Homília a vízkereszt utáni V. vasárnapra (Kol 3,12-17; Mt 13,24-30)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban hallott példabeszéd azon kevesek közé tartozik, melyeket maga a megtestesült Igazság, a mennyei Atya örök Igéje magyaráz meg nekünk. A mustármagról mondott rövid példázatot követően ezt olvassuk Máténál: „Akkoron elbocsátván a sereget, a házba méne, és hozzá járulának tanítványai, mondván: Fejtsd meg nekünk a szántóföld konkolyáról mondott példabeszédet. Ki felelvén, mondá nekik: Az, ki jó magot vet, az Emberfia. A szántóföld pedig e világ; a jó mag, az ország fiai; a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, ki azt vettette, az ördög; az aratás a világ végezete; az aratók pedig az angyalok. Amint tehát összeszedik a konkolyt és tűzben elégetik, úgy leszen a világ végezetén. Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott leszen sírás és fogak csikorgatása. Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy az Üdvözítő mit szándékozott tanítványai előtt föltárni a búzáról és a konkolyról szóló tanmesével. A történet által fölvetett kérdés valójában nem az, hogy miért van bűn, és miért vannak rossz emberek a világban – erre már a Teremtés könyvének első oldalain megkapjuk a választ! -, hanem hogy miért maradnak gonoszok az Emberfia országában is, jóllehet Ő kizárólag jó magokat vetett. A példabeszéd valódi tárgya tehát nem más, mint az Egyház, vagy a szent-ágostoni hasonlattal élve az Isten városa, ahol búza és konkoly, fény és árnyék, jó és rossz, erény és álnokság, érdem és méltatlanság, becsület és becstelenség, épületes példa és világraszóló gyalázat együtt és egyszerre vannak jelen. Ez bizony kemény beszéd, így nem véletlen, hogy Krisztus Urunk csak a tömeg elbocsátása után, a házban – vagyis az általa alapított Egyházban – összegyűlt tanítványainak fedi föl beszéde titkos értelmét. A búza és a konkoly együttes jelenléte az Egyházban nyilvánvaló az egész világ előtt, de csak közvetlen tanítványai, elkötelezett követői tudják ennek értelmét fölfogni, és a jelenséget helyén kezelni. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

A példabeszédben szereplő fölháborodott szolgák purista, bosszúálló buzgalma állandó kísértés az aratás munkásai számára, miközben a világ fiai gyűlölködve fenekednek a babiloni szajhának kikiáltott Egyház ellen. Sem a kritikus és értetlen világ méltatlankodása, sem pedig a „mennydörgés fiainak” hirtelensége nem megoldás. Ennek a gondolatnak sajnos szomorú aktualitást kölcsönöznek a manapság egyre szaporodó nyilvános és vétkes hanyagsággal félrekezelt botrányok.

El kell fogadnunk, hogy az Egyháznak két arca van: Krisztus Misztikus Teste a világ megszentelésének csalhatatlan eszközeként szent és feddhetetlen, de egyes tagjaiban esendő. Isten kegyelmét mi mindnyájan törékeny cserépedényben hordozzuk (vö. 2 Kor 4,7). Az Újszövetség választott népe még földi zarándokútját járja, amely a kísértések, megpróbáltatások, elbukások és megtérések időszaka. A földi Egyház a küzdelmek, a tusakodás Egyháza, és ebben a háborúban vannak vesztes csaták. Egyéni végzetünk csak akkor dől el véglegesen, mikor a halál lekaszabol bennünket, mint az aratásra érett búzát, de a teremtés közös sora is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha Istenünk – ígérete szerint – új eget és új földet alkot a világ végezetén.

Gyermekkorunk katekizmusának egyik legelső és legalapvetőbb kérdése, hogy vajon Isten miért engedi meg a rosszat. S íme, a választ részben a mai evangélium ihlette: a rossz és a bűn is alá van rendelve az isteni Gondviselésnek. Az Isten nem hagyja magára az ő veteményét, nem nézi szenvtelenül a konkolytól fulladozó búzát. A világosság fiainak hatására sokan megtérnek; az isteni kegyelem képes arra az egyedülálló csodára, hogy az ártalmas gazból egészséges haszonnövényt formáljon. Ugyanakkor a gonosz emberek által okozott szenvedés és botrány is szolgálhatja az igazak javát, amennyiben a türelem és szeretet erényeinek gyakorlása révén még tökéletesebbekké válnak. A történelem megannyiszor tanúskodik róla, hogy az igaz lelkek olykor éppen a gonoszság emésztő tüzeiben tisztulnak meg és edződnek keményre. Ha az aratás Ura hallgat a kíméletlen szolgákra, vajon ma a választottak dicső közösségében ünnepelhetnénk-e Szt. Ágostont és Szt. Ignácot, vagy tündökölhetne-e Szt. Margit és Szt. Teréz életpéldája a legtisztább arany ragyogásával?

Kedves Testvérek! Ez a példabeszéd nemcsak tanítás, hanem egyben fölhívás is, hogy mi, keresztény hívek, akiknek fülünk van a hallásra, gyakoroljuk a türelmet és az irgalmasságot mindenkivel szemben. Legyünk könyörületesek a bűnösökkel, mert az ítélet Istenre tartozik, és mert a Gondviselő Isten tervébe nem láthatunk bele, de legyünk egyben kíméletlenek a bűnnel. Ez a fajta határozottság, bár a világ szemében faragatlanságnak, tapintatlanságnak látszik, tökéletesen összeegyeztethető a türelemmel. Az Angyali Doktor, Aquinói Szt. Tamás a türelmet úgy értelmezi, mint a lelki erősség, azaz bátorság sarkalatos erényének szükséges részét. Mert nem az a türelmes, aki menekül a bajok elől, aki a bűnnel és megpróbáltatásokkal szembesülve gyáván visszakozik, hanem aki nem adja át magát a sors mostohasága által kiváltott kártékony szomorúságnak. A türelem tehát a lélek állhatatossága, amely által képessé válik arra, hogy összezavarodás nélkül viselje el az elháríthatatlan bajt, és ha értelmes, erkölcsös lehetősége nyílik az elhárításra, nem habozik akár szembeszállni vele. Ne feledjük Isteni Mesterünk tanítását: „Az ember a türelem által birtokolja lelkét.” (Lk 21,19)

A mai evangéliumi szakasz végső tanulsága az, hogy a folyamatos küzdelemben élő Egyháznak meg kell tanulnia figyelmét osztatlanul arra a Messiásra szegezni, aki a lelket nem elveszteni, hanem megmenteni jött, s aki megfeddte indulatos tanítványait, amikor azok a hitetlen szamaritánusokra le akarták hívni a tüzes istennyilát, hogy eleméssze őket (vö. Lk 9,51-56). „Azt mondja az Úr: az én gondolataim a békesség gondolatai és nem a bosszúállásé.” (vö. Jer 29,11; a pünkösd utáni 23. vasárnap introitusa) A mi Istenünk hosszantűrő és nagyirgalmú Isten, aki ugyan elvárja tőlünk az állhatatosságot, de az ítélkezést, a végső igazságszolgáltatást fönntartja magának. Ha a hívő lelket olykor meg is kísérti a keserűség az Egyházon belül tapasztalható igazságtalanságok és bűnök miatt, a lélek erősségéből fakadó türelemmel kell azokat elviselnie saját üdvének javára, s egyúttal bizton meríthet vigasztalást Krisztus Urunk ígéretéből: „Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek… Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában.”