Homília a pünkösd utáni XX. vasárnapra (Ef 5,15-21; Jn 4,46-53)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Az olyan hívek számára, akik gyakran forgatják, és figyelmesen olvassák az újszövetségi Szentírást, valószínűleg azonnal föltűnik, hogy a mai evangéliumi történet mennyire hasonlít a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításához, amiről szent Máté apostol evangéliumának 8. fejezetében ír (vv. 5-13), Szent Lukács evangélista pedig – szinte ugyanazon szavakkal - elbeszélésének 7. fejezetében számol be (vv. 1-10). Valóban sok a párhuzam: mindkét beteg a galileai Kafarnaumban gyengélkedik, mindkét Krisztushoz forduló férfi Heródes Antipász tetrarcha, azaz negyedes fejedelem szolgálatában áll, az Emberfia mindkét alkalommal a hit fontosságára való hivatkozással részesíti a fiúkat a gyógyulás kegyelmében, mégpedig úgy, hogy a betegek maguk nincsenek jelen. Erre alapozva néhányan – akik magukat előszeretettel hívatják szentírás-tudósoknak, katolikus exegétáknak – azt állítják, hogy egyazon csodatétel két alig eltérő változatával van dolgunk, az apróbb különbségek pedig a szóbeli áthagyományozásból adódnak.

Nyilvánvaló, hogy aki erre az álláspontra helyezkedik, az nem veheti egy pillanatra sem komolyan a Katolikus Anyaszentegyház szigorú meggyőződését, miszerint a négy evangélium, melyek történeti értékét kétkedés nélkül elismeri, hűségesen adja tovább mindazt, amit az Isten Fia földi életében ténylegesen tett és tanított. A szent szerzők, a Szentlélek Isten sugallatától vezettetve, úgy írták meg az evangéliumot, hogy Krisztusról csak a színtiszta igazságot közölték. (Dei Verbum 18 és 19; KEK 126) Aki tehát a szentírók szavahihetőségét vagy az általuk rögzített szóbeli hagyomány történeti hitelességét megkérdőjelezi, és teszi ezt úgy, hogy mindeközben tisztában van az Egyház tanítóhivatalának erre vonatkozó állásfoglalásával, az könnyen a formális eretnekség bűnébe esik, s mint ilyen, már nem tartozik a Jó Pásztor juhai közé, elszakította magát Krisztus Misztikus Testétől. Ha ezt egyszersmind az Egyház által ráruházott katedráról teszi, akkor eretneksége ráadásul nyilvánossá válik, így botrányt okoz, pedig tudjuk, hogy aki akár egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, annak jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe hajítanák (vö. Mk 9,41).

Ha csupán az eredeti evangéliumi szövegek elemzésére hagyatkozunk, úgy is kiderül: a két gyógyítás elbeszélése között van néhány egészen szembeötlő különbség. A János által megörökített esemény helyszíne az a galileai Kána, ahol Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta (4,46), ellenben a százados – Máté evangélista szerint - Kafarnaumban lépett oda a galileai városokat végigjáró Messiáshoz. A Megváltó elé járuló férfi János szerint bazilikósz, azaz fejedelmi tisztségviselő, más szóval udvaronc, Máté és Lukács szövegében azonban hekatontarchész, szó szerint századparancsnok, tehát katonaember. János evangélista elbeszélése alapján (48. vers) úgy tűnik, hogy az udvaronc zsidó származású, ellenben a századosról Lukács leírása alapján egyértelműen kiderül, hogy pogány, aki azonban szerette a zsidókat és sok jót tett velük. Az udvaronc személyesen találkozik és beszél az Üdvözítővel, Lukács szerint a százados azonban először a nép véneit, majd később a barátait küldi elébe. Az udvaronc továbbá saját fia életéért folyamodik Krisztushoz, míg a százados kedves szolgája érdekében jár el. A görög szöveg e tekintetben egyértelmű: hiszen János a hújosz, fiúgyermek szót, miközben Lukács a dúlosz, szolga kifejezést használja. Végül ez evangéliumi elbeszélésekből az is kiolvasható, hogy a kafarnaumi százados szolgája bénán feküdt otthon, vagyis egyfajta paralízisben szenvedett (Mt 8,6), míg a királyi tisztviselő fiát olyan betegség kínozta, amely magas lázzal járt.

Ezeknél azonban még perdöntőbb, hogy a két történet lényegi mondanivalója ugyan egyaránt a hit fontossága, az elbeszélések célja azonban egészen más. Máténál és Lukácsnál a százados saját méltatlanságát hangoztatja és a Messiás hatalmát arra, hogy a távolból is gyógyulásban részesítse szolgáját, és ennek megfelelően Krisztus dicséri őt szilárd hitéért, sőt példaként tárja a zsidó sokaság elé. Jánosnál ellenben az udvaronc kitartóan kérleli az Emberfiát, hogy menjen el hozzá, és személyesen gyógyítsa meg a beteget. Krisztus ezért nehezményezi hitének gyöngeségét, és a fejedelmi tisztviselő csak azután lett igazán hívővé, hogy ráeszmélt: fia gyógyulása pontosan abban az órában történt, amikor a Mester biztosította: fia életben van (vö. Jn 4,53). Az egyházatyák allegorikus magyarázata szerint a kafarnaumi százados a pogány népeket szimbolizálja, akik rendíthetetlen, csodálatraméltó hittel ragaszkodtak Krisztushoz, míg a fejedelmi tisztviselő tétova, „jeleket és csodákat” váró hite a zsidóság felemás fogadtatására utal.

A mai evangéliumi szakaszt közvetlenül megelőző vers azt is megemlíti, hogy midőn Krisztus Urunk Galileába ment, szívesen fogadták Őt a galileabéliek. Ez azonban még nem a hit befogadása, pusztán kíváncsiságtól hajtott vendégszeretet; annak kifejezése, hogy várnak tőle valamit, valami csodásat, meggyőzőt és látványosat. Ezzel a külsőségekben megnyilvánuló fogadtatással szemben (amit a görög déchomái ige használata érzékeltet) János evangélista ismeri az Isteni Ige belső, hittel való befogadását, s ilyenkor mindig a lambánein igét használja, melynek jelentése elfogad, megragad, magához vesz. „Mindazoknak pedig, kik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek” – írja János apostol a prológusban (1,12).

Kedves Testvérek, a mai evangélium lényegi mondanivalója, igazi tanulsága ez: a mi Üdvözítőnkhöz nem valamiféle szenzációhajhász kíváncsiságtól ösztönözve kell közelednünk, mint a galileai tömeg, sem csodát várva, látványos gyógyulást keresve, mint az udvaronc. Nekünk Őt szívünkbe, elménkbe kell egészen befogadunk úgy, hogy semmit, lelkünk egyetlen apró zugát sem zárjuk el előle. Csak ha az Élő Isten Fiát imígyen szívünkbe zártuk, magunkhoz öleltük, akkor kapjuk meg a hatalmat, a természetfölötti erőt arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez a hit befogadása, amiről János evangélista prédikál nekünk; ez közvetíti az udvaronc fiának a testi gyógyulást, de ami még fontosabb, ez hozza el a tisztviselőnek, sőt egész háza népének az üdvözítő hitben megélt lelki gyógyulást.

Itt, e romlandó világ siralomvölgyében az udvaronchoz hasonlóan mi is a hit zarándokútját járjuk: ingatag és töredékes hitünknek napról napra erősödnie kell, hogy akár hegyeket tudjunk megmozgatni vele (Mt 21,21; Mk 11,23) -- a sebzett, bűnre hajló természet tehetetlen nagy tömegét. El kell jutnunk a természetes kíváncsiságtól, a csodaváró ámuldozástól és a szükség vagy érdek által vezérelt érdeklődéstől odáig, hogy először is hiszünk Krisztus elevenítő igéinek, majd a hit megrendítő és életet formáló fölismerésén keresztül befogadjuk életünkbe a Megváltót, aki hűséges társként szegődik mellénk kimerítő vándorlásunk alatt. Földi zarándoklásunk közepette Ő a mi kiengesztelődésünk, vigasztalásunk, békénk, támaszunk, majdan pedig Ő lesz végső megnyugvásunk és örök üdvösségünk.