Krisztus Király vasárnapja

Annak ellenére, hogy mélységes tiszteletet éreztem iránta, és sokat köszönhetek neki, nem mindenben értettem egyet Dobszay tanár úrral, de az ún. programatikus ünnepek (program-liturgiák) iránti ellenszenvét teljesen osztom. Természetesen vallom az imádság és a hit törvénye közötti szétválaszthatatlan és szükségszerű kapcsolatot (Aquitániai Szent Prosper: Legem credendi lex statuat supplicandi), de ezt elsősorban a hittitkok (dogma) és a nyilvános istentisztelet (liturgia) összefüggésére vonatkoztatom, pl. arra, hogy a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásának és dicsőséges Mennybevételének dogmatikus kihirdetésében döntő érvként szolgált, hogy ezeket az Anyaszentegyház előzetesen már évszázadok óta liturgikusan ünnepelte (vagyis a liturgia dogmatikus forrásként, a hitletétemény hordozójaként, a tanítóhivatal egyik szerveként, a sensus fidelium egyik indikátoraként működik).

A fordított eset az, amikor teológiai fejlemények és lelkipásztori programok telepednek rá a liturgiára. Ez nem mindig szerencsés. Természetesen - ha a dogma és a liturgia kapcsolata kölcsönös - ez elkerülhetetlen, és van is rá néhány példa az egyháztörténelemből. Például az ortodoxia (vagy képek) vasárnapja a bizánci liturgia nagyböjtjének első vasárnapján, mely a képrombolók eretneksége fölötti győzelem emléknapja. Nyugaton ilyennek számít a Szentháromság vasárnapja, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pünkösd utáni első vasárnap liturgikus értelemben üres vasárnap (dominica vacans) volt, azaz nem volt saját offíciuma, ráadásul II. Sándor pápa még ellenállt az ünnep bevezetésének arra hivatkozva, hogy a Szentháromság titkát az Anyaszentegyház egyébként is minden vasárnap megünnepli. Bizonyos értelemben ide tartozik Úrnapja is (Corpus Christi), hiszen a Berengarius-féle eretnekség elleni reakcióként és az érett középkor mélyülő eucharisztikus lelkületének kifejeződéseként került be a római naptárba (szerencsére eredetileg köznapra), jóllehet ebben az esetben is lehetett volna arra hivatkozni, hogy az Oltáriszentséget minden vasárnap, sőt minden egyes szentmisén megünnepeljük.

A tipikus értelemben vett programatikus ünnepek a XX. század elejétől kezdtek elszaporodni: 1921-ben XV. Benedek az egész római rítusra kötelezően kiterjesztette a Szent Család vasárnapját (eredetileg a Vízkereszt nyolcadába eső vasárnapon), melyet még XIII. Leó karolt föl, amikor az irányítottan laicizálódó modern államok bevezették a világi anyakönyvezést, a polgári házasság és válás intézményét stb. A szándék egyértelműen a keresztény családeszmény erősítése volt (ha a házasság általános mai helyzetéből és a katolikus családok erkölcsiségéből indulunk ki: sikertelenül). 1925-ben, a totalitárius (bolsevik és fasiszta) állameszmék, valamint a radikális szekularizáció fenyegető árnyékában határozott úgy XI. Piusz, hogy a katolikus társadalmi tanítás megszilárdítására bevezeti Krisztus Király vasárnapját (sikertelenül, hiszen Krisztus szociális királyságáról már nemcsak az egykori keresztény államok alkotmányai, de a katolikus reform-liturgia sem tanúskodnak többé: lásd angolul ITT). Azután jött 1955, és XII. Piusz naivan azt gondolta, hogy ha május 1-re, a nemzetközi munkásmozgalom kedvelt ünnepére bevezeti a Munkás Szent József ünnepet, akkor majd tömegével csábítja vissza az Anyaszentegyházba a kommunista ateizmus által elhódított munkásosztályt (ennek ordító sikertelenségére nem csak a magyar történelem szolgáltat egyértelmű bizonyítékot).

Azóta kezdenek fölgyorsulni az események: a liturgikus évet mint valami ízléstelenül túlterhelt karácsonyfát teleaggattuk konkrét, érezhető, mérhető lelki hasznot nem termő programatikus ünnepekkel, emléknapokkal: missziós vasárnap, isteni irgalmasság vasárnapja, Isten igéjének vasárnapja, hivatások vasárnapja, de ahogy a dolgok haladnak, valószínűleg hamarosan lesz majd környezetvédelem vasárnapja (pachamama installációkkal az oltáraink előtt) és társadalmi egyenlőség vasárnapja... stb. Így esik áldozatul a liturgia a korszellem divatos lelkipásztori áramlatainak és a társadalmi propagandának.

Mindazonáltal nem vitatom, hogy Krisztus Király ünnepe a katolikus hívek kedvelt ünnepévé vált (kár, hogy minden évben kiüt egy pünkösd utáni vasárnapot), a tematikája úgy örök érvényű, hogy most épp totálisan időszerűtlen (a VI. Pál-féle reformliturgia pedig az ünnep eredeti címét, szövegeit, mondanivalóját biztos kézzel "ivartalanította"). Ha megengedhetném magamnak, ezen a vasárnapon nem tennék mást, mint a szószékről fölolvasnám azt az apostoli körlevelet, amellyel XI. Piusz 1925-ben megalapította az ünnepet. Álljon most itt ebből egy részlet (a Quas primas kezdetű enciklika magyar szövege teljes terjedelmében elérhető magyarul IDE KATTINTVA):

Országa az evangéliumokban úgy jelenik meg, mint amelybe az emberek a bűnbánat gyakorlásával készülnek, s csak hittel és a keresztség fölvételével lépnek be, amely külső szertartás ugyan, mégis belső újjászületést jelent és okoz. Ez az ország egyedül a sátán országával és a sötétség hatalmával van ellenkezésben, s polgáraitól megköveteli azt, hogy szívüket a gazdagságtól és a földi dolgoktól elvonva, a szelíd erkölcsöket többre becsüljék, s az igazságot éhezzék és szomjúhozzák, sőt önmagukat is megtagadják és keresztjüket hordozzák. Krisztus mint Megváltó az Egyházat saját vérével szerezte s mint Főpap önmagát a bűnökért áldozatul bemutatta és folyton bemutatja. Ki nem látná tehát, hogy királyi méltósága is a megváltói és főpapi méltóságnak természetét viseli magán és azzal egyformán lelki?

Mégis súlyosan tévedne, aki az Istenembertől elvitatná a polgári ügyek fölötti hatalmat is, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Ő akaratának van alávetve. Tény azonban, hogy amíg a földön élt, ennek a hatalomnak gyakorlásától teljesen tartózkodott, az ideiglenes javak birtoklását és intézését megvetette, azokat birtokosaiknak meghagyta s most is meghagyja. Szépen kifejezi ezt a vers: Non eripit mortalia, qui regna dat caelestia – nem foglal múló országot, ki adja a mennyországot...

S nincs ebben a tekintetben semmi különbség az egyének, a családok és államok közt, mert a különféle közületek éppen úgy Krisztus hatalma alatt vannak, mint az egyének. Ugyanaz az egyéni, mint a közös üdvözülés forrása. „Nincs másban senkiben üdvösség, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben nekünk üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) Ugyanaz az egyes polgárok és az államok boldogulásának és igaz boldogságának szerzője. Nem lehet mástól boldog az állam, mint az egyes ember, mert az állam nem más, mint az emberek egyetértő sokasága. (Sz. Ágoston, Levél Macedoniushoz 3. fej.) Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását.