Korábban (az első részben) már részletesen megvizsgáltuk a Pax (békecsók-váltás) szertartásának eredetét, liturgikus történetét, teológiai értelmét és hagyományos formáit. Akkor nem tértünk ki arra, hogy az utóbbi két évtizedben az Anyaszentegyház tanítóhivatala, szentszéki kormányzata is világosan érzékelte: a szentmise (új) liturgiájának ezzel a mozzanatával kapcsolatban (is) komoly problémák vannak; elérkezett az ideje annak, hogy ezt minden nemzeti és részegyház megnyugtatóan rendezze a római rítus lelkületével, hagyományával és törvénykezésével teljes összhangban. Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció "A béke ajándékának rituális kifejezéséről a szentmisében" című 2014-es instrukciója kifejezetten fölszólított minden püspöki konferenciát arra, hogy dolgozzon ki liturgikus katekézist a békeköszöntés szertartásának értelméről a római liturgiában és annak korrekt elvégzéséről a szentmise során. Ha az illetékesek olvasnák ezt a blogot és egy kicsit is odafigyelnének az igazán hozzáértők érdemi észrevételeire, akkor azt mondanám: ehhez a folyamathoz kíván e kétrészes reflexióm szerény eszközeivel hozzájárulni. De mivel erről szó sincs, így inkább csak az ide néha eltévedő néhány olvasónak próbálok segíteni az eligazodásban.
Eddig azért nem foglalkoztam külön ezzel a kérdéssel, mert szerencsére a római rítus ún. rendes formájának mindennapos nyűgjei, bajai nem érintenek közvetlenül. Természetesen ez nem lehet kifogás arra, hogy a hívekben joggal fölmerülő kérdések megválaszolásától elzárkózzam, és legalább áttételesen a jelenlegi, helyreigazításra szoruló gyakorlat esetleges kiigazításának folyamatához ne járuljak hozzá. Mit mond tehát az Egyház tanítóhivatala és legfőbb kormányzata e kérdésben azon túl, hogy bizony baj van, és e tekintetben (is) tévképzetek, visszaélések, visszametszendő rossz szokások alakultak ki?
Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció 2004-es instrukciója, a Redemptionis Sacramentum először is tisztáz egy félreértést. "A római szertartás hagyománya szerint ugyanis ez a gesztus nem a kibékülést, nem is a bűnök megbocsátását jelenti, hanem a békességet, a közösséget és a szeretetet fejezi ki az Eucharisztia vétele előtt." (§. 71.) Ez azt jelenti, hogy a Pax nem a bűnbocsánat gesztusa (erre ott van a szentgyónás, illetve a mise bevezetőjében a bűnbánati ima és föloldozás (Confiteor), másrészt nem a testvéri kiengesztelődést célozza, vagyis, amint az Istentiszteleti Kongregáció 2014-ben kiadott instrukciója kiemeli: más liturgikus családoktól eltérően a római liturgikus hagyományban nem ahhoz a Hegyi-beszédben elhangzó messiási figyelmeztetéshez kötődik, miszerint: "Ha azért ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije: hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, és menj előbb megbékélni atyádfiával; és akkor eljővén, ajánld föl ajándékodat!" (Mt 5,23-25)
Íme, a 2014-es szentszéki instrukció saját szövege "A római liturgikus hagyományban a békeköszöntés helye a szentáldozás előtt van, sajátos teológiai jelentésének megfelelően. Ennek alapját a húsvéti misztérium eucharisztikus szemlélésében találja meg, amely – más liturgikus családoktól eltérően, amelyek Máté evangéliumának egy verséhez kapcsolódnak (Mt 5,23) – e gesztust az oltáron jelenlévő feltámadt Krisztus csókjaként értelmezi." (§. 2.)
Valójában a békecsók olyan szertartás, amely a nyugati/római liturgiában (minimum az V. század legeleje óta, ahogy ezt szent Ágoston 227. homíliája és I. Ince pápa Decentiushoz írott levele külön elmagyarázza) közvetlen módon az Oltáriszentség vételéhez (a szentáldozáshoz) kapcsolódik, a szövegkörnyezet is szerves beágyazódását igazolja e helyütt, ezért vetette el végül a Szentszék is azt a szinodális és XVI. Benedek pápa által privatim fölvetett lehetőséget, hogy a békeszertartás által okozott "fölfordulás" miatt nem lenne-e tanácsos a Pax-ot áthelyezni a szentmise valamely más pontjára, mint egyes keleti liturgiákban. Más rituális hagyományok (valamint Iustinus vértanú és Tertullianus) szerint ugyanis a békecsók a hittanulók liturgiájának (az ún. igeliturgiának) és a hívek liturgiájának (az ún. áldozati liturgiának) fordulópontján van, mielőtt a katekumeneket kitessékelik és az ajtókat bezárják. Ez a megoldás nem felel meg a római liturgia lelkületének és sajátos logikájának, mert ott ez legalább 1600 éve közvetlenül a szent színek alatt jelenvaló föltámadott Krisztussal való találkozás előtt történik meg, méghozzá kizárólag a beavatottak között, a húsvéti misztériumban való definitív "megmerítkezés", a megtestesült istenséggel való misztikus egyesülés előkészítéseként, föltételeként. Ezt igazolja Tarzusi Szent Teodor (magyarosan: Tivadar), canterburyi érsek VII. századi Penitenciáléja (Iudicia vagy Canones Theodori) is, melyben ezt az utasítást olvassuk: "Qui non communicant, nec accedant ad pacem, neque ad osculum in ecclesia - Akik nem járulnak szentáldozáshoz, ne folyamodjanak se a békességért, se a békecsókért a templomban!" A békecsók és a szentáldozás tehát szétválaszthatatlanul összetartozó elemei a római miseliturgiának.
Itt engedtessék meg egy rövid kitérő! A Krisztus áldozati halálát szimbolikusan megjelenítő kettős (külön a kenyér és külön a bor) konszekrációt követően a föltámadás allegóriájaként, látható külső jeleként értelmezhető a szent színek újraegyesítése, mely a békecsók, azaz, a föltámadott, nekünk kiengesztelődést és lelkiismereti békességet szerzett Krisztussal való találkozás közvetlen előzményeként szolgál. A föltámadott Krisztus az, aki mintegy belép szívünknek zárt ajtaján keresztül, hogy szájának csókjával, leheletével közöltesse velünk a Szentlelket. Ezért értelmezhetetlen számomra a VI. Pál-féle miserend azon megoldása, hogy a békecsók a szent színek egyesítése előtt történik meg. Ez aggályos tartalmi következetlenség, hatalmas logikai bukfenc!
XVI. Benedek 2007-es poszt-szinodális buzdítása, a Sacramentum Caritatis már praktikus következtetéseket is levon a békecsók és az Oltáriszentség vétele között fennálló lényegi kapcsolatból. "Az Eucharisztia természete szerint a béke szentsége. Az eucharisztikus misztérium e dimenziója a liturgikus ünneplésben külön is kifejezést nyer a békecsókváltás szertartásában… [E] cselekményt korlátok között kell tartani, mert túlzó formákat ölthet és kavarodást támaszthat a közösségben éppen a szentáldozás előtt. Jó emlékeztetnünk arra, hogy semmit nem von le e cselekmény értékéből, ha megtartjuk az ünneplés légköréhez illő józanságot, például úgy, hogy a béke átadását a közvetlen mellettünk állókra korlátozzuk." (§. 49) A szentmise e pontján tehát mindenáron kerülendő a nagy sürgés-forgás, jövés-menés, kézfogósdi, hátlapogatás, körültekintés és válogatás nélküli ölelkezés, valamint az ezzel olykor együtt járó traccsparti, hiszen a békecsók itt nem elsősorban a testvéri kiengesztelődés és összetartozás gesztusa, hanem annak kifejezése, hogy zavartalan közösségben vagyunk a nekünk lelki békességet szerzett, föltámadott Krisztussal, akivel közösségünket a szentáldozásban még szorosabbra (a földön lehető legszorosabbra) kívánjuk fűzni.
A 2014-es szentszéki instrukció (melynek útmutatásai már a rendes forma misekönyvének általános rendelkezésibe is bekerültek) továbbmegy, és egyértelműen előírja: "Mindenképpen el kell kerülni a békeköszöntés pillanatában az alábbi téves gyakorlatokat: (1) 'Béke-ének' beiktatása, mivel ilyen a római szertartásban nincsen. (2) A hívek elhagyják a helyüket abból a célból, hogy a béke jelével köszöntsék egymást. (3) A pap eltávolodik az oltártól azért, hogy a béke jelével köszöntse valamelyik hívőt." (§. 6. c.) A pap tehát a jelenleg érvényben lévő előírások értelmében nem távolodhat el az oltártól (melyről és melytől hagyományosan a békecsók hierarchikus rendben elindul), még kevésbé hagyhatja el a szentélyt, hogy a hívekkel pacsizzon, kedélyesen társalogjon. A híveknek sem szabad a padsorok között tornászokat megszégyenítő testgyakorlatokkal átnyúlni, szabadon kórincálni, visszafogottabb és összeszedettebb társaikat kézfogásokkal vegzálni, miközben a VI. Pál-féle miserend szerint éppen a kenyér színének megtörésére és a szent színek egyesítésére kerül sor az oltáron!
Összegzésképpen: a Szentszék kifejezetten előírta, én azonban csak szerényen tanácsolom a jelenlegi gyakorlat revízióját, sőt gyökeres átalakítását, de mindenképpen úgy, hogy a dolgot nem parancsuralmi módszerekkel kell elintézni, hanem az esetleges változásokat egy püspökkari körlevélben meggyőzően el kell magyarázni a híveknek, akiket bizony illetlen és egy főpásztorhoz méltatlan dolog ostobának tekinteni. Elég egyszerűen csak engedelmeskedni a szentszéki instrukciónak: "Felhívunk ugyanakkor minden püspöki konferenciát, hogy dolgozzon ki liturgikus katekézist a békeköszöntés szertartásának értelméről a római liturgiában és annak korrekt elvégzéséről a szentmise során." (§. 6. d.) Én ezt a fajta liturgikus katekézist e kétrészes blogbejegyzés által (a magam részéről) befejezettnek, megvalósítottnak tekintem. Javaslatom lényegét továbbra is három pontban lehetne megfogalmazni: (1) Szigorú hierarchikus rend az oltártól kiindulva, mely kizárja a celebráns oltártól való elfordulását, távozását, illetve a nép kóborlását, tömegjeleneteit (esetleg pacifikálé használata fertőtlenítő törölgetéssel); (2) Formailag illendő, visszafogott és nem evilági gesztus (a kézfogás márpedig az); (3) Nincs "Legyen békesség köztünk mindenkor!" - ha valami, hát a középkori magyar liturgia, az ún. esztergomi úzus szép hagyománya: "Legyen közöttetek a békesség és szeretet köteléke, hogy alkalmasak legyetek a Krisztus legszentebb misztériumaira! Ámen."
Végezetül két olvasmány-ajánlat a témához: egy részletes, tudományos igényű angol dolgozat a Pax-szertartásról (ITT), és egy egészen összeszedett konspektus ugyanerről magyarul (Bálint Róbert írása a Keresztény Szóból) (ITT).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése