A Magyar Katolikus Püspöki Kar rendelkezéseket adott ki a koronavírusos járvány megelőzése érdekében (ITT). Csak idő kérdése volt, hogy a magyar püspökök is kritikátlanul átvegyék az olasz, francia, angol stb. püspökök nem minden tekintetben átgondolt iránymutatásait a járvány terjedésének megelőzésére az istentiszteleteken összegyűlt hívek között. Egy francia fiatal katolikus emiatt tiszteletteljes és szívszorító nyílt levelet írt tiltakozásul a francia püspököknek (angol szöveg ITT).
Természetesen az előrelátás okos és igazán keresztény erény, a rendelkezések túlnyomó többsége tökéletesen észszerű és hasznos is, de a kézbe áldoztatás ráerőszakolása a hívekre nemcsak az általános liturgikus törvény tekintetében aggályos, nemcsak a hívek jogait sérti, de a vírus terjedése szempontjából sem meggyőzően releváns és hosszútávon szörnyű következményei lehetnek (pl. hogy hatalmas tömegek szoknak rá félelemből vagy csordaszellemből a kézbe áldozásra, amit azután a járvány lecsengése után sem hagynak el).
Két dolgot kell ezzel kapcsolatban megjegyezni, a magyar püspökök – úgy tűnik – tudják, hogy a szentáldozás nyelvre történő általános formáját nem tilthatják be (jogosan és igazságosan), ezért csak KÉRIK „a kézbe áldoztatás általánossá tételét”.
Részemről tökéletesen egyetértek azzal a közleménnyel, amit Anglia és Wales Latin Mise Társasága adott ki, reagálva püspökeik hasonló tartalmú rendelkezéseire. Íme a rövid összefoglaló:
Miközben megjegyezzük, hogy ezek az iránymutatások nem kánonjogilag hatályos rendelet formájában lettek kiadva, üdvözöljük azokat. Ugyanakkor szeretnénk az alábbiakat tisztázni a rendkívüli formának, valamint a latin egyház más hagyományos rítusainak és úzusainak, például a domonkos rítusnak ünneplésére vonatkozóan.
1. Ezekben a liturgikus formákban a gyülekezet tagjai nem adják egymásnak [kézfogással] a béke jelét; a legszentebb Vért nem osztják ki (a kehelyből) a híveknek; és nincsenek különleges világi áldoztatók. E tekintetben ezek a liturgikus formák már betartják vagy eleve szükségtelenné teszik azokat az iránymutatásokat, melyeket a vírus súlyosabb kitörése esetén a fokozott higiéniai szint megkövetel.
2. Ezekben a liturgikus formákban, a rájuk alkalmazandó egyetemes liturgikus törvény szerint nem szabad a Szentostyát a hívek kezébe adni. Ha a COVID-19 elterjedése szükségessé teszi a nyelvre történő áldoztatás fölfüggesztését, ez azt jelenti, hogy a hívek nem járulhatnak szentáldozáshoz ezeken a miséken. A hívők szentáldozásban való részesedése semmiképpen sem szükséges a mise érvényességéhez vagy törvényességéhez (ilyen körülmények között). Ha az óvatosság diktálja egy ilyen lépés szükségességét, a hívőket ösztönözni kell arra, hogy kövessék a „lelki áldozás” gyakorlatát.
3. Megjegyezzük azonban: egyáltalán nem tűnik valószínűnek, hogy a kézbe áldoztatás kevésbé járul hozzá a fertőzés terjedéséhez, mint a nyelvre áldoztatás. Éppen ellenkezőleg, a kézbe történő áldoztatás eredményeként a Szentostya fertőzött felületeket érinthet, a bal kéz tenyerét és a jobb kéz ujjait, amit el lehet kerülni, ha a pap közvetlenül az áldozó nyelvére helyezi azt.
Minden szakértő azt hangsúlyozza, hogy a fertőzés legfőbb veszélye az óhatatlanul sok szennyezett felülettel érintkező kéz, ha nincs rendszeresen szappannal mosva, fertőtlenítve (amelynek szükségességét a celebráns pap esetében a magyar püspökök levele is helyesen kiemeli).
Még néhány hasznos szó a „lelki áldozásról”. Álljon itt először az Egyház tanítóhivatalának egyértelmű útmutatása a kérdésben: „Atyáink e Szentség használatával kapcsolatban helyesen és bölcsen a magunkhoz vétel három módját különböztették meg. Egyesekről azt tanították: csak szentségileg vehetik, például a bűnösök. Mások csak lelkileg, akiknél ti. megvan az elhatározás, hogy az égi kenyeret élő hittel, mely (Gal 5,6) a szeretetben működik, vennék, s így érzik is a gyümölcsét és hasznát. A harmadik csoport, akik szentségileg és lelkileg is veszik, ők azok, akik előbb megvizsgálják és előkészítik magukat, úgy, hogy menyegzős ruhába öltözve járuljanak az isteni asztalhoz (Mt 21,11k). A szentségi vételnél pedig mindig szokás volt Isten Egyházában, hogy a hívek a papoktól kapják a szentáldozást, a miséző papok viszont önmagukat áldoztassák. E szokást, mint amely az apostoli időkre megy vissza, joggal és méltán meg kell őrizni.” Tridenti zsinat, 13. ülés, 8. fejezet (Denzinger-Hünermann 1648.)
XII. Piusz a Mediator Dei kezdetű enciklikájában arra figyelmeztet, hogy amennyiben valamilyen okból a hívek nem tudják szentségileg magukhoz venni az isteni Üdvözítő legszentebb Testét, igyekezzenek legalább lelkileg részesülni a vele való zavartalan lelki egyesülés kegyelmeiből: „Mindenekelőtt azt kívánja az Egyház, hogy a keresztény hívek legalább lelkiáldozást végezzenek olyankor, amikor ténylegesen nem tudnak a szentáldozáshoz járulni; keltsék fel magukban a hit érzelmeit, bízzák rá magukat alázatos lélekkel az isteni Üdvözítő akaratára, és igyekezzenek minél tökéletesebb szeretetben vele egyesülni.” (§ 115.)
II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában (2003. április 17.) így ír a lelki áldozásról: „Nagyon jó állandóan éleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a lelki áldozás gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelki élet szent mesterei ajánlják. Jézusról nevezett Szent Teréz írta: Amikor nem áldoztok és nem vesztek részt szentmisén, megáldozhattok lelkileg, ami nagyon hasznos... Így nagyon megerősödik bennetek a mi Urunk szeretete.” (§ 34.)
Egy olyan korban, amikor boldog-boldogtalan, megfelelő lelki élőkészület, lelkiismeret-vizsgálat és szentségi gyónás nélkül áll sorba áldozáshoz (mintha ez mindenkinek eleve járna), talán még hasznos és lelki értelemben gyümölcsöző is lehet némi „szentségi böjt”, azaz, a kedvezőtlen körülményeket szem előtt tartó „pusztán” lelki áldozás.
Erről XVI. Benedek pápa a következőt mondja a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában: „Kétségtelen, az Eucharisztiában akkor részesedünk teljesen, amikor személyesen az oltárhoz járulunk szentáldozáshoz. Mindazonáltal ügyelni kell arra, hogy e jogos megállapítás ki ne alakítson bizonyos automatizmust a hívők között, mintha abból a tényből fakadóan, hogy valaki a liturgia idején a templomban tartózkodik, joga, netán kötelessége volna az Eucharisztia asztalához járulni. A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával, melyre II. János Pál pápa emlékeztetett, és amelyet a lelki élet szent mesterei ajánlottak.”
A lelki áldozás hagyományos módja a következő: a hívőnek mindent ugyanúgy kell tennie, mint szentségi áldozáskor, (1) meg kell vizsgálnia lelkiismeretét, nehogy súlyos bűn állapotában legyen (ha terheli ilyen bűn a lelkét, azt előbb meg kell gyónnia), (2) el kell végeznie előtte az illő fölkészülést, utána pedig a méltó hálaadást. A lelki áldozás föltételezi, hogy a hívő a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen ez lényegileg nem más, mint az Eucharisztia színei alatt igazán, valóságosan, lényegileg jelenvaló Krisztus iránti lángoló szeretetünknek fölindítása. A lelki áldozás két kihagyhatatlan eleme tehát a tökéletes (istenszeretetből és nem a jogos büntetés félelméből fakadó) bűnbánat fölindítása és az Oltáriszentségben jelenlévő Üdvözítő iránti vágyakozó szeretet fölszítása a lélekben.
A tökéletes bűnbánat fölindítása
Teljes szívemből bánom és megvetem minden bűnömet, mert félem a mennyország elvesztését és a pokol kínjait, de különösen is mert téged, végtelenül jó és szeretetre méltó Istenemet megbántottalak, azért erősen ígérem, hogy kegyelmed segítségével a jóra a törekszem, és a bűnt, valamint a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm. Ámen.
A lelki áldozás imái
Ó, Jézusom, hiszem és vallom, hogy igazán, valóságosan és lényegileg jelen vagy a legszentebb Oltáriszentségben. Mindenek fölött szeretlek téged, és vágyom a lelkembe fogadni téged. Mivel ebben a pillanatban nem tudlak téged szentségileg magamhoz venni, jöjj és legalább lelkileg költözz a szívembe! Magamhoz ölellek, mintha már itt lennél, és teljes egészében egyesülök veled. Soha ne engedj elszakadnom tőled! Ámen. (Ligouri Szent Alfonz Mária alapján)
Ó, Jézusom, lábaid elé borulok és fölajánlom neked töredelmét bűnbánó szívemnek, mely alázattal átérzi semmiségét a te jelenlétedben. Imádlak téged szavakkal ki nem fejezhető szeretetednek szentségében, az eucharisztiában. Vágyom arra, hogy befogadhassalak téged szívemnek szegényes hajlékába. Amíg a szentségi áldozás boldogságára várok, lélekben kívánlak téged birtokolni. Jöjj el hozzám, Jézusom, miképpen én is közeledem hozzád! Ölelje át szereteted egész lényemet életemben és halálomban! Hiszek tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged! Ámen. (Raphael Merry del Val bíboros alapján)
Természetesen az előrelátás okos és igazán keresztény erény, a rendelkezések túlnyomó többsége tökéletesen észszerű és hasznos is, de a kézbe áldoztatás ráerőszakolása a hívekre nemcsak az általános liturgikus törvény tekintetében aggályos, nemcsak a hívek jogait sérti, de a vírus terjedése szempontjából sem meggyőzően releváns és hosszútávon szörnyű következményei lehetnek (pl. hogy hatalmas tömegek szoknak rá félelemből vagy csordaszellemből a kézbe áldozásra, amit azután a járvány lecsengése után sem hagynak el).
Két dolgot kell ezzel kapcsolatban megjegyezni, a magyar püspökök – úgy tűnik – tudják, hogy a szentáldozás nyelvre történő általános formáját nem tilthatják be (jogosan és igazságosan), ezért csak KÉRIK „a kézbe áldoztatás általánossá tételét”.
Részemről tökéletesen egyetértek azzal a közleménnyel, amit Anglia és Wales Latin Mise Társasága adott ki, reagálva püspökeik hasonló tartalmú rendelkezéseire. Íme a rövid összefoglaló:
Miközben megjegyezzük, hogy ezek az iránymutatások nem kánonjogilag hatályos rendelet formájában lettek kiadva, üdvözöljük azokat. Ugyanakkor szeretnénk az alábbiakat tisztázni a rendkívüli formának, valamint a latin egyház más hagyományos rítusainak és úzusainak, például a domonkos rítusnak ünneplésére vonatkozóan.
1. Ezekben a liturgikus formákban a gyülekezet tagjai nem adják egymásnak [kézfogással] a béke jelét; a legszentebb Vért nem osztják ki (a kehelyből) a híveknek; és nincsenek különleges világi áldoztatók. E tekintetben ezek a liturgikus formák már betartják vagy eleve szükségtelenné teszik azokat az iránymutatásokat, melyeket a vírus súlyosabb kitörése esetén a fokozott higiéniai szint megkövetel.
2. Ezekben a liturgikus formákban, a rájuk alkalmazandó egyetemes liturgikus törvény szerint nem szabad a Szentostyát a hívek kezébe adni. Ha a COVID-19 elterjedése szükségessé teszi a nyelvre történő áldoztatás fölfüggesztését, ez azt jelenti, hogy a hívek nem járulhatnak szentáldozáshoz ezeken a miséken. A hívők szentáldozásban való részesedése semmiképpen sem szükséges a mise érvényességéhez vagy törvényességéhez (ilyen körülmények között). Ha az óvatosság diktálja egy ilyen lépés szükségességét, a hívőket ösztönözni kell arra, hogy kövessék a „lelki áldozás” gyakorlatát.
3. Megjegyezzük azonban: egyáltalán nem tűnik valószínűnek, hogy a kézbe áldoztatás kevésbé járul hozzá a fertőzés terjedéséhez, mint a nyelvre áldoztatás. Éppen ellenkezőleg, a kézbe történő áldoztatás eredményeként a Szentostya fertőzött felületeket érinthet, a bal kéz tenyerét és a jobb kéz ujjait, amit el lehet kerülni, ha a pap közvetlenül az áldozó nyelvére helyezi azt.
Minden szakértő azt hangsúlyozza, hogy a fertőzés legfőbb veszélye az óhatatlanul sok szennyezett felülettel érintkező kéz, ha nincs rendszeresen szappannal mosva, fertőtlenítve (amelynek szükségességét a celebráns pap esetében a magyar püspökök levele is helyesen kiemeli).
Még néhány hasznos szó a „lelki áldozásról”. Álljon itt először az Egyház tanítóhivatalának egyértelmű útmutatása a kérdésben: „Atyáink e Szentség használatával kapcsolatban helyesen és bölcsen a magunkhoz vétel három módját különböztették meg. Egyesekről azt tanították: csak szentségileg vehetik, például a bűnösök. Mások csak lelkileg, akiknél ti. megvan az elhatározás, hogy az égi kenyeret élő hittel, mely (Gal 5,6) a szeretetben működik, vennék, s így érzik is a gyümölcsét és hasznát. A harmadik csoport, akik szentségileg és lelkileg is veszik, ők azok, akik előbb megvizsgálják és előkészítik magukat, úgy, hogy menyegzős ruhába öltözve járuljanak az isteni asztalhoz (Mt 21,11k). A szentségi vételnél pedig mindig szokás volt Isten Egyházában, hogy a hívek a papoktól kapják a szentáldozást, a miséző papok viszont önmagukat áldoztassák. E szokást, mint amely az apostoli időkre megy vissza, joggal és méltán meg kell őrizni.” Tridenti zsinat, 13. ülés, 8. fejezet (Denzinger-Hünermann 1648.)
XII. Piusz a Mediator Dei kezdetű enciklikájában arra figyelmeztet, hogy amennyiben valamilyen okból a hívek nem tudják szentségileg magukhoz venni az isteni Üdvözítő legszentebb Testét, igyekezzenek legalább lelkileg részesülni a vele való zavartalan lelki egyesülés kegyelmeiből: „Mindenekelőtt azt kívánja az Egyház, hogy a keresztény hívek legalább lelkiáldozást végezzenek olyankor, amikor ténylegesen nem tudnak a szentáldozáshoz járulni; keltsék fel magukban a hit érzelmeit, bízzák rá magukat alázatos lélekkel az isteni Üdvözítő akaratára, és igyekezzenek minél tökéletesebb szeretetben vele egyesülni.” (§ 115.)
II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában (2003. április 17.) így ír a lelki áldozásról: „Nagyon jó állandóan éleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a lelki áldozás gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelki élet szent mesterei ajánlják. Jézusról nevezett Szent Teréz írta: Amikor nem áldoztok és nem vesztek részt szentmisén, megáldozhattok lelkileg, ami nagyon hasznos... Így nagyon megerősödik bennetek a mi Urunk szeretete.” (§ 34.)
Egy olyan korban, amikor boldog-boldogtalan, megfelelő lelki élőkészület, lelkiismeret-vizsgálat és szentségi gyónás nélkül áll sorba áldozáshoz (mintha ez mindenkinek eleve járna), talán még hasznos és lelki értelemben gyümölcsöző is lehet némi „szentségi böjt”, azaz, a kedvezőtlen körülményeket szem előtt tartó „pusztán” lelki áldozás.
Erről XVI. Benedek pápa a következőt mondja a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában: „Kétségtelen, az Eucharisztiában akkor részesedünk teljesen, amikor személyesen az oltárhoz járulunk szentáldozáshoz. Mindazonáltal ügyelni kell arra, hogy e jogos megállapítás ki ne alakítson bizonyos automatizmust a hívők között, mintha abból a tényből fakadóan, hogy valaki a liturgia idején a templomban tartózkodik, joga, netán kötelessége volna az Eucharisztia asztalához járulni. A szentmisén való részvétel akkor is szükséges, érvényes, tartalmas és gyümölcsöző, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz. Ilyen körülmények között jó ápolni a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlásával, melyre II. János Pál pápa emlékeztetett, és amelyet a lelki élet szent mesterei ajánlottak.”
A lelki áldozás hagyományos módja a következő: a hívőnek mindent ugyanúgy kell tennie, mint szentségi áldozáskor, (1) meg kell vizsgálnia lelkiismeretét, nehogy súlyos bűn állapotában legyen (ha terheli ilyen bűn a lelkét, azt előbb meg kell gyónnia), (2) el kell végeznie előtte az illő fölkészülést, utána pedig a méltó hálaadást. A lelki áldozás föltételezi, hogy a hívő a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen ez lényegileg nem más, mint az Eucharisztia színei alatt igazán, valóságosan, lényegileg jelenvaló Krisztus iránti lángoló szeretetünknek fölindítása. A lelki áldozás két kihagyhatatlan eleme tehát a tökéletes (istenszeretetből és nem a jogos büntetés félelméből fakadó) bűnbánat fölindítása és az Oltáriszentségben jelenlévő Üdvözítő iránti vágyakozó szeretet fölszítása a lélekben.
A tökéletes bűnbánat fölindítása
Teljes szívemből bánom és megvetem minden bűnömet, mert félem a mennyország elvesztését és a pokol kínjait, de különösen is mert téged, végtelenül jó és szeretetre méltó Istenemet megbántottalak, azért erősen ígérem, hogy kegyelmed segítségével a jóra a törekszem, és a bűnt, valamint a bűnre vezető alkalmakat elkerülöm. Ámen.
A lelki áldozás imái
Ó, Jézusom, hiszem és vallom, hogy igazán, valóságosan és lényegileg jelen vagy a legszentebb Oltáriszentségben. Mindenek fölött szeretlek téged, és vágyom a lelkembe fogadni téged. Mivel ebben a pillanatban nem tudlak téged szentségileg magamhoz venni, jöjj és legalább lelkileg költözz a szívembe! Magamhoz ölellek, mintha már itt lennél, és teljes egészében egyesülök veled. Soha ne engedj elszakadnom tőled! Ámen. (Ligouri Szent Alfonz Mária alapján)
Ó, Jézusom, lábaid elé borulok és fölajánlom neked töredelmét bűnbánó szívemnek, mely alázattal átérzi semmiségét a te jelenlétedben. Imádlak téged szavakkal ki nem fejezhető szeretetednek szentségében, az eucharisztiában. Vágyom arra, hogy befogadhassalak téged szívemnek szegényes hajlékába. Amíg a szentségi áldozás boldogságára várok, lélekben kívánlak téged birtokolni. Jöjj el hozzám, Jézusom, miképpen én is közeledem hozzád! Ölelje át szereteted egész lényemet életemben és halálomban! Hiszek tebenned, remélek tebenned, szeretlek téged! Ámen. (Raphael Merry del Val bíboros alapján)
Kedves Adminisztrátor!
VálaszTörlésA szívszorító nyílt levelet írt tiltakozásul a francia püspököknek (angol szöveg ITT) -nél
Sajnos nem az a levél van belinkelve, aminek kellene.
Lehetne javítani?
Köszönettel:
Török Andrea