Demissis oculis - lesütött szemekkel

A hagyományos római rítus (ún. különleges forma) egyik legszembetűnőbb vonása a mai modern gyakorlattal (az ún. rendes formával) szemben, hogy a celebráns pap a szentmise liturgiájának nagyobb részét az oltár felé fordulva végzi. A közkeletű „háttal misézés” kifejezés természetesen helytelen és félrevezető, hiszen éppen a lényeg sikkad el benne, méghozzá az, hogy a pap nem a népnek fordít hátat, hanem a néppel együtt fordul (orientálódik) a minket meglátogató fölkelő Napunk (vö. Lk 1,78), azaz Krisztus Istenünk felé. A keresztény istentisztelet ezen ősi és egyetemes hagyományát persze – minden ellenkező híreszteléssel szemben – a VI. Pál által bevezetett új miserend sem törölte el (lásd ITT), a szembemisézés modern gyakorlatát pedig bizonyíthatóan a XX. századi liturgikus mozgalom szerencsétlen félreértései motiválták, melyeknek alapját elhamarkodott, ma már könnyen cáfolható archeológiai és liturgiatörténeti következtetések képezték. Erről szerencsére már több tanulmány is olvasható magyar nyelven (pl. Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva - a liturgikus imairány (Ecclesia, Budapest, 2006), illetve Alácsi Ervin János: „Conversi ad Dominum oremus! A szembemisézés gyakorlatának kritikája”, A jó harc. Tanulmányok az ősi római rítusról és a katolikus szent hagyományról (Casa Editrice »La Maggione« - Miles Christi, Poggibonsi – Budapest, 2006): 15-40.

A „keletelt” eucharisztikus liturgia egyik keveset tárgyalt, de ettől még nem kevésbé jelentőségteljes momentuma, a szó szoros értelmében vett liturgikus orientáció szükségszerű folyománya, hogy a kifejezetten híveknek szóló instrukciók (jelesül pl. a szentbeszéd) kivételével a pap csak ritka esetekben fordul a nép felé, ráadásul a rubrikák akkor is kihangsúlyozzák, hogy az alapállapotban kelet (oltár) felé néző pap lesütött szemmel (demissis oculis) forduljon meg, a tekintete ne terjedjen túl a szentély határainál. Ez szöges ellentétben áll a szentmise ünneplésének manapság gyakran tapasztalható stílusával, mely szerint a néppel szembefordított, oltárnál álló pap szabadon bámul bele a gyülekezet szemébe, kifejezetten keresi másokkal a szemkontaktust, tekintetével folyamatosan, szinte színpadias módon pásztázza a templomban összegyűlt hívek sokaságát. A hagyományos Római Misekönyv rubrikális bevezetője (Rubricae generales vagy Ritus servandus) ilyen helyzetekben kifejezetten előírja a szemek lesütésére vonatkozó szokás betartását: miközben a pap a sekrestyéből az oltár felé vonul (II,1), amikor csak a hívek felé fordulva üdvözli őket: Dominus vobiscum (V,1), amikor a fölajánlás után az oltártól kifordulva imádságra szólít: Orate fratres (VII,7) és amikor az elbocsátó áldást adja (XII,1). A tény, hogy ez a szabály csak a késő középkori szerkönyvek rubrikális útmutatásaiból mutatható ki, nem jelenti, hogy a szokás nem sokkal korábbi eredetű; sajnos a legősibb liturgikus forrásaink nem tartalmaznak elég információt a szentmise ünneplésének ilyen természetű részleteivel, gesztusaival kapcsolatban.

A szemek tisztaságának fontossága és a keresztény lelkiség ebből levezethető irányelve a szemek, avagy a tekintet féltékeny őrizetére (custodia oculorum) szilárd szentírási alapokon nyugszik. Az isteni Mester így tanít a hegyi beszédben: „Tested világa szemed; ha szemed tiszta, egész tested világos leszen; ha pedig szemed álnok, egész tested sötét leszen. Ha tehát a világosság, mely benned vagyon, sötétség, maga a sötétség mily nagy leszen!” (Mt 6,23; vö. Lk 11,34) Az Üdvözítő a hegyi beszédre általánosan jellemző hiperbolikus (retorikusan túlzó) radikalizmussal nyilatkozik: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék!” (Mt 5,29; 18,9; Mk 9,46) Ezen kívül a szemek gyógyítása és megnyitása (testi és lelki értelemben) az Üdvözítő messiási tevékenységének és a Krisztus által alapított Anyaszentegyház apostoli küldetésének szerves részét képezte (Mk 8,25, vö. Péld 20,12, ApCsel 9,18). Ezzel összhangban a keresztény aszketizmus fontos tétele, hogy a minden bűn gyökerét jelentő gyarló önszeretet a Szent János apostol által fölsorolt három rendezetlen kívánságban manifesztálódik: „Mert mind, ami e világon vagyon, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége, mi nem az Atyától, hanem e világtól vagyon.” (1Jn 2,16) A szemek kívánsága azon dolgok után való rendezetlen vágyakozás, melyek a látást gyönyörködtetik; itt elsősorban az evilági, mulandó javakra kell gondolnunk, így e kívánságból születik a fösvénység, a kapzsiság és az irigység, valamint mindaz, ami a 10. parancs ellen való.

Az érzékszerveknek és közöttük elsőként a szemeknek jelentősége a lelki életben egyértelműen kiolvasható pl. abból is, hogy a hagyományos Római Breviárium prímájának (első napközi imaórájának) himnuszában az Egyház a VI. század óta nap mint nap így imádkozik: „szemünket védőn óvja meg, a hívságot ne lássa meg! (Iam lucis ordo sidere – Már kél a fények csillaga. A himnusz a VI. Pál-féle Liturgia Horarumban is megtalálható: az évközi idő 2. és 4. hetének csütörtöki laudesében). Hasonlóképpen az utolsó kenet szentségének kiszolgáltatásakor a pap megkeni a betegek olajával a szemeket, miközben így fohászkodik: „E szent kenet és az ő legkegyesebb irgalmassága által engedje el neked az Úr mindazt, amit látással vétettél! (Per istam sanctam unctionem, et suam piissimam misericordiam, indulgeat tibi Dominus quidquid per visum deliquisti!).

A szemek őrizete tehát elhagyhatatlan része a bűnökkel és bűnös hajlamokkal folytatott küzdelemnek, de vajon találhatunk e bibliai utalásokat a lesütött szemek gyakorlatára és annak jelentésére? Úgy tűnik, a Szentírásban inkább fölemelt szemekkel találkozunk:

(1) Tiltóan, amikor arról van szó, hogy Isten helyett semmilyen teremtményt, még a szemnek tetszetős, égbolton tündöklő csillagokat sem imádhatjuk (MTörv 4,19). Ha a körülöttünk élő pogányok tévedéseit látva, azokat nem vetjük el, akkor tüskévé lesznek szemeinkben (Józsue 23,13). A földi hívságokra vetett szemek bizony könnyen a megbotránkozás eszközeivé válnak (vö. Mt 5,29). Szent Péter apostolfejedelem szigorú szavakkal kárhoztatja a gonoszságukban megátalkodott bűnösöket, akiknek szemei elteltek házasságtöréssel és szüntelen vétkekkel (2Pét 2,14).

(2) A fölemelt szemek a rosszallás és ártó szándék jeleiként is megjelennek a Szentírásban. A gonoszok szemeiket a szegényekre vetik, hogy elveszítsék őket (Zsolt 10,9), az Isten pedig haragjában a bűnösök ellen fordul: „Rájuk fordítom szemeimet veszedelmükre, és nem javukra.” (Ámosz 9,4. 8).

(3) Nyilvánvaló, hogy az Isten nemcsak a megfeddés szándékával nézhet az emberre, hanem kegyelmének és irgalmának kitüntető jeleként is (vö. Zsolt 31,8; 33,16; Jer 24,6; 40,4).

(4) Olyannal is találkozunk, hogy a fölemelt szemek az imádságot, az Istenhez fordulást, az isteni megnyilvánulás befogadását, az isteni jelenlét megtapasztalását jelentik. Ábrahám, amikor Mamre terebintjénél fölemelte szemeit, a három férfi képében megjelenő Szentháromság-Egy Istent látta meg és hívta vendégségbe (Ter 18,2). A zsoltárok gyakran használják az Istenre emelt szemeket az imádság szinonimájaként: „Mindenek szemei tebenned bíznak” (Zsolt 144,15), „Hozzád emelem szemeimet, ki a mennyekben lakol.” (Zsolt 122,1) A fölemelt tekintet egyben az isteni megnyilatkozás befogadásának föltétele: lásd Nabukodonozor király imája (Dán 4,31), Dániel és Zakariás prófétai jelenései (Dán 10,5; Zak 2,1; 5,1, 5, 9; 6,1).

Az evangéliumokat olvasván azt látjuk, hogy a megtestesült Örök Ige esetében a tanítványokra emelt szemek a kinyilatkoztatás, az isteni tekintéllyel való tanítás jelei (Lk 6,20), s amikor az égre emeli szemeit, az a mennyei Atyához fordulás, az imádság és közbenjárás gesztusa (Jn 11,41). Krisztus személyes példáját szem előtt tartva, az égre emelt tekintetet az Anyaszentegyház eucharisztikus istentisztelete is elsősorban az Istenhez fordulás és a közbenjáró imádság szimbólumaként alkalmazza. A hagyományos latin liturgiában a rubrikák szerint a pap kilencszer emeli föl szemeit az égre, s veti tekintetét az oltárkeresztre: (1) Munda cor; (2) Suscipe, sancte Pater; (3) Offerimus tibi, Domine; (4) Veni, Sanctificator; (5) Suscipe, santa Trinitas; (6) Prefáció: Gratias agamus Domino, Deo nostro; (7) Te igitur; (8) Qui pridie: elevatis oculis in caelum; (9) Elbocsátó áldás: Benedicat vos. (Lásd: J. O’Connell, The Celebration of Mass – A Study of the Rubrics of the Roman Missal, The Bruce Publishing Company, Milwaukee, 1941; 293-4.) Ezen túl a pap a szemeit a konszekrált Szentostyára szegezi: (1) az elevációkor; (2) a halottakról való megemlékezéskor; (3) a Miatyánk közben; (4) az áldozásra fölkészítő három ima elmondásakor, valamint bennfoglaltan: a Supplices te rogamus, az Agnus Dei és a Domine, non sum dignus alatt.

Ugyan a fölemelt szemek gesztusával gyakrabban találkozunk a Szentírásban, azért találunk példát a lesütött szemekre is.

(1) A lesütött tekintet lehet a méltatlanság és vétkesség által kiváltott egészséges, sőt üdvös szégyenérzet jelképe: „És a vámos távol állván, szemeit sem akará fölemelni az égre, hanem mellét veré, mondván: Isten! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13)

(2) Máskor a szemérem manapság durván alulértékelt erényét, a korábban már említett szemek őrizetét jelzi: „Nem teszek szemeim elé igaztalan dolgot.” (Zsolt 100,3); „Fordítsd el szemeimet, hogy ne lássanak hiúságot!” (Zsolt 118,37). „Nem ítélek az emberek nézete szerint; mert az ember azokat nézi, amik látszanak, az Úr pedig a szívet nézi.” (1Sám 16,7; vö. Zsolt. 7,10)

(3) Természetesen lehet a mélységes tisztelet és őszinte alázat gesztusa is, mint Mózes Hóreb-hegyi jelenésének esetében, akit az Úr maga emlékeztetett a kíváncsi tekintet megfékezésére: „Elmegyek és megnézem e nagy látványt!” – „Ne közelíts ide! Oldd le a sarut lábaidról, mert a hely, melyen állasz, szent föld!” (Kiv 3,3-5)

A hagyományos liturgia rubrikális kitételében, miszerint az oltártól kiforduló papnak demissis oculis kell a szentélyben álló szolgálattevők és a templomhajóban tartózkodó gyülekezet felé fordulnia, a gesztus mindhárom jelentésének elősegítését kell látnunk. A szentmisét ünneplő papnak eszébe juttatja, hogy minden oka megvan az egészséges szégyenérzetre, mert gyarló és bűnös emberként önmagában méltatlan az Isten szolgálatára, elégtelen a hívek hatékony képviseletére és alkalmatlan az Újszövetség egyetlen közvetítőjének, Krisztusnak szentségi megjelenítésére. Éppen ez az üdvös megalázkodás az, ami e tárgyban fölmenti a vétkes vakmerőség vádja alól. A celebránst ugyanakkor a szemeknek ez a tudatos őrizete menti meg attól, hogy tekintetét a legszentebb áldozat bemutatása közben evilági, hiú és hiábavaló dolgokon legeltesse, gondolatai eltérüljenek az oltár szolgálatától, a mennyei valóságok szemlélésétől, figyelmét a szentek szentjébe való belépés (Aufer a nobis) után olyasmi kösse le, ami a háromszorszent Isten mennyei trónusa köré gyűlő udvartartás egyetlen tagjához sem illendő. Végül a lesütött szemek alázatra, kellő tiszteletre nevelik a papot, akinek a szertartások alatt mindvégig tudatában kell lennie, hogy az Isten jelenlétében áll és cselekszik. Noha egykor Mózesnek kijelentette az Isten: „Orcámat nem láthatod, mert nem lát engem az ember, míg él.” (Kiv 32, 20), most mégis födetlen orcával nézvén az Úr dicsőségét, szentségileg ugyanazon képmássá változik át fényesebben és fényesebben az Úr Lelke által (vö. 2Kor 3,18).

A spanyol misztikus, Álvarez de Paz, S.J. (1560–1620) – jóllehet nem a szentmise, hanem a szent offícium (zsoltáros istentisztelet) kontextusában – külön kihangsúlyozza, hogy a liturgia pap által végzendő külső, szertartásos gesztusai – közöttük a lesütött szemek – nemcsak a papi lelkület elmélyítésére, hanem a hívek okulására, nevelésére szolgálnak: „A szent imaórák végzésekor tehát fejezzük ki látható módon belső tiszteletünket; és azt tiszteletteljes testtartással, lesütött szemekkel, födetlen fejekkel és a szertartás más formáival mutassuk meg, hogy azt cselkedvén, ami igazságos és illő, a körülöttünk állókat bűnbánatra és az Isten dicséretére serkentsük!” (De inquisitione pacis, sive de studio orationis [1611], Lib. I, Pars II, Cap. 9.)

