Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érsek szót emel az intolerancia mellett

Tiszteletreméltó Fulton J. Sheen érseket (aki a New York állambeli Rochester ordináriusaként birituális püspök volt, lásd teljes bizánci liturgikus ornátusban a csatolt képen!) sajnálatosan kevesen ismerik hazánkban, pedig a magyar katolikusok is rendkívül sokat épülhetnének beszédein. Aki életrajzi adataira kíváncsi, annak elég megnyitnia a magyar nyelvű wikipédia oldalát. Az Amerikai Egyesült Államokban rendkívül népszerű médiaszemélyiségnek számított (akkor még nem volt elég Facebook vagy Youtube csatornát nyitni a kétes értékű népszerűségért, hanem kemény és évtizedes oktatói és homiletikai munka kellett a kétszeres Emmy-díjban is megnyilvánuló elismeréshez).

Most közreadom az "Old Errors and New Labels" (Régi tévedések és új címkék) című nagyszerű könyvének egy fejezetét magyarul (minimális kihagyásokkal). Megdöbbentő, hogy az 1931-ben született szöveg mennyire időszerű, sőt prófétai! Nemcsak az USÁ-ra, de bármelyik európai országra is alkalmazható a mondanivalója. Az sem véletlen, hogy az Egyház egyes mai vezetői közül akadnak jó néhányan, akik szentté avatási eljárásának ott akasztanak be, ahol csak tudnak. A teljes körű egyházi vizsgálat lefolytatása, hősies erényeinek megállapítása és a szükséges csoda elismerése után 2019. december 21-én avatták volna boldoggá az Illinois állambeli Preoriában, de egyes liberális püspökök és bíborosok személyes beavatkozása (és rágalmai) miatt a Szentszék végül elhalasztatta a szertartást. Ő ezen már nyilván nem sértődik meg (én pl. annál inkább), mint ahogy Francis Spellman bíboros kicsinyes bosszúhadjáratát is szó nélkül tűrte életében.

Az "A Plea for Intolerance" című fejezet fordítása nem egyszerű (pl. tele van szójátékokkal, amiket lehetetlen magyarul visszaadni), de igen hasznos. Íme:

Azt mondják, hogy Amerika intoleranciától szenved. Ez nem igaz! A toleranciától szenved: a helyes és a téves, az igaz és a hamis, az erényes és a gonosz, Krisztus és a káosz [egyidejű] toleranciájától. Hazánkat nem is annyira a bigottok [szenteskedő vakbuzgó fanatikusok], hanem sokkal inkább a „széleslátókörűek” özönlötték el. Azt az embert, aki rendezett módon el tudja igazítani a gondolatait, mint ahogy egy ember rendbe szedi az ágyneműjét, bigottnak nevezik; de az olyan embert, aki épp oly képtelen döntésre jutni, mint az elvesztegetett időt bepótolni, toleránsnak és széles látókörűnek nevezik. A bigott ember az, aki nem hajlandó elfogadni az okát semminek; a széles látókörű ember az, aki bármit elfogad valamilyen okból – föltéve, hogy az nem jó ok. Igaz, hogy szükség van a pontosságra, az alaposságra és a körültekintésre, ám ez csak a tudományos mérés pontosságára, és nem a logikára vonatkozik. Az az összeomlás, amely ezt a természetellenes széleslátókörűséget hozta létre: mentális, nem erkölcsi. Ennek a kijelentésnek a bizonyítéka háromféle: (1) a hajlam, hogy a fölmerülő kérdéseket ne érvekkel, hanem szavak dobálózásával döntsék el; (2) a körültekintést nélkülöző készség, hogy a vallás tárgyában bárkit elfogadjanak szaktekintélynek; és végül (3) az újdonság iránti rajongás.

(1) Voltaire kérkedett azzal, hogy ha találni tudna napi tíz gonosz szót, akkor lerombolhatná a kereszténység „becstelenségét”. Naponta megtalálta a tíz szót, sőt akár napi tucatot is, de soha nem talált egyetlen érvre sem, és így a szavak szépen elszálltak, de a kereszténység megmaradt. Manapság senki sem töri magát, hogy legalább egy gyenge érvet találjon annak bizonyítására, hogy nincs Isten, ám légió a neve az olyanoknak, akik azt gondolják, hogy végleg bezárták az eget, amikor az „antropomorfizmus” szót használták. Ez a szó csak egy azon szavak katalógusából, amelyek ürügyként szolgálnak azoknak, akik túl lusták gondolkodni. Egy pillanatnyi összeszedett gondolkodás bebizonyítaná nekik, hogy az ember épp annyira nem szabadulhat meg az Istentől, csak mert „antropomorfnak” nevezi őt, mint amennyire lehetetlen megszabadulnia a torokgyulladástól, csak azért mert a kórokozót „streptococcusnak” nevezi. Az „antropomorfizmus” kifejezés használatát illetően nem látom, hogy a teológiában való használata kevésbé lenne igazolható, mint a fizikában a „szervezet” szó használata, melyet az új fizikusok annyira szeretnek alkalmazni. Ráragasztanak bizonyos címkéket a Katolikus Egyházra, mint például „retrográd” vagy „középkori”, és ezeket ugyanazzal a tiszteletlenséggel használják, mint amivel a férfiak egy nő életkorán gúnyolódnak. Az anyák nem szűnnek meg anyák lenni, csak mert fiaik fölnőnek, és a keresztény világ Anyaszentegyházát, mely nem Bostonban, hanem Jeruzsálemben született, nem szabad megfosztani dicsőséges címétől pusztán azért, mert egyes fiai elhagyják őt. Egy nap talán majd örömmel térnek vissza hozzá, és hazatérésük lesz a legigazabb „hazatérés”, amit a világ valaha látott.

(2) Nemcsak a szavak érvelés helyetti használata árulkodik a hamis tolerancia létezéséről, hanem sokak készsége is arra, hogy bármely területen mérvadóként elfogadják azt az egyént, aki egy adott területen híres szaktekintéllyé válik. Az újságírók „vallási meggyőződése” mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy mivel egy ember kiemelkedő a gépjárművek tervezésében, egyúttal ügyesen kezeli a buddhizmus és a kereszténység közötti kapcsolat kérdését is; hogy egy professzor, aki az atomi szintű jelenségek matematikai értelmezésének szaktekintélye, egyúttal fölhatalmazást nyert a házasság magyarázatára is; és hogy az, aki tud valamit a világosításról, rávilágíthat a halhatatlanság témájára, vagy akár ki is olthatja a halhatatlanság fényét. A képzés átadása korlátozott, és senki, aki eddig a jobb kezével gyönyörű képeket festett, egyetlen nap alatt és újságírói javaslatra nem képes ugyanolyan jó képet festeni a bal kezével. A vallástudománynak joga van ahhoz, hogy képesített szóvivőin keresztül tudományosan meghallgatásra találjon, ugyanúgy, mint a fizika vagy a csillagászat tudománya jogosult arra, hogy képesített szóvivőin keresztül hallgattassék meg. A vallás annak ellenére is tudomány, hogy néhányan csak érzelemnek tartják.

A vallás nem nyitott kérdés, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, míg a tudomány zárt kérdés, mint a szorzótábla. A vallásnak megvannak a természetes és kinyilatkoztatott alapelvei, amelyek logikájukban sokkal szigorúbbak, mint a matematika. A tolerancia téves fölfogása azonban elhomályosította ezt a tényt sok olyannak a szemében, akik épp annyira intoleránsak az élet legkisebb részleteit illetően, mint amilyen toleránsak az Istennel való kapcsolatuk szempontjából. Az élet szokásos ügyeiben ugyanazok az emberek soha nem hívnának vándorprédikátort, hogy javítsa meg a törött ablaküveget; soha nem hívnának látszerészt, mert eltörték a varrótű hegyét; soha nem hívnának virágkötőt, mert megsebezték a tenyerüket, és nem mennének ácshoz, hogy fesse ki a körmüket. Soha nem hívnának adóellenőrt, hogy eltávolítsa a kisgyermekekük által lenyelt ötcentest. Nem lennének hajlandók meghallgatni egy festmény hitelességét megvitató gyermekvédőt, vagy egy kertépítőt amint egy jogszabály vitás pontjairól értekezik. És mégis, ami a vallás igen fontos témáját illeti, melytől örökkévaló sorsunk függ, ami az ember környezetéhez és Istenéhez fűződő kapcsolatát illeti, bárkit hajlandóak meghallgatni, aki prófétának adja ki magát. Így folyóirataink tele vannak ilyen „széles látókörű” embereknek írt cikkekkel, amelyekben a híres sportolótól a népszerű főszakácsig mindenki elmondja véleményét Istenről és a vallásról. Ugyanazok, akik fölháborodnának azon, ha a gyermekük nem a megfelelő színű nyalókával játszana, a legkevésbé sem aggódnának, ha a gyermek a nélkül nőne föl, hogy valaha is hallotta volna az Isten nevét. Nem lenne-e tökéletes összhangban a dolgok ésszerűségével, ha teológiai nyilatkozatok esetében bizonyos minimumkövetelményekhez ragaszkodnának? Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy aki javítja a csöveket, tudjon valamit a vízvezeték szerelésről, és hogy az, aki gyógyszereket ír föl, tudjon valamit az orvostudományról, nem kellene elvárnunk, sőt követelnünk, hogy az, aki Istenről, vallásról, Krisztusról és halhatatlanságról beszél, legalább az alapvető imákat ismerje? Ha a hegedűművésznek nem esik nehezére a skálákat gyakorolni, akkor miért kellene a modern teológusnak lenézni a vallás elemei követelményeinek gyakorlását?

(3) Az ésszerűség összeomlásának egy újabb bizonyítéka, mely e széleslátókörűség furcsa gombáját létrehozta, az újdonság iránti szenvedély, szemben az igazság szeretetével. Az igazságot föláldozzák egy velős odamondásért, Krisztus istenségét pedig a hétfő reggeli újság főcíméért. Sok modern prédikátor sokkal kevésbé törődik Krisztusnak, méghozzá a keresztre feszített Krisztusnak prédikálásával, mint a gyülekezete előtti népszerűséggel. Az intellektuális gerinc hiánya miatt egyszerre üli meg az igazság ökrét és az ostobaság szamarát, bókolgat a katolikusoknak „komoly szervezettségükért” és a szexológusoknak, mivel „őszintén provokálják az új nemzedék fiataljait”. Mivel a tömeg előtt hajlonganak, és Isten helyett az emberek tetszését keresik, valószínűleg teljesen képtelenek lennének rá, hogy valaha a modern Heródes előtt álló Keresztelő János szerepét játsszák.

A váláskor vagy a házasságtörésnél nem emelné föl vádolóan az ujját; a gazdagok fülébe nem kiáltaná az istenségre jellemző intoleranciával: „Nem törvényes, hogy a bátyád feleségével élj!” Inkább azt hallanánk: „Barátom, az idők változnak! A modernitás savai fölemésztik az ortodoxia kövületeit. Ha a te nemes önkifejeződésre irányuló nemi vágyad csak Heródiásban találja meg megfelelő ösztönzését és viszonzását, akkor Freud és Russell nevében fogadd el őt törvényes feleségednek, amíg a szex el nem választ. ” Az Isten létezésébe, Krisztus istenségébe és az erkölcsi törvénybe vetett hitet csak múló divatnak tekintik. Az új tolerancia jegyében mindig a legújabb dolog az igazi, mintha az igazság divat lenne, mint a kalap, nem pedig intézmény, mint a fej. Jelenleg a pszichológiában a divat a behaviorizmus (viselkedésalapú etika) felé halad, míg a filozófia a temporalizmus felé hajlik. És hogy a modern filozófiai elméletek sikerét nem az objektív érvényesség diktálja, alátámasztja egy ünnepelt angol filozófus kijelentése, amikor azt kérdezték tőle, hogy honnan merítette a rendszere alapjait. „A fantáziámból” – felelte. Miután rámutattak, hogy a képzelet nem a filozófusok megfelelő tudományos képessége, így válaszolt: „De igen, ha a filozófiai rendszer sikere nem az abban rejlő igazságtól függ, hanem újszerűségétől.” Ebben rejlik a modern széleslátókörűség végső érve: az igazság újdonság, és így az „igazság” mindig változik az idők mulandó szeszélyével.

Ahogy a kaméleon megváltoztatja a színét, hogy illeszkedjen a környezetéhez, az igazságot is úgy kell kiigazítani, hogy megfeleljen a korszak gyarlóságainak és elhajlásainak, mintha a gondolkodás alapjai igazak lennének az Ádám előtti és hamisak az Ádám utáni állapotokra. Az igazság valóban növekszik, de csak szervesen, miképpen a makkból tölgyfa lesz; és nem forog a széllel, mint egy szélkakas. A leopárd nem változtatja meg a foltjait, sem az etióp a bőrét, még akkor sem, ha a leopárdot ketrecbe zárják, vagy az etiópot rózsaszínű harisnyába öltöztetik. Bizonyos dolgok természete rögzített, és ez semmire sem jellemzőbb, mint az igazság természetére. Az igazságot akár ezer alkalommal is kétségbe vonhatják, de ez csak azt bizonyítja: elég erős ahhoz, hogy túléljen ezer támadást. De a kijelentés: „Néhányan ezt mondják, mások azt mondják, nincs tehát igazság”, körülbelül annyira logikus, mintha Kolumbusz, aki egyesektől azt hallotta: „A föld kerek”, másoktól pedig: „A föld lapos”, azt a következtetést vonta volna le: „Egyáltalán nincs is olyan, hogy föld.”

Ez az a fajta gondolkodás, amelyik nem képes megkülönböztetni a juhot annak második gyapjúrétegétől, Napóleont a háromszög alakú kalapjától, a lényegest az esetlegestől. Ez a fajta gondolkodás, amelyet „szélessége” úgy ellaposított, hogy elvesztette minden mélységét. Mint egy asztalos, aki eldobja a mérőszalagját, és minden lécet mérőpálcaként használ, úgy azok is, akik eldobták az objektív igazság mértékét, nem tudnak máshogy mértéket szabni, mint az adott pillanat gondolati divatja szerint. Az újdonság vihogó izgalma, az önmagából kifordult elme érzelmi nyugtalansága és a természetellenes félelem egy jó adag kemény gondolkodástól mind összekapcsolódnak, hogy létrehozzanak egy csoportot olyan éretlen „széles látókörű” liberálisokból, akik szerint nincs különbség Isten mint ok és Isten mint gondolati kivetítés között; akik egyenlőségjelet tesznek Krisztus és Buddha, Szent Pál és egy celebritás között. Az ilyenek széles látókörüket még tágabbra nyitják és olyan általánosításokba bocsátkoznak, mely szerint már nemcsak az egyes keresztény felekezetek és szekták közé kell egyenlőségjelet tenni, hanem a világ összes vallása közé is. És akkor a hatalmas istent, a „haladást” a divat oltáraira emelik, és amikor az izgatott imádóktól megkérdezzük: „haladás, hová?”, azt a toleráns választ kapjuk, „még több haladás felé”. Mindeközben az ésszerű emberek azon gondolkodnak, miként lehetséges a haladás cél nélkül, és hogy lehet irány rögzített pont nélkül? És mivel „rögzített pontról” beszélnek, azt mondják róluk, hogy azok nem haladnak az időkkel, mikor valójában szellemileg és lelkileg éppen, hogy megelőzik az időket. E hamis széleslátókörűséggel szemben a világnak éppen az intoleranciára van szüksége. Az emberek tömege éles és gyors különbséget tesz a dollár és a cent, a csatahajók és a turistahajók között: „tartozol nekem” és „tartozom neked”, de úgy tűnik, hogy teljes mértékben elvesztették a jó és a rossz, az igaz és a hamis közötti különbségtétel képességét. Ennek legvilágosabb bizonyítéka a gyakori visszaélés a „tolerancia” és az „intolerancia” kifejezésekkel. Vannak olyanok, akik szerint az intolerancia mindig rossz, mert szerintük az „intolerancia” mindig gyűlöletet, szűk látókörűséget és fanatizmust jelent. Ugyanezek úgy vélik, hogy a tolerancia pedig mindig helyes, mert nekik ez a jótékonyságot, széleslátókörűséget és a tipikus amerikai jóindulatot jelenti.

Mi a tolerancia? A tolerancia az észszerű türelem magatartása a gonoszság iránt, és olyan béketűrés, amely visszafog minket attól, hogy haragra gyulladjunk vagy büntetéseket osztogassunk. A meghatározásnál azonban sokkal fontosabb az alkalmazási területe. A legfontosabb szempont a következő: a tolerancia csak személyekre vonatkozik, de az igazságra soha. Az intolerancia csak az igazságra vonatkozik, de személyekre soha. A tolerancia a hibázóra vonatkozik; az intolerancia a hibára. Az itt elmondottak egyértelművé teszik azt, amit e fejezet elején mondtunk, nevezetesen azt, hogy Amerika nem annyira az intoleranciától szenved, ami fanatizmust jelent, hanem a toleranciától, ami közömbösség az igazsággal és tévedéssel szemben, és olyan filozófiai nemtörődömség, amit széleslátókörűségként értelmeznek. Természetesen kívánatos a nagyobb tolerancia, mivel soha nem lehet túl sok szeretetet mutatni azok iránt, akik különböznek tőlünk. Áldott Urunk maga is azt kérte, hogy „szeressük azokat, akik rágalmaznak minket”, mivel ők is személyek, ám soha nem mondta, hogy szeressük a rágalmat magát. Az Egyház Krisztus szellemével összhangban minden imádságot bátorít azok javára, akik az Egyház kerítésén kívül esnek, és kéri, hogy a legnagyobb szeretetet mutassuk feléjük. Ahogy Szalézi Szent Ferenc szokta mondani: „Könnyebb legyeket fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel.”

Ha néhányunk, akik részesültünk szent kiváltságainak áldásából, elhinnénk az Egyházról ugyanazokat, amiket a rágalmazók hisznek; ha csak az árulók szavain vagy a tisztességtelen történészek harmadik osztályú hazugságain keresztül ismernénk őt; ha csak azokon keresztül értenénk őt, akik soha nem ringatóztak szent társaságainak bölcsőjében, talán épp annyira utálnánk az Egyházat, mint ők. Az Egyház legkeserűbb ellenségei, akik őt hazafiatlansággal vádolják, ahogy Krisztust is ezzel vádolták Pilátus előtt; világtól való elrugaszkodottsággal vádolják, amint tették Krisztussal Heródes előtt; azt mondják, hogy túl dogmatikus, amint Krisztusról mondták Kaifás előtt; vagy nem elég dogmatikus, miként Krisztusról mondták Annás előtt; vagy ördögtől megszállottnak kiáltják ki, ahogy a farizeusok tették Krisztussal – ezek valójában nem az Egyházat utálják. Nem utálhatják az Egyházat, mint ahogy nem utálhatják Krisztust sem; csak azt gyűlölik, amiről tévesen úgy gondolják, hogy az a Katolikus Egyház, és gyűlöletük csak hiábavaló kísérlet arra, hogy oda se kelljen figyelniük rá. Ezért szeretetet kell mutatni az emberek iránt, és különösen azok iránt, akik Krisztus akolján kívül vannak, s akiket szeretettel kell oda visszavezetni, hogy egy akol legyen és egy Pásztor. Eddig terjed a tolerancia, és nem tovább! A tolerancia nem vonatkozik az igazságra vagy az alapelvekre! Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban intoleránsaknak kell lennünk, és én ezt a fajta intoleranciát szorgalmazom, amelyre olyannyira szükségünk van, hogy a szentimentalizmus mocsarából kiragadjon minket. Az ilyen intolerancia képezi minden stabilitás alapját. A kormánynak intoleránsnak kell lennie a rosszindulatú propaganda iránt, és a világháború alatt a nemzetbiztonság védelme érdekében ezért készítette el a tiltott könyvek listáját; ugyanígy az állandó háborúban álló Egyház elkészítette a tiltott könyvek indexét, hogy megvédje Krisztus életének állandóságát az emberek lelkében.

A kormány a háború alatt intoleráns volt a nemzeti eretnekekkel szemben, akik megtagadták a demokratikus intézmények szükségességével kapcsolatos alapelveinek elfogadását, és fizikai eszközöket vetett be az ilyen alapelvek érvényesítése érdekében. A háborúba menő katonák intoleránsak voltak az alapelvekkel kapcsolatban, amikért harcoltak, éppen úgy, ahogy a kertésznek intoleránsnak kell lennie a kertjében növekvő gyomok iránt. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága intoleráns az alkotmány első alapelvének magánjellegű értelmezésével szemben, amely szerint minden embernek joga van az életre, a szabadságra és a boldogság keresésére. Ezért az a polgár, aki a szabadságot olyan kisszerűen értelmezné, hogy ez alapján joga van átmenni a piros lámpán, hamarosan őrizetben találná magát… Az építészek ugyanolyan intoleranciát mutatnak a homok iránt, ha a felhőkarcolók alapozásáról van szó, az orvosok pedig intoleránsak a laboratóriumi baktériumokkal szemben, és mi mindannyian intoleránsak vagyunk egy olyan különösen széles látókörű, ʺtoleráns ʺ és jóindulatú bolti eladóval szemben, aki számlázáskor a 10 és 7 összeadásakor 20-at hoz ki eredményként.

Mármost, ha helyes – és helyes – a kormányoknak intoleránsnak mutatkozniuk a kormányzás alapelveivel kapcsolatban, a hídépítőnek intoleránsnak lennie a felületi feszültség törvényeivel kapcsolatban, a fizikusnak intoleránsnak lennie a gravitáció elveivel kapcsolatban, miért nem lehet Krisztusnak és Egyházának, valamint a gondolkodó embereknek joga, hogy intoleranciát mutassanak Krisztus igazságaival, az Egyház tanításaival és az értelem alapelveivel kapcsolatosan? Lehetnek-e Isten igazságai kevésbé szigorúak, mint a matematika igazságai? Lehetnek-e az emberi ész törvényei kevésbé kötelező erejűek, mint a tudomány törvényei, amelyeket csak az emberi ész törvényein keresztül ismerünk? Vajon a természetes igazsággal megáldott embert bölcsnek hívhatjuk-e, mikor megtagadja, hogy ugyanolyan toleráns szemmel nézzen a matematikusra, aki azt mondja, hogy kettő meg kettő az öt, mint arra, aki állítja: kettő meg kettő az négy, miközben megtagadjuk az Istentől a „bölcs” jelzőt és „intoleráns”-nak mondjuk őt, csak mert megtagadja, hogy ugyanolyan toleráns szemmel tekintsen az összes vallásra? Mondhatjuk-e, hogy a Nap visszavert sugarai melegek, de a Nap nem forró? Pedig mi éppen ezt tesszük, amikor elismerjük a tudomány alapelveinek intoleranciáját, de ugyanezt megtagadjuk a tudomány Atyjától, aki az Isten! És ha egy kormány, alkotmánya rugalmatlan alapelveivel, földrajzilag és korban már távol a kormányzati elvek megalapításától, fölhatalmazhatja az embereket az alkotmány érvényesítésére, akkor miért nem választhat és delegálhat Krisztus embereket az ő akaratának érvényesítésére és áldásainak kiterjesztésére? És ha elismerjük az intolerancia jogosságát egy olyan kormány alapjai iránt, amely leginkább az ember testi életéről gondoskodik, akkor miért nem ismerjük el az intolerancia jogosságát egy olyan kormányzat alapjai iránt, amely az ember lelkének örök sorsát vigyázza? Mert az emberi kormányoktól eltérően itt „Nincs más alap, amelyre az emberek építhetnének, csak Jézus neve.”

Akkor miért nézzük le a dogmákat, mint olyanokat, amelyek intoleránsak? Manapság minden oldalról azt halljuk: „A modern világ dogmák nélküli vallást akar”, ami arról árulkodik, hogy ezzel a címkével nagyon kevés gondolkodás jár együtt, mert aki azt állítja, hogy dogmák nélküli vallást akar, valójában egy dogmát állít föl, ráadásul egy olyat, amit nehezebb igazolni, mint a hit legtöbb dogmáját. A dogma valójában igaz gondolat, a dogma nélküli vallás pedig gondolat nélküli vallás, vagy éppen gerinc nélküli vallás. Minden tudománynak vannak dogmái. ʺWashington D.C. az Amerikai Egyesült Államok fővárosaʺ – ez egy földrajzi dogma. ʺA víz két hidrogénatomból és egy oxigénatomból állʺ – ez egy kémiai dogma. Széles látókörűnek kellene mutatkoznunk és azt mondanunk, hogy Washington D.C egy nagy tó Svájcban? Legyünk széles látókörűek, és mondjunk azt, hogy a H2O a kénsav képlete? Nem tudjuk ellenőrizni a tudomány, a történelem és az irodalom minden egyes dogmáját, ezért ezek közül soknak mások bizonyságán kell megállnia. Én hiszek a fizikaprofesszornak, mikor azt mondja, hogy „Einstein gravitációs törvénye szerint a görbület tíz fő együtthatója nulla az üres térben ʺ, mint ahogy nem hiszek annak a történelmi revizionistának, aki azt állítja, hogy a csótány öt millió éve lényegében változatlan formában él a földön. Elfogadom a fizikus bizonyságtételét, mert tanultságával és publikált munkáival bebizonyította, hogy tud valamit Einsteinről. De nem fogadom el a történelmi revizionista állítását, mert a modern világ szemében sohasem minősült csótányszakembernek. Más szavakkal: mérlegelem a bizonyságokat, és amit az értelem indokoltnak talál, azt elfogadom.

Tehát az értelmem megszűri a Krisztusra vonatkozó történelmi bizonyítékokat is; mérlegeli azok tanúságtételét, akik ismerték őt, és Krisztusnak saját bizonyságát. De nem engedi magát befolyásolni azok által, akik előzetes elméletekkel kezdik, elutasítván az összes bizonyítékot, ami előföltevésükkel szemben áll, és csak a maradékot fogadják el hiteles evangéliumokként. A keresés során értelmem olyan munkákkal találkozik, mint Renané és Straussé, amelyek kritikusak, de olyan munkákkal is találkozik, mint például Fillion és Grandmaison; ismeri Loisy nevét, de ismeri Garrigou-Lagrange-t is; ismeri Inge elméletét, de ismeri DʹHerbigny-t is. És értelmem arra késztet engem, hogy elfogadjam Jézus Krisztus bizonyságát Isten bizonyságaként. Ezt követően elfogadom ezeket az igazságokat – olyan igazságokat, amelyeket nem tudok bebizonyítani, mint pl. a fizikaprofesszor kijelentését Einsteinről –, és ezek az igazságok dogmákká válnak. Lehetnek tehát a vallásnak és a tudománynak is dogmái, és mindkettő kinyilatkoztatható: az egyik az Isten, a másik az ember által. De tovább megyek – ezek az alapvető dogmák, akárcsak Eukleidész első alapelvei, fölhasználhatók a továbbgondolkodás alapanyagaként, és csakúgy, ahogy egy tudományos tény fölhasználható egy másik alapjául, egy dogma is fölhasználható egy másik dogma alapjaként. De ahhoz, hogy az első dogmáról kezdjünk gondolkodni, azt be kell azonosítani időben és elvben. Az Egyház beazonosítható Krisztussal mind időben, mind elvben; elkezdett hát gondolkodni Krisztus első alapelveiről, és minél komolyabban gondolkodott róluk, annál több dogmát fogalmazott meg. Mivel szerves volt, mint az élet, nem pedig intézményi, mint egy klub, soha nem felejtette el ezeket a dogmákat; emlékezett rájuk, és ez az emlékezete a hagyomány. Ahogyan a tudós függ tudománya első alapelveinek emlékezetétől, melyeket más következtetések alapjául használ, úgy az Egyház is visszatér szellemi emlékezetéhez, ami a hagyomány, és a korábbi dogmákat használja az újak alapjaként. Ebben az egész folyamatban soha nem felejti el az első alapelveit. Ha megfeledkezne róluk, olyan lenne, mint a mai nem-dogmatikus dogmatikusok, akik úgy gondolják, hogy a haladás lényege a tények tagadása, nem pedig az azokra való építkezés; akik új eszmékhez fordulnak, mert soha nem próbálták a régit; akik elítélik a „fölmenőkkel” rendelkező igazságot, mint ami „maradi”, és „progresszív”-ként dicsőítik a jelszót, amelyik nem ismeri sem az apját, sem az anyját.

Azt az iskolát követik, amelyik tagadja a dolgok természetét: szabadítsátok meg a tevét a púpjától, és hívjátok tevének; rövidítsétek le a zsiráf nyakát és hívjátok zsiráfnