„Universae Ecclesiae” (az egyetemes Egyháznak) címmel a Hittani Kongregáció keretén belül működő Ecclesia Dei Pápai Bizottság május 13-án, a Fatimai Szűz jelenésének emléknapján, instrukciót tett közzé arra vonatkozóan, hogy miként kell helyesen értelmezni XVI. Benedek pápa „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio kiadott apostoli levelét.Míg egy kompetens, szabatos magyar fordításra várunk, íme egy rövid ismertető a várva-várt dokumentum tartalmáról.
(1-2) A motu proprióval a Szentatya világos szándéka az volt, hogy a római liturgia gazdagságát az egész Egyház közös kincsévé tegye és az egész Egyházra nézve kötelező törvényt alkosson, ami a római liturgia 1962-ig általános formájának használatára vonatkozik.
(8) Az apostoli levél a római pápa tanítóhivatalának és egyetemes tanítói hatalmának fontos kifejezése, amelynek hármas célja van:
1. a római rítus ősi formáját, mint megőrzendő drága kincset, minden hívőnek (és nem csak bizonyos csoportoknak!!!) bőkezűen odaajándékozni, hozzáférhetővé tenni (largire).
2. Hatékonyan garantálni és biztosítani, hogy akik kérik, hozzájussanak, hiszen az engedély célja a hívek java, amiért is azt érdekükben nagylelkűen kell értelmezni.
3. az Egyházon belüli kiengesztelődést előmozdítani.
(10) Az Ecclesia Dei Pápai Bizottság feladata, hogy amennyiben egyes püspökök vagy elöljárók a motu proprióval ellentétes rendelkezéseket foganatosítanak, azokat hierarchikus felettesként fölülbírálják. Intézkedéseik a jog rendes erejével rendelkeznek.
Kifejezett rendelkezések:
(13-14) Az egyházmegyék liturgikus életét az illetékes püspökök hivatottak rendezni, de ennek a pápa motu proprióban kifejezett szándéka (mens) szerint kell történnie: minden szükséges lépest meg kell tenni, hogy biztosítsák a római rítus különleges formája iránti tiszteletet.
(15-19) Magyarázat a kérelmező hívek stabil csoportjára vonatkozóan:
Nincs meghatározott létszám, ha néhány személy (aliquibus personis) kéri (akiknek nem szükséges egy templomhoz vagy plébániához tartozni) a helyileg illetékes plébános (és nem a püspök) dönt saját hatáskörben. A döntést megfontoltságnak, lelkipásztori buzgalomnak és nagylelkű befogadó készségnek kell jellemeznie. Ha a hívek nem találnak saját templomot, kérhetik a helyi püspököt, hogy jelöljön ki számukra alkalmas szentélyt. Amennyiben egy zarándokhelyen hívek igénylik, biztosítani kell számukra a lehetőséget a hagyományos forma ünneplésére.
(20-23) Magyarázat a megfelelő, alkalmas pap (idoneus sacerdos) kifejezésre vonatkozóan:
A római rítus minden egyes papját – hacsak nincs törvényi eltiltás alatt – eredendően alkalmasnak kell tekinteni. Magyarul nem lehet vizsgához kötni a hagyományos rítus végzését, ugyanakkor a papoknak lelkiismereti kötelessége, hogy a rítus végzéséhez szükséges ismeretekkel és alapvető latin nyelvtudással rendelkezzenek. Az instrukció erélyesen kéri a püspököket (enixe rogantur), hogy a klérusuk számára tegyék lehetővé a régi rítus végzéséhez szükséges ismeretek megszerzését. Ez vonatkozik a szemináriumokra, ahol biztosítani kell a megfelelő latin nyelvoktatást, valamint – ahol erre lelkipásztori szükség lehet – a hagyományos forma elsajátítását. Végül egyetlen papot sem lehet akadályozni abban, hogy magánmiséjét a tetszése szerinti rítusban végezze.
(24-28) Liturgikus és egyházi fegyelem.
A papoknak ismerniük kell a rubrikákat, és azokat be kell tartaniuk. Az újonnan kanonizált szenteket és egyes új prefációkat be kell vezetni az 1962-es misszáléba. Az olvasmányokat lehet népnyelven is fölolvasni, de énekelt miséken latinul is el kell hangozniuk.
(29-31) Bérmálás és papszentelés.
A bérmálás rítusában nem szükséges követni a VI. Pál-féle formát, azaz a hagyományos szertartást is lehet alkalmazni. A papszentelések esetében azonban csak azok számára engedélyezett a régi ún. kisebb rendek fölvétele és a hagyományos rítusú szentelés, akik az Ecclesia Dei Bizottság joghatósága alá tartozó közösségek tagjai.