A lesütött szem tehát egyfelől jele és eszköze annak, hogy a pap a liturgikus szolgálat végzése közben ki tudja alakítani magában a megfelelő lelki állapotot, a belső fegyelmet és figyelmet azáltal, hogy testi, mulandó dolgok kedvéért egy pillanatra sem veszi le tekintetét a mi üdvösségünk szerzőjéről, Krisztusról az Apostol útmutatása szerint: „Annakokáért mi is, miután ennyi tanú felhője van közöttünk, letévén minden terhet és a minket környező bűnt, béketűréssel fussunk az elénk nyitott viadalra; nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, ki az előtte levő öröm helyett elszenvedte a keresztet, megveté a gyalázatot, és most az Isten székének jobbján ül.” (Zsid 12,1-2) Másfelől ez a gesztus egyszerre szolgálja a papok és a hívek javát azzal, hogy Krisztushoz, az Újszövetség egyetlen Főpapjához és az Anyaszentegyház objektív istentiszteletéhez képest relativizálja, hangsúlytalanná teszi a celebráns konkrét személyét. A pap fölismerheti általa, hogy hivatása, szolgálata Keresztelő Szent Jánoséval rokon: „Őneki növekednie kell, nekem pedig kisebbülnöm.” (Jn 3,30), a hívek pedig megérthetik, hogy a szentmiseáldozat főszereplője Krisztus, nem pedig az arcával feléjük fordított pap, aki hatalmasat téved, ha azt hiszi, hogy nekik és nem értük cselekszik.

Ez utóbbi gondolathoz kapcsolódik az, amit egy nemrég megjelent kiadványom bevezető tanulmányában írtam: „Az ún. papi nárcizmus legfőbb forrása éppen az a modern gyakorlat, hogy a papok túlnyomó többsége valamiféle »közszolgálati« szellemtől indíttatva csak nyilvános miséket hajlandó ünnepelni, s ezeket is a néppel szemben állva végzik. A baj ezzel nem is elsősorban az, hogy a pásztorát követő nép így szimbolikusan már nem a »napkeletről fölkelő« Krisztus színe elé siet, hanem hogy a pap, hirtelen az ünneplő közösség fókuszában találva magát, rákényszerül egy olyan aránytalanul mimetikus jellegű szerepre, amelyben saját személyisége indokolatlan és túlzó kultikus jelentőséget nyer, a celebráns kiegyensúlyozatlan és a liturgia szándékától idegen módon válik Krisztus személyében cselekvő alannyá. Sokan ezért érzik úgy, mintha színpadon lennének, ahol Krisztust kell »eljátszaniuk«; ahol gesztusokkal, hanglejtéssel, a teatralitás minden kellékével élve érdekessé, lebilincselővé kell tenniük az »előadást«, nehogy lankadjon a hallgatóság figyelme.” (Damiani Szent Péter: Az Úr legyen veletek! – Gomorra könyve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2020, 21. old.)

Hogy ez mennyire nem légből kapott, annak bizonyítására álljon itt egy rövid video klip (USA, 1997):

Amit XVI. Benedek pápa az ünneplés mesterségének (ars celebrandi) nevez, azt a hagyományos római rítusban közel egy évezrede egyértelmű rubrikális előírások segítik, védelmezik, biztosítják. Az ars celebrandi, az évszázados használat során jelentős lelki tartalommal feltöltött liturgikus gesztusok engedelmes és esztétikus megtartása valójában a szentségi cselekmények jelentését föltáró oktatás, az ún. szentségi misztagógia szerves része, amelyet sohasem lehet szembeállítani a hívek tényleges, tevőleges részvételének (actuosa participatio) elvével (vö. Sacramentum Caritatis, 38-42., XVI. Benedek szinódus utáni apostoli buzdítása az Eucharisztiáról). A nyugati liturgikus hagyomány ősi, szerves részét képező piros betűs útmutatás, hogy a pap a hívek felé fordulva ne nézelődjön fegyelmezetlenül, ne bámészkodjon szertelenül, hanem süsse le a szemeit, és tekintetét szigorúan korlátozza arra, ami kizárólag az Isten szolgálatára, a szentek szentjében végzendő teendőire vonatkozik, nem veszítheti érvényét és jelentőségét, még akkor sem, ha azt a VI. Pál-féle misekönyv általános rendelkezései már expressis verbis nem írják elő, ha azt egyesek már nem tartják összeegyeztethetőnek a modern liturgia kétes eredetű és értékű ideológiák mentén propagált fesztelen, emberközeli, sőt emberközpontú stílusával.