem meg, hogy koncelebrált miséken, mikor sok cibóriumot vagy manapság divatos öblös paténát használnak, ajánlatos lenne egy nagyobb méretű korporálé használata, vagy éppen több korporálé kiterítése az oltárasztalra.

A nagyobb méret történelmileg is indokolt, hiszen a korporálé bizonyíthatóan a kora középkor óta az oltárgyolcsok része, bár kezdetben a mainál nagyobb méretben, hiszen azt hajtották vissza a kehelyre, hogy a szennyeződéseket, bogarakat távol tartsák a bortól, majd – a transubstantiatio után – Krisztus vérétől. A középkori versike szerint: „Ara crucis, tumulique calix, lapidisque patena, Sindonis officium candida byssus habet” – „Az oltár a kereszt, a kehely a sír, a paténa a sírt elrekesztő kő, a fehér vászonkendő (korporálé) a lepel szerepét tölti be.” Hildebert (P.L., CLXXI, 1194) Ez a gyakorlat mai napig a hagyományos karthauzi rítus része. Később ebből alakult ki a palla, vagyis az a keményített négyszög alakú vászondarab, mellyel a kelyhet letakarják.

A X. századra már konkrét előírások születtek arról, hogy a korporálé anyaga csak a legtisztább színezetlen és hímezetlen vászon lehet, valamint hogy a korporálét a szentmiséken kívül semmi esetre sem szabad az oltáron hagyni, azt (kezdetben) a misekönyvbe kellett behajtani (ne felejtsük: akkoriban a missale pergamen és nem papírlapokból állt!) vagy a kehellyel és a paténával együtt egy tiszta és zárható szekrényben kellett őrizni. Később az akkurátusan összehajtogatott használaton kívüli vászonkendőt egy keménytokba (bursa) kellett tenni, melyet már lehetett gazdagon díszíteni. A korporálén nemcsak azért nem lehetett hímzés vagy dísz, mert az Krisztus egyszerű halotti leplének szimbóluma, hanem azért is, mert ezen (és nem a paténán!) nyugodott Krisztus Teste (innen a korporálé kifejezés), ezért azt a purifikáció keretében alaposan meg kellett kapargatni (a paténával) a konszekrált morzsák lelkiismeretes összegyűjtése céljából.

Egyidejűleg szigorú előírások születtek arról is, hogy a korporálét csak konszekrált személyek (szubdiákonus, diákonus és pap) moshatták ki, mert az érintkezett Krisztus Testével, esetleg impregnálódott Krisztus Vérével. Három öblítéssel, külön a templomban tárolt saját edényekben kellett a mosást végrehajtani, majd a mosóvizet a szakráriumba (külön erre a célra kialakított, más szennyvízzel nem érintkező lefolyóba) kellett önteni. A vászonkendőket csak ezután adhatták át normál mosásra.

manapság gyakori, de helytelen a korporálé hímzésekkel való díszítése

A VI. Pál-féle misekönyv bevezetéséig érvényben maradtak ezek a szigorú előírások. Összefoglalásképpen: A korporálé anyaga csak tiszta, színezetlen vászon lehet, melyet nem díszíthet hímzés. Azt nem lehet az oltáron hagyni, hanem mindig óvatosan összehajtva a bursában kell tárolni, ügyelve arra, hogy a felületén esetleg megbújó partikulumok (eucharisztikus morzsák) szét ne szóródjanak. A pap konszekrációs szándéka (hacsak külön és kifejezetten nem másként indítja azt föl magában) alapesetben csak azon fölajánlott adományokra vonatkozik, melyek az oltárkő fölé hajtogatott korporálén nyugszanak.

Az új miserend rendelkezései sokkal kevésbé részletesek, de a korporálé fontosságát továbbra is hangsúlyozzák, nemcsak a misében, hanem a tabernákulumban és szentségimádáskor, a monstrancia (szentségmutató) alatt!!!. A Redemptionis Sacramentum #199 értelmében pl. a purifikációhoz még akkor is használni kell a korporálét, ha az nem az oltáron, hanem az előkészítő asztalon (kredencián) történik.

Kíváncsi vagyok, melyik magyar szemináriumban mondják el ezt (vagy akár az egynegyedét) a papnövendékeknek! Angolul tudóknak itt a Katolikus Enciklopédia nagyon informatív cikke a korporáléról.

Formula intentionis

Napjainkban - talán sokkal inkább, mint bármikor korábban - szükség van arra, hogy a papok kellőképpen, formailag is fölindítsák kegyes és világos szándékukat a szentmise ünneplése, a kenyér és bor konszekrálása előtt.

Tudjuk, hogy a transubstantiatio (lényegi átváltoztatás) érvényességéhez (nem törvényességéhez!) négy dolog elengedhetetlen: (1) érvényesen fölszentelt (férfi) áldozópap (CIC 530, 834, 900; Lumen Gentium 28, Sacrosanctum Concilium 28; Általános Rendelkezések 10); (2) a konszekráló pap megfelelő szándéka, hogy azt tegye, amit az Egyház e rítus által tenni kíván (Tridenti Zsinat, VII. szesszió, 11. kánon); (3) érvényes szentségi anyag, ami alatt búzakenyeret és szőlőbort értünk (CIC 924, 926, Általános Rendelkezések 282-285; itt most az indokolt esetben engedélyezhető gluténmentes ostyára és a mustra nem térünk ki külön); s végül (4) az Egyház által meghatározott érvényes forma (szavak), amiről Aquinói Szt. Tamás is írt bővebben (ST III, q. 78, aa. 1-6).

Istentiszteleti gyakorlatunk silánysága és a papképzés liturgikus hiányosságai miatt sajnos manapság e négy ismérv közül bármelyik alapján támadhatnak kétségek bennünk egy-egy szentmise érvényességét illetően. Most kifejezetten a "defectus intentionis", avagy a szándék hiányosságának megelőzése érdekében közlöm a "formula intentionis"-t, azt az imádságot, mely a szentmisét ünnepelni készülő papot segíti a megfelelő szándék fölindítására. Ezt az imádságot a hagyományos római rítus (manapság: különleges forma) misekönyvei kivétel nélkül közlik a bevezető részben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy aki a VI. Pál-féle misekönyvet használja, nem mondhatja el ezt az imádságot szentmiséje előtt. Illő és üdvös, méltó és hasznos a formula használata bármilyen rítusban is készülünk bemutatni a legszentebb áldozatot. (Ugyanez vonatkozik a hagyományos rítus beöltözési imáira is!!!)

Formula intentionis

Ego volo celebráre Missam, et confícere Corpus et Sánguinem Dómini nostri Iesu Christi, iuxta ritum sanctæ Románæ Ecclésiæ, ad laudem omnipoténtis Dei totiúsque Cúriæ triumphántis, ad utilitátem meam totiúsque Cúriæ militántis, pro ómnibus, qui se commendavérunt oratiónibus meis in génere et in spécie, et pro felíci statu sanctæ Románæ Ecclésiæ. Amen.

Gáudium cum pace, emendatiónem vitæ, spátium veræ pæniténtiæ, grátiam et consolatiónem Sancti Spíritus, perseverántiam in bonis opéribus tríbuat nobis omnípotens et miséricors Dóminus. Amen.

Szentmisét akarok ünnepelni, és bemutatni a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét a szent római egyház rítusa szerint, a mindenható Isten és az egész győzedelmes udvartartás dicsőségére, a magam és az egész küzdő udvartartás javára, mindazokért, akik magukat általában vagy kifejezetten imáimba ajánlották, és a szent római egyház kedvező fennállásáért. Ámen.

Békességes örömben, életünk megjobbításában, az igaz bűnbánat alkalmában, a Szentlélek malasztjában és vigasztalásában, a jócselekedetek állhatatos végzésében részeltessen minket a mindenható és könyörületes Isten. Ámen.

Megjelent a Summorum Pontificum-ra vonatkozó szentszéki instrukció!

„Universae Ecclesiae” (az egyetemes Egyháznak) címmel a Hittani Kongregáció keretén belül működő Ecclesia Dei Pápai Bizottság május 13-án, a Fatimai Szűz jelenésének emléknapján, instrukciót tett közzé arra vonatkozóan, hogy miként kell helyesen értelmezni XVI. Benedek pápa „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio kiadott apostoli levelét.

Míg egy kompetens, szabatos magyar fordításra várunk, íme egy rövid ismertető a várva-várt dokumentum tartalmáról.

(1-2) A motu proprióval a Szentatya világos szándéka az volt, hogy a római liturgia gazdagságát az egész Egyház közös kincsévé tegye és az egész Egyházra nézve kötelező törvényt alkosson, ami a római liturgia 1962-ig általános formájának használatára vonatkozik.

(8) Az apostoli levél a római pápa tanítóhivatalának és egyetemes tanítói hatalmának fontos kifejezése, amelynek hármas célja van:
1. a római rítus ősi formáját, mint megőrzendő drága kincset, minden hívőnek (és nem csak bizonyos csoportoknak!!!) bőkezűen odaajándékozni, hozzáférhetővé tenni (largire).
2. Hatékonyan garantálni és biztosítani, hogy akik kérik, hozzájussanak, hiszen az engedély célja a hívek java, amiért is azt érdekükben nagylelkűen kell értelmezni.
3. az Egyházon belüli kiengesztelődést előmozdítani.

(10) Az Ecclesia Dei Pápai Bizottság feladata, hogy amennyiben egyes püspökök vagy elöljárók a motu proprióval ellentétes rendelkezéseket foganatosítanak, azokat hierarchikus felettesként fölülbírálják. Intézkedéseik a jog rendes erejével rendelkeznek.

Kifejezett rendelkezések:

(13-14) Az egyházmegyék liturgikus életét az illetékes püspökök hivatottak rendezni, de ennek a pápa motu proprióban kifejezett szándéka (mens) szerint kell történnie: minden szükséges lépest meg kell tenni, hogy biztosítsák a római rítus különleges formája iránti tiszteletet.

(15-19) Magyarázat a kérelmező hívek stabil csoportjára vonatkozóan:
Nincs meghatározott létszám, ha néhány személy (aliquibus personis) kéri (akiknek nem szükséges egy templomhoz vagy plébániához tartozni) a helyileg illetékes plébános (és nem a püspök) dönt saját hatáskörben. A döntést megfontoltságnak, lelkipásztori buzgalomnak és nagylelkű befogadó készségnek kell jellemeznie. Ha a hívek nem találnak saját templomot, kérhetik a helyi püspököt, hogy jelöljön ki számukra alkalmas szentélyt. Amennyiben egy zarándokhelyen hívek igénylik, biztosítani kell számukra a lehetőséget a hagyományos forma ünneplésére.

(20-23) Magyarázat a megfelelő, alkalmas pap (idoneus sacerdos) kifejezésre vonatkozóan:
A római rítus minden egyes papját – hacsak nincs törvényi eltiltás alatt – eredendően alkalmasnak kell tekinteni. Magyarul nem lehet vizsgához kötni a hagyományos rítus végzését, ugyanakkor a papoknak lelkiismereti kötelessége, hogy a rítus végzéséhez szükséges ismeretekkel és alapvető latin nyelvtudással rendelkezzenek. Az instrukció erélyesen kéri a püspököket (enixe rogantur), hogy a klérusuk számára tegyék lehetővé a régi rítus végzéséhez szükséges ismeretek megszerzését. Ez vonatkozik a szemináriumokra, ahol biztosítani kell a megfelelő latin nyelvoktatást, valamint – ahol erre lelkipásztori szükség lehet – a hagyományos forma elsajátítását. Végül egyetlen papot sem lehet akadályozni abban, hogy magánmiséjét a tetszése szerinti rítusban végezze.

(24-28) Liturgikus és egyházi fegyelem.
A papoknak ismerniük kell a rubrikákat, és azokat be kell tartaniuk. Az újonnan kanonizált szenteket és egyes új prefációkat be kell vezetni az 1962-es misszáléba. Az olvasmányokat lehet népnyelven is fölolvasni, de énekelt miséken latinul is el kell hangozniuk.

(29-31) Bérmálás és papszentelés.
A bérmálás rítusában nem szükséges követni a VI. Pál-féle formát, azaz a hagyományos szertartást is lehet alkalmazni. A papszentelések esetében azonban csak azok számára engedélyezett a régi ún. kisebb rendek fölvétele és a hagyományos rítusú szentelés, akik az Ecclesia Dei Bizottság joghatósága alá tartozó közösségek tagjai.

(32) Bármelyik római rítusú pap végezheti a régi breviáriumot latinul.

(33) A szentháromnap (triduum) ünneplése a régi rítusban is engedélyezett. Erre a helyi plébános (és nem a püspök) adhat engedélyt, akár úgy is, hogy ugyanazon templomban „duplázzák” a szertartásokat.

(34) Az 1962 előtt használatban lévő szerzetesi liturgiák végzése is engedélyezett.

(35) A Pontificale Romanum, Ceremoniale Episcoporum és a Rituale Romanum használata engedélyezett, kivéve a papszentelés rítusát olyan közösségekben, amelyek nem az Ecclesia Dei Bizottság joghatóságába tartoznak.

Megítélésem szerint a dokumentum jobb lett annál, amit az előzetes pletykák alapján várni lehetett; alapvetően nem restriktív fölfogásban fogant. A szentatya tanítóhivatalának és szándékának világos kifejezése, de sajnos most sem nyertünk igazi biztosítékokat arra, hogy a szükséges lelkipásztori érzékenység és nagylelkűség számonkérhető lesz az akadékoskodó papokon és püspökökön.

Lényegében két negatívumot lehet fölhozni: az egyik, hogy a papszentelés hagyományos rítusát csak azoknak lehet kiszolgáltatni, akik az Ecclesia Dei Bizottság joghatósága alá tartoznak. Szerintem liturgikusan értelmetlen és jogilag igazságtalan a Pontificale Romanum-ra vonatkozó teljeskörű engedélyből kivenni az egyházi rend szentségét.

A másik problematikus rész pedig az, hogy ugyan engedélyezik az olvasmányok népnyelvű fölolvasását, de énekelt miséken kötelezővé teszik a latin használatát. Talán érvelhetnénk azzal, hogy a szentírási olvasmányok a rítus rendes részét képezik (ezért kell latinul is elhangozniuk), de sok helyen (és elsősorban Magyarországon) már sokéves hagyomány a csak népnyelvű éneklés. Az egész probléma méregfogát ki lehet(ne) azzal húzni, hogy az olvasmányokat a pap az oltárnál latinul duplázza (ahogy az a '62-es rubrikák bevezetése előtt volt).

Gyanítom, hogy a rendelkezés valódi oka az, hogy sok nyelven még ma is megoldatlan az olvasmányok dallamainak népnyelvre alkalmazása, az ünnepélyes, énekelt formához azonban ragaszkodni kell. Egyrészt meggyőződésem, hogy az egyszerű, tulajdonképpen recitatív dallamokat egyáltalán nem olyan nehéz a népnyelvű szövegre "ráültetni" (vagyis a probléma csak vélt vagy mondvacsinált), másrészről az a véleméynem, hogy ahol a népnyelvű éneklés már sokéves, bevett gyakorlat "praeter legem", ott ezt a szokást tolerálni kell.

Most pedig a magyar püspökökön, egyházias magatartásukon, lelkipásztori kötelességtudatukon, lelkiismeretük tiszta hangjain a sor... Modicum et videbimus...

Homília nagyböjt első vasárnapjára (2 Kor 6,1-10; Mt 4,1-12)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Anyaszentegyházunk Szt. Pálnak, a népek nagy apostolának szavaival szólít meg bennünket midőn megkezdjük húsvéti fölkészülésünk, nagyböjti lelki gyakorlataink szent idejét. „Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Hogy miben különbözik ez az időszak a liturgikus év más periódusaitól, hogy mennyiben alkalmasabb ez a nap a többinél és pontosan mire, arra talán éppen a mai evangélium adja meg a választ. Szt. Máté apostol külön kihangsúlyozza, hogy miután a Lélek kivezette Krisztus Urunkat a pusztába, ott negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Az Egyházatyák számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a szám szimbolikus jelentőségű, és lelki üzenete van a krisztushívők számára.

A böjtelői időszakban a 70-es szám dominált, utalván a hetven éves babiloni fogságra, és rajta keresztül a bűn hatalmának alávetett, paradicsomi hazából kiűzetett emberiség kiszolgáltatottságára, nehéz sorsára. A 40-es szám más bibliai emlékeket idéz föl bennünk. Noé idejében a vízözön negyven napon át áradt a földre (Ter 7,17), hogy azután Isten új szövetséget kössön Noéval, és megesküdjön: soha többé ilyen pusztítást nem bocsát az általa teremtett világra. Amikor Isten kinyilatkoztatta magát a pusztában, és Mózes közvetítésével törvényt adott a választott népnek, életet és halált, áldást és átkot tárva eléjük (MTörv 30,19), Mózes negyven nap és negyven éjen át tartózkodott a Sinai-hegyen, bemenvén az Isten jelenlétét jelző felhő közepébe (Kiv 24,18). Izráel pusztai vándorlása is 40 éven át tartott, melynek leteltével végül birtokba vehették az atyáiknak megígért földet, új életet kezdve a hosszú rabság és tikkasztó vándorlás után.

De a 40-es szám eszünkbe juttatja azt a negyven hetet is, amit minden magzat születése előtt édesanyja méhében tölt. Az anya gyermeke születése után már nem is emlékszik fájdalmaira és szorongatásaira afölötti örömében, hogy új életet hozott a világra (vö. Jn 16,21). A 40-es szám tehát mind a természet, mind pedig a kinyilatkoztatás révén arra irányítja a figyelmünket, hogy a kényelmetlen lemondások, megpróbáltatások, önmegtagadások szükségszerű előzményét, emberpróbáló nyitányát képezik egy új élet fakadásának. Krisztus Urunk ezért döntött úgy, hogy negyven nappal és negyven éjjel böjtöl a júdeai pusztaságban, mert az Ő nyilvános működése, megváltói műve egyrészről beteljesítette az ószövetségi előképeket, másrészről pedig megnyitotta nekünk a soha el nem múló isteni élet tisztaságos és elevenítő forrásait.

A mi isteni Megváltónk és az általa alapított Egyház bölcsességét, lelkipásztori érzékenységét mutatja, hogy évről-évre, újra és újra átélhetjük e 40 napos várakozást, mely alkalmas időként szolgál nekünk arra, hogy üdvösségünk titkát még mélyebben, még hatékonyabban befogadhassuk, és Krisztussal együtt meghalván a bűnnek, vele együtt új életre támadjunk. A mai szentmisének minden egyes proprium tétele a 90. zsoltárból származik és mind egytől egyig közvetlenül a Messiásra vonatkozik. A 90. zsoltárról még a sátán is tudta, hogy messiási jövendölés, hiszen az evangélium által idézett kísértő szavainak a zsoltárból vett idézettel kívánt nyomatékot adni. Mert Isten Fölkentje az, akit az Atya mindig meghallgat, és a szorongattatásból kiragadva megdicsőít; Ő az, akinek minden lépésére angyalok vigyáznak, Ő az, aki a Fölségesnek oltalmában lakozik és a Mindenható árnyékában nyugszik, Őt veszi körül pajzsként és páncélként az örök Atya hűsége.

Persze mi tudjuk, hogy a keresztség szentsége által a teremtő és gondviselő Atyának mi is fogadott gyermekei lettünk az Ő Egyszülött Fiában – fiak a Fiúban –, és mivel részesültünk érdemeiben, részesülni fogunk kiváltságaiban is; a vele együtt vállalt földi megaláztatás végül megszerzi nekünk a mennyei dicsőséget. Bennünk csupán annyiban van élet, amennyiben hasonulunk hozzá, az Ő makulátlan képére és hasonlatosságára változunk át nap mint nap, dicsőségről dicsőségre (2 Kor 3,18). Ennek megfelelően az Anyaszentegyház ősi szokása, hogy a napot befejező imaórában, a kompletóriumban híveivel a 90. zsoltárt (is) imádkoztatja, jelezvén ezzel, hogy miután a keresztség kegyelme által Krisztust öltöttük magunkra, immáron ránk, az Újszövetség vérében tisztára mosott krisztusi fiakra is vonatkoznak a kinyilatkoztatott szavak.

„Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Mert a mai evangéliummal meghívást nyertünk arra, hogy haladéktalanul és maradéktalanul hasonuljunk a mi isteni Mesterünkhöz. Vállaljuk földi zarándoklatunknak minden nyűgét, szenvedését, kihívását és lemondását; ha kell, akár pokolra is szálljunk vele együtt, hogy hozzá társul szegődve végül osztozhassunk a húsvét örömében, a testi és lelki föltámadás kegyelmében. Az elkövetkezendő negyven nap tehát arra alkalom, hogy a halott cselekedetektől, a mihaszna vétkektől, a test és lélek tunyaságától, bűn okozta nehézkedésétől megszabadulva belépjünk az isteni kegyelem vonzásába. A velünk emberségében egylényegű isteni Mesterhez hasonlóan a Lélektől vezettetve vonuljunk ki a pusztába, a lemondások és megerőltető önfegyelem helyére, ahol kitartásunk jutalma az lesz, hogy ésszerű és teljes embert kívánó lelki gyakorlatunknak, istentiszteletünknek jutalmaként majd angyalok szolgálnak nekünk.

Mert az igazak a zsoltáros ígérete szerint áspiskigyón és viperán fognak járni, eltiporják az oroszlánt és a sárkányt, aki az emberek vesztére tör, és álnok módon fenekedik rájuk. Aki Krisztussal járja végig ezt a 40 napot, annak nem kell félnie, mert a szorongatás idején az Atya vele lesz, megmenti és megdicsőíti őt, betölti őt hosszú élettel és megmutatja az öröktől fogva neki készített üdvösséget.

Homília ötvened vasárnapra (1 Kor 13,1-13; Lk 18,31-43)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Talán világosabbá válik előttünk a böjtelői időszak értelme, ha megvizsgáljuk, római Anyaszentegyházunk a Szentlélek Úristen sugallatára e három vasárnapon mely evangéliumi részeket válogatta ki, és pontosan milyen megfontolásból. Hetvened vasárnapon Szt. Mátétól olvastuk a példázatot a nap különböző óráiban meghívott szőlőművesekről és a szőlősgazdáról, aki mindnyájuknak egyenlő bért fizetett. Hatvanad vasárnapon a magvetőről hallottunk, aki bőségesen szórta a magokat, de azok a befogadó talaj minőségétől függően elhaltak vagy többszörös gyümölcsöt termettek. A mai napon pedig az evangélium a jerikói vak koldus szeme világának csodás visszaadását állítja elénk okulásul.

Ennek a választásnak hátterében valószínűleg azt sejthetjük, hogy hagyományosan a nagyböjt volt a katekumenek, azaz a hittanulók keresztségre való fölkészítésének időszaka, és mielőtt fokozatos beavatásuk elkezdődött volna, az Anyaszentegyház ezekkel az evangéliumi képekkel emlékeztette őket: (1) hogy mindnyájan meghívást kaptak az Úr szőlejébe, és attól függetlenül, hogy életük mely pontján válaszoltak a hívó szóra, mennyei jutalmukat az isteni irgalmasság sajátos igazsága garantálja. (2) Amennyiben valaki válaszolt a meghívásra, elengedhetetlen, hogy az isteni igazságok és a megszentelő kegyelem magvait figyelemmel és készségesen, termékeny talajként befogadja, hogy akár százszoros termést hozzon. (3) Végül pedig a szilárd hitben fogant kitartás jutalma nem más, mint a bűn által okozott lelki vakság föloldása; az isteni élet világossága beragyogja lényünk legsötétebb zugait is, hogy az Ő fényében lássuk meg az igazi világosságot (vö. Zsolt 35,10).

Természetesen a ki nem érdemelt meghívás, az isteni tanítás termékeny befogadása és a lelki megvilágosodás olyan programot jelöl ki, amelyet nemcsak a hittanulóknak kell követniük, hanem minden egyes hivőnek, aki lelkiismeretesen, az élet megjavításának őszinte szándékával kívánja átélni a nagyböjti időszaknak, a húsvéti előkészületnek testi-lelki gyakorlatait. Divatos kifejezéssel élve a hamarosan elkezdődő nagyböjt egy olyan edzésprogramot jelent a hívő ember számára, amelynek célja az elkényelmesedett test lázadó hajlamainak megfékezése, az elgyengült akarat megacélozása és az értelem elhomályosult látásának élesítése.

Kedves Testvérek! A múlt vasárnapon arról is beszéltem, hogy az Egyház nyilvános istentiszteletének két alappillére a szentmise ünneplése és az istendicséret folyamatos áldozatának, a zsolozsmának éneklése. A liturgia mondanivalója teljes mélységében csak akkor tárul föl előttünk, ha mindkettőre odafigyelünk. A böjtelő időszakával a hajnali imaórákban elkezdődik a Teremtés Könyvének folytatólagos olvasása, és ezen a héten Ádám és Noé után Ábrahámra irányul az Egyház figyelme. A választott nép e pátriárkájáról tudjuk, hogy a kenyér- és boráldozatot bemutató titokzatos Melkizedek, Szálem királya és főpapja előtt tized fizetésével hódolt, miután részesült áldásában (Ter 14,18-20). Azt is tudjuk, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, midőn azt kérte tőle, hogy Mória földjén ajánlja föl egyszülött fiát, Izsákot egészen elégő, engesztelő áldozatul (Ter 22,1-19).

Ezek után aligha csodálkozhatunk afölött, hogy a mai mise evangéliuma Krisztusnak azzal a jövendölésével kezdődik, hogy az Emberfiának föl kell mennie Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék a megváltás isteni terve, mely szerint neki szenvednie és meghalnia kell, azaz engesztelő áldozatként önként vállalnia kell a leöletést a bűnök bocsánatára. Melkizedek Jeruzsálem királya és főpapja volt, Ábrahám pedig Mória hegyén, vagyis az Úr szentélyének későbbi helyén, a Sionon készül egyszülött fiát föláldozni a szövetség megpecsételésére. Mindezek az előképek egyszerre teljesednek be a Megváltó Krisztusban: Ő az új és örök szövetség főpapja Melkizedek rendje szerint (Zsolt 109,4; Zsid 5,6. 10; 6,20; 7,17. 21), aki „atya nélkül és anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg, nincs napjainak sem kezdete, sem vége” (Zsid 7,3). „Az ő nemzedékét ki tudná elbeszélni?” (Iz 53,8), hiszen emberi természete szerint atya nélkül született, istensége szerint pedig anya nélkül, öröktől fogva. A szenvedése előtti estén pedig kezébe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, melyben fölajánlotta önmagát, valóságos testét és vérét a bűnök bocsánatára.

Krisztus Urunknak, a mennyei Atya egyszülött Fiának drága vérében köttetik meg az új és örök szövetség Isten és ember között, Ő a gondviselő Isten ajándéka a hívő embernek, aki Mória földjén, Jeruzsálemben vállalt véráldozata által kiváltja a választott nép első szülöttjeinek, az ígéret gyermekeinek örök halálát, csakúgy, mint tette egykor Izsákkal, Ábrahám fiával a pusztaságban.

Ez a fölülmúlhatatlan isteni szeretetből vállalt önkéntes áldozat ad értelmet életünknek és halálunknak, minden erőfeszítésünknek és érdemszerző jótettünknek; imáinknak, böjtölésünknek és alamizsnálkodásunknak. Ha tekintetünket nem szegezzük az Emberfia szögekkel általvert szent testére, ha nem indítjuk föl magunkban a korinthusi levélben magasztalt örökkévaló szeretet erényét, akkor minden lemondás és igyekezet hiábavaló, a nagyböjt hasztalan fogyókúrává vagy tisztítókúrává lesz, adományaink haszonelvű vagy érzelgős jótékonykodássá válnak. Erre figyelmeztet bennünket a népek anyja és tanítója, az Egyház még utoljára, mielőtt hamvazószerdán a bűnbánat jelét magunkra vennénk.

Homília hetvened vasárnapra (1 Kor 9,24-27-10,1-5; Mt 20,1-6)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Tekintve, hogy a római rítus modern miserendjében már eltörölték a böjtelő, más néven septuagesima idejét, és közben fölnőtt legalább két olyan nemzedék, amelynek semmiféle emléke, ismerete sincs az Anyaszentegyháznak erről az ősi, tiszteletreméltó hagyományáról, hasznos lesz számunkra fölidézni, hogy eleink miért és miként ünnepelték ezt a nagyböjtre fölkészítő három hetes időszakot.

A Vízkereszt utáni menyegzős vasárnapok hangulatától, tematikájától a böjtelőt az Egyház jól érzékelhető jelekkel, élénk dramaturgiával választja el. Az oltárok és egyházi szolgák a bűnbánat violaszín ruháiba öltöznek, elmarad a karácsonyi misztérium által ihletett ujjongó hálaének, a Gloria, de legfőképpen elhallgat az Alleluia, az Úr önfeledt dicséretére fölszólító biztatás, melyet a Tractus súlyos zsoltárszövegei váltanak föl. Az allelujától Egyházunk úgy búcsúzik el, hogy a hetvened vasárnapot bevezető szombat esti vesperás záró "benedicamus Domino" verzikulusa után még kétszer ünnepélyesen elénekelteti, hogy azután egészen húsvétig "laus tibi Christe" – "dicsőség neked, Krisztus" mondassék helyette. A középkorban, egyes katedrális liturgiákban ennél sokkal drámaibb keretek között történt a búcsúzás: volt, ahol a kórusban éneklő gyermekek fáklyás körmenetben, sóhajtozások és jajgatás közepette koporsóban temették el az alleluját, más helyeken pedig egy szalmabábúra írták föl, amit azután nyilvánosan elégettek.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a látható liturgikus jeleknek és jámbor szokásoknak értelme abban áll, hogy kifejezzék az időszak bűnbánati jellegét, és fölkészítsék a híveket a közelgő nagyböjt szigorú fegyelmére: lemondásaira és vezekléseire. Arra, hogy a böjtelőt bevezető vasárnapot pontosan miért nevezik hetvened vasárnapnak, már a középkorban sem tudtak egyértelmű, és minden tekintetben megnyugtató választ adni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a negyven napos böjtöt megnyitó negyvened vasárnap titulusának mintájára nevezték el a később kialakult böjtelő mindhárom vasárnapját, annak ellenére, hogy köztük nem 10, hanem csak 7 nap telik el. Az ünnep középkori magyar neve, "kilenchagyó vasárnap" is ezzel kapcsolatos, hiszen arra emlékeztet, hogy a 6 böjti vasárnaphoz rendelt 3 böjtelői vasárnappal éppen 9 hétre vagyunk húsvéttól.

Az egyházatyák és a liturgia középkori magyarázói mélységes szimbolikus jelentést tulajdonítanak a ténynek, hogy a keresztény hit központi misztériumát ünneplő húsvétot 70 napos bűnbánati időszak előzi meg, majd hasonlóképpen 70 napos pünkösdig tartó, örömteli időszak követi. Szt. Ágoston azt írja: "Kétfajta idő létezik: a most, amit földi életünk kísértéseinek és megpróbáltatásainak közepette élünk; és a másik, az akkor, melyet majd örökkétartó biztonságban és örömben töltünk el. Ennek mintájára két időszakot ünneplünk, a húsvét előtti és a húsvét utáni időt. A húsvétot megelőző időszak a jelen életünk szomorúságát, a húsvétot követő időszak pedig eljövendő életállapotunk boldogságát jelzi… Ezért van, hogy az előző időt böjttel és imádsággal töltjük, míg a másodikban föladjuk a böjtöt, és átadjuk magunkat az istendicséretnek." (Enarrationes; Ps. CLVIII.)

A középkorban nagy tekintélynek örvendő Legenda Aurea (egy több régebbi forrás alapján a 13. század végén összeállított legendagyűjtemény) a Szt. Ágoston által említett két időnek, a most-nak és az akkor-nak megfelelően arról beszél, hogy hetvened vasárnappal megkezdődik az a húsvétig tartó időszak, mely a világ bűnnek és romlásnak való alávetettségét jelzi. Ezért van az, hogy a zsolozsma virrasztó imaóráiban az Egyház ekkor kezdi meg a Teremtés könyvének, bűnbeesésünk történetének olvasását. Ugyanezen okból idézi a mai vasárnap introitusa a 17. zsoltárt: "Körülvettek engem a halál sóhajai, körülfogtak az alvilág kínjai…"

A liturgia kiváló középkori magyarázói, pl. Alcuin, Amalarius (De eccl. Off., I, 1) és Chartres-i Ivo, nemcsak két időről, de két helyről is beszélnek: Babilonról és Jeruzsálemről. Babilon a bűnökben elmerült világ képe, amelyben élve a keresztények próbaidejüket töltik, Jeruzsálem ellenben a mi mennyei hazánk, ahol megpróbáltatásaink után enyhülésre találunk. Izráel népe, melynek sorsa tulajdonképpen az egész emberiség történelmének nagy előképe, kitiltatott Jeruzsálemből és Babilon fogságába került. Ez a fogság, mely a választott népet elszakította Sion hegyétől, az Úr szentélyétől éppen 70 évig tartott, s ennek a misztériumnak kifejezésére rendelte úgy az Egyház, hogy a húsvét előtti bűnbánati időszak 70 napon át tartson. Ezek után érthető, hogy az Egyház ajkáról a mai nappal eltűnik az alleluja ujjongó éneke, hiszen a bűn rabságára emlékezünk az elhurcolt zsidók énekével: "Babilon folyóvizei mellett, ott ültünk és sírtunk, midőn Sionra emlékezénk. A fűzfákra függesztettük benne hangszereinket, mert ott, kik elvittek és fogságban tartottak minket, énekszót kívántak tőlünk… [De] hogyan énekeljük az Úr énekét idegen földön?" (Zsolt 136,1-2. 4)

Kedves Testvérek! A mise leckeolvasmánya emlékeztet bennünket, hogy böjtelői fölkészülésünk alatt bűnbánatunknak, vezeklésünknek gyakorlatait olyan kitartással és olyan céltudatosan kell vállalnunk, mint a sportolók. Úgy kell küzdenünk, hogy a végső jutalmat, a mennyei Jeruzsálem polgárjogát, a Krisztus drága vére árán megszerzett üdvösséget elnyerjük. Mert világossá kell válnia előttünk, hogy mi nem a földi sikerek hervatag babérjaira törünk, hanem a mennyei örök boldogság hervadhatatlan koszorújáért viaskodunk. Az Egyház a liturgián keresztül megtanít bennünket arra, hogy ne csak a levegőt verdessük céltalanul, hanem halandó testünk tudatos és felelős sanyargatásával a halhatatlan lelket eddzük meg. Itt az ideje, hogy amint Mózes közbenjárására a választott nép ivott a kősziklából, hogy sivatagi vándorlása során testi szomjúságát csillapítsa, úgy nekünk is kitartóan Krisztushoz, a mi lelki sziklánkhoz kell járulni, hogy belőle szellemi italt nyerjünk, ami megőriz minket az örök életre.

Homília a vízkereszt utáni V. vasárnapra (Kol 3,12-17; Mt 13,24-30)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban hallott példabeszéd azon kevesek közé tartozik, melyeket maga a megtestesült Igazság, a mennyei Atya örök Igéje magyaráz meg nekünk. A mustármagról mondott rövid példázatot követően ezt olvassuk Máténál: „Akkoron elbocsátván a sereget, a házba méne, és hozzá járulának tanítványai, mondván: Fejtsd meg nekünk a szántóföld konkolyáról mondott példabeszédet. Ki felelvén, mondá nekik: Az, ki jó magot vet, az Emberfia. A szántóföld pedig e világ; a jó mag, az ország fiai; a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, ki azt vettette, az ördög; az aratás a világ végezete; az aratók pedig az angyalok. Amint tehát összeszedik a konkolyt és tűzben elégetik, úgy leszen a világ végezetén. Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott leszen sírás és fogak csikorgatása. Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy az Üdvözítő mit szándékozott tanítványai előtt föltárni a búzáról és a konkolyról szóló tanmesével. A történet által fölvetett kérdés valójában nem az, hogy miért van bűn, és miért vannak rossz emberek a világban – erre már a Teremtés könyvének első oldalain megkapjuk a választ! -, hanem hogy miért maradnak gonoszok az Emberfia országában is, jóllehet Ő kizárólag jó magokat vetett. A példabeszéd valódi tárgya tehát nem más, mint az Egyház, vagy a szent-ágostoni hasonlattal élve az Isten városa, ahol búza és konkoly, fény és árnyék, jó és rossz, erény és álnokság, érdem és méltatlanság, becsület és becstelenség, épületes példa és világraszóló gyalázat együtt és egyszerre vannak jelen. Ez bizony kemény beszéd, így nem véletlen, hogy Krisztus Urunk csak a tömeg elbocsátása után, a házban – vagyis az általa alapított Egyházban – összegyűlt tanítványainak fedi föl beszéde titkos értelmét. A búza és a konkoly együttes jelenléte az Egyházban nyilvánvaló az egész világ előtt, de csak közvetlen tanítványai, elkötelezett követői tudják ennek értelmét fölfogni, és a jelenséget helyén kezelni. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

A példabeszédben szereplő fölháborodott szolgák purista, bosszúálló buzgalma állandó kísértés az aratás munkásai számára, miközben a világ fiai gyűlölködve fenekednek a babiloni szajhának kikiáltott Egyház ellen. Sem a kritikus és értetlen világ méltatlankodása, sem pedig a „mennydörgés fiainak” hirtelensége nem megoldás. Ennek a gondolatnak sajnos szomorú aktualitást kölcsönöznek a manapság egyre szaporodó nyilvános és vétkes hanyagsággal félrekezelt botrányok.

El kell fogadnunk, hogy az Egyháznak két arca van: Krisztus Misztikus Teste a világ megszentelésének csalhatatlan eszközeként szent és feddhetetlen, de egyes tagjaiban esendő. Isten kegyelmét mi mindnyájan törékeny cserépedényben hordozzuk (vö. 2 Kor 4,7). Az Újszövetség választott népe még földi zarándokútját járja, amely a kísértések, megpróbáltatások, elbukások és megtérések időszaka. A földi Egyház a küzdelmek, a tusakodás Egyháza, és ebben a háborúban vannak vesztes csaták. Egyéni végzetünk csak akkor dől el véglegesen, mikor a halál lekaszabol bennünket, mint az aratásra érett búzát, de a teremtés közös sora is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha Istenünk – ígérete szerint – új eget és új földet alkot a világ végezetén.

Gyermekkorunk katekizmusának egyik legelső és legalapvetőbb kérdése, hogy vajon Isten miért engedi meg a rosszat. S íme, a választ részben a mai evangélium ihlette: a rossz és a bűn is alá van rendelve az isteni Gondviselésnek. Az Isten nem hagyja magára az ő veteményét, nem nézi szenvtelenül a konkolytól fulladozó búzát. A világosság fiainak hatására sokan megtérnek; az isteni kegyelem képes arra az egyedülálló csodára, hogy az ártalmas gazból egészséges haszonnövényt formáljon. Ugyanakkor a gonosz emberek által okozott szenvedés és botrány is szolgálhatja az igazak javát, amennyiben a türelem és szeretet erényeinek gyakorlása révén még tökéletesebbekké válnak. A történelem megannyiszor tanúskodik róla, hogy az igaz lelkek olykor éppen a gonoszság emésztő tüzeiben tisztulnak meg és edződnek keményre. Ha az aratás Ura hallgat a kíméletlen szolgákra, vajon ma a választottak dicső közösségében ünnepelhetnénk-e Szt. Ágostont és Szt. Ignácot, vagy tündökölhetne-e Szt. Margit és Szt. Teréz életpéldája a legtisztább arany ragyogásával?

Kedves Testvérek! Ez a példabeszéd nemcsak tanítás, hanem egyben fölhívás is, hogy mi, keresztény hívek, akiknek fülünk van a hallásra, gyakoroljuk a türelmet és az irgalmasságot mindenkivel szemben. Legyünk könyörületesek a bűnösökkel, mert az ítélet Istenre tartozik, és mert a Gondviselő Isten tervébe nem láthatunk bele, de legyünk egyben kíméletlenek a bűnnel. Ez a fajta határozottság, bár a világ szemében faragatlanságnak, tapintatlanságnak látszik, tökéletesen összeegyeztethető a türelemmel. Az Angyali Doktor, Aquinói Szt. Tamás a türelmet úgy értelmezi, mint a lelki erősség, azaz bátorság sarkalatos erényének szükséges részét. Mert nem az a türelmes, aki menekül a bajok elől, aki a bűnnel és megpróbáltatásokkal szembesülve gyáván visszakozik, hanem aki nem adja át magát a sors mostohasága által kiváltott kártékony szomorúságnak. A türelem tehát a lélek állhatatossága, amely által képessé válik arra, hogy összezavarodás nélkül viselje el az elháríthatatlan bajt, és ha értelmes, erkölcsös lehetősége nyílik az elhárításra, nem habozik akár szembeszállni vele. Ne feledjük Isteni Mesterünk tanítását: „Az ember a türelem által birtokolja lelkét.” (Lk 21,19)

A mai evangéliumi szakasz végső tanulsága az, hogy a folyamatos küzdelemben élő Egyháznak meg kell tanulnia figyelmét osztatlanul arra a Messiásra szegezni, aki a lelket nem elveszteni, hanem megmenteni jött, s aki megfeddte indulatos tanítványait, amikor azok a hitetlen szamaritánusokra le akarták hívni a tüzes istennyilát, hogy eleméssze őket (vö. Lk 9,51-56). „Azt mondja az Úr: az én gondolataim a békesség gondolatai és nem a bosszúállásé.” (vö. Jer 29,11; a pünkösd utáni 23. vasárnap introitusa) A mi Istenünk hosszantűrő és nagyirgalmú Isten, aki ugyan elvárja tőlünk az állhatatosságot, de az ítélkezést, a végső igazságszolgáltatást fönntartja magának. Ha a hívő lelket olykor meg is kísérti a keserűség az Egyházon belül tapasztalható igazságtalanságok és bűnök miatt, a lélek erősségéből fakadó türelemmel kell azokat elviselnie saját üdvének javára, s egyúttal bizton meríthet vigasztalást Krisztus Urunk ígéretéből: „Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek… Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában.”

Homília a vízkereszt utáni IV. vasárnapra (Róm 13,8-10; Mt 8,23-27)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A vízkereszt meghatározó evangéliumi eseményeiben, azaz az ünnepkör saját misztériumaiban – a napkeleti bölcsek hódolatában, a gyermek Krisztus templomi jelenésében, a Jordánban való megkeresztelkedésben és a kánai bor-csodában – egytől egyig a Messiás mennyei Atyával egylényegű istensége és ebben az isteni természetben osztatlanul gyakorolt végtelen hatalma nyilatkozik meg. Ezeknek a nyilvános epifániáknak, Úr-jelenéseknek sorát gyarapítja a mai evangélium, hiszen Krisztus Urunk a teremtett világ zabolátlan erőinek is parancsol, midőn lecsendesíti a vihart, és szavára elülnek a Tibériás-tó félelmetes hullámai.

Aki ismeri a Szentföld éghajlati adottságait és földrajzát, az tudja, hogy itt nem lelki vagy teológiai mondanivalóhoz igazított mondvacsinált történetről van szó, hanem olyan jelenségről, amely kifejezetten gyakorinak számít a Galileai tavon. A tengerszint alatti mélységben feszülő víztükröt a környező, akár 300 méter magas dombokról lezúduló, eltérő hőmérsékletű viharos erejű szelek gyakorta korbácsolják föl. E hirtelen támadó erős légáramlatok elől, aki csak teheti a nyugati part nyugodtabb vizei felé navigál, de még inkább, a kikötők oltalmába menekül. Egy ilyen tomboló szélvész szolgált tehát alkalmául annak a csodának, mellyel a Messiás megmutatta a teremtett természet fölötti föltétlen uralmát. Hiszen ha az Isten az ő Igéjével hívta létbe ezt a világot, ha „mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), akkor a természet erői, a világegyetem törvényei engedelmességgel tartoznak neki.

Most mégsem az Üdvözítő istenfiúi lényének kinyilatkoztatásáról szeretnék beszélni, hanem arról, amit az Anyaszentegyház egyetemes liturgikus öröksége és az Egyházatyák írásai is világosan kifejeznek. Krisztus a mai evangéliumban úgy jelenik meg, mint az új és tökéletes Noé, aki bárkájában, az Egyházat szimbolizáló hajóban állva lecsendesíti a lázadó és hiábavalóságnak alávetett természet erőit, hogy az igazaknak szabadulást szerezzen és megmentse őket a biztos pusztulástól. A Krisztus és Noé között húzódó párhuzam már az Újszövetség lapjain, elsősorban Péter apostol leveleiben megjelenik (2 Pét 2,5; 1 Pét 3,20). Sőt, Lukács evangélista tanúsága szerint maga a Messiás figyelmezteti imígyen tanítványait: „És miként Noé napjaiban történt, úgy leszen az Emberfiának napjaiban is.” (Lk 17,26)

Ezek után érthető, hogy minden liturgia anyjának, a húsvéti vigíliának olvasmányaiban is találkozunk ezzel az utalással: a második jövendölés idézi föl számunkra a vízözön eseményeit, hogy azután a keresztség fürdőjében fölismerjük annak kegyelmi beteljesülését. A víz ereje elpusztítja a bűnt és a bűnöst, de az isteni kiválasztás és könyörület által egyszersmind az igazak menekülésére is szolgál. Mert az Újszövetség bárkájában, vagyis az Egyházban, a szentek átvészelik a történelem hullámait, elkerülik a bűnök által kiprovokált isteni harag és igazságos ítélet vészterhes áradatát. Tertulliánus (~†220) a keresztségről szóló művében az evangéliumi bárkát az Egyházzal azonosítja, amelyet a világ tengerén ugyan folyamatosan háborgatnak az üldöztetések és a kísértések hullámai, de az a Megváltó Isten-ember jelenléte és üdvözítő hatalma miatt soha alá nem merülhet (De baptismo 12).

A keresztény nyugat nagy pátriárkája, Szt. Ágoston pedig így ír az Isten Városa című könyvében: „Kétség sem férhet hozzá, hogy [Noé bárkája] az evilági zarándokútját járó Isten Városának, azaz az Egyháznak szimbóluma, melyet azon fa által mentett meg, amelyre fölfüggesztették az egyetlen közvetítőt Isten és ember között, az ember Krisztus Jézust (1 Tim 2,5). A bárka méretei: hossza, magassága és szélessége az emberi testet idézik, amelynek valóságában Krisztus meghirdettetett, mint az emberekhez eljövendő; és el is jött… Az ajtó [például], melyet [a bárka] oldalán nyitottak nyilvánvalóan az a seb, melyet a Keresztrefeszített oldalán a lándzsa ütött… A bárka építésére vonatkozó minden részlet az Egyház vonásait jelzi.” (De Civitate Dei XV:26, és még részletesebben: Contra Faustum XII:14-17)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakasznak, illetve a hozzá kapcsolódó misztagógikus és patrisztikus magyarázatoknak az a tanulsága, hogy bárminemű megpróbáltatások érnek minket, a történelem viharai akármilyen vészjóslóan is dobálják Péter bárkáját, az Egyház hajóját, azért nem a víz az Úr, hanem az Emberfia, aki Egyházát soha el nem hagyja, és az Atyával közös isteni hatalommal parancsol a természet lázadó erőinek. A keresztség fürdőjében részesülve és hitünk által osztozunk abban a győzelemben, amit Krisztus Urunk mindnyájunk nevében a világ, a bűn és a halál fölött aratott.

Ha úgy tűnik, hogy fejünket szinte elborítják a hullámok, ha olykor recsegnek-ropognak az Egyház gerendái, Krisztus szava akkor is visszhangozzék lelkünkben: „mit féltek, kicsinyhitűek?” Ő parancsol a szeszélyes szeleknek, a dühösen habzó tenger engedelmeskedik neki. Garantálja az Egyház hajójának indefektibilitását, azaz elsüllyeszthetetlenségét: mert ígérete szerint Péter bárkáján a pokol kapui sem vesznek erőt (vö. Mt 16,18). Mindenféle veszedelemtől fenyegetve állandó kísértésünk a kétségbeesés; néha bizony Egyházunk mostoha anyának tűnik, akit méltatlan gyermekeinek és gondatlan pásztorainak vétkei súlyosan megterhelnek, de Krisztus megnyugtató erélyes szavaira: „nagy csendesség lőn”. Olyan csendesség, amelyben csakis a kegyelemben megerősített, természetfölötti békességet megízlelt lélek részesülhet. Ez a csendesség az imádás megnyugvása, az istentisztelet rendjében átélt isteni jelenlét nyugalma. A szentmiseáldozat fölajánlása a legkiválóbb alkalom arra, hogy ezt a csendességet – amely egyben a Keresztrefeszített látványára világot beborító döbbent csendet és a Nagyszombat győzelmes nyugalmát is magában foglalja – magunkba szívjuk, és mindenhová magunkkal hordozzuk.