(32) Bármelyik római rítusú pap végezheti a régi breviáriumot latinul.
(33) A szentháromnap (triduum) ünneplése a régi rítusban is engedélyezett. Erre a helyi plébános (és nem a püspök) adhat engedélyt, akár úgy is, hogy ugyanazon templomban „duplázzák” a szertartásokat.
(34) Az 1962 előtt használatban lévő szerzetesi liturgiák végzése is engedélyezett.
(35) A Pontificale Romanum, Ceremoniale Episcoporum és a Rituale Romanum használata engedélyezett, kivéve a papszentelés rítusát olyan közösségekben, amelyek nem az Ecclesia Dei Bizottság joghatóságába tartoznak.
Megítélésem szerint a dokumentum jobb lett annál, amit az előzetes pletykák alapján várni lehetett; alapvetően nem restriktív fölfogásban fogant. A szentatya tanítóhivatalának és szándékának világos kifejezése, de sajnos most sem nyertünk igazi biztosítékokat arra, hogy a szükséges lelkipásztori érzékenység és nagylelkűség számonkérhető lesz az akadékoskodó papokon és püspökökön.
Lényegében két negatívumot lehet fölhozni: az egyik, hogy a papszentelés hagyományos rítusát csak azoknak lehet kiszolgáltatni, akik az Ecclesia Dei Bizottság joghatósága alá tartoznak. Szerintem liturgikusan értelmetlen és jogilag igazságtalan a Pontificale Romanum-ra vonatkozó teljeskörű engedélyből kivenni az egyházi rend szentségét.
A másik problematikus rész pedig az, hogy ugyan engedélyezik az olvasmányok népnyelvű fölolvasását, de énekelt miséken kötelezővé teszik a latin használatát. Talán érvelhetnénk azzal, hogy a szentírási olvasmányok a rítus rendes részét képezik (ezért kell latinul is elhangozniuk), de sok helyen (és elsősorban Magyarországon) már sokéves hagyomány a csak népnyelvű éneklés. Az egész probléma méregfogát ki lehet(ne) azzal húzni, hogy az olvasmányokat a pap az oltárnál latinul duplázza (ahogy az a '62-es rubrikák bevezetése előtt volt).
Gyanítom, hogy a rendelkezés valódi oka az, hogy sok nyelven még ma is megoldatlan az olvasmányok dallamainak népnyelvre alkalmazása, az ünnepélyes, énekelt formához azonban ragaszkodni kell. Egyrészt meggyőződésem, hogy az egyszerű, tulajdonképpen recitatív dallamokat egyáltalán nem olyan nehéz a népnyelvű szövegre "ráültetni" (vagyis a probléma csak vélt vagy mondvacsinált), másrészről az a véleméynem, hogy ahol a népnyelvű éneklés már sokéves, bevett gyakorlat "praeter legem", ott ezt a szokást tolerálni kell.
Most pedig a magyar püspökökön, egyházias magatartásukon, lelkipásztori kötelességtudatukon, lelkiismeretük tiszta hangjain a sor... Modicum et videbimus...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésA celebráns részéről történő csak népnyelvű olvasmányéneklésnek ez a „sokéves hagyománya” (sic!) – helyesebben önkényes abúzusa – teljesen a rítus belső logikája ellen megy.
VálaszTörlésEgyrészről maga Ervin atya is sokszor hangsúlyozza, hogy az olvasmányok nem katekézisek, hanem imák és konszekrációs funkciót betöltő részek, ha eredendően ilyet is betöltöttek. Ezért sem a „nép felé” hangoznak el, és a recitálóik teljes liturgikus díszben – manipulus és kazula (vagy dalmatika) – végzik.
A népnyelvű felolvasás a szentbeszéd paraliturgiájának a része, ahol „kivetkőzik” magából a celebráns, vagy épp nem is ő végzi. A szentbeszédet pedig nem a szentélyből végzi hagyományosan, hanem a félperifériás hajó szószékéről. Ezt kísérhetik katekézisszerű népénekek, valamint megelőzheti a kórusrekesztőtől a felolvasó (lector), vagy a szószékről a prédikátor általi recitációjuk.
A targúm, vagy a hellenisztikus zsidóságban a görög fordítások – például a Hetvenes – értelmezései a rabbi paraliturgikus homíliájához kapcsolódtak. Nem „gajdolták” el görögül, vagy arameusul a Tórát és a haftarát.
Ez a teljesen a NOM irányába mutató dolog jó lenne, ha megszűnne a hazai hagyományhű közösségekben. Az ilyen
A kézreáldozás jelenlegi alakja és a leányministráció is ilyen „praeter legem” abúzus volt… Mit toleráljunk egy hamis szokáson, aminek van legitim alternatívája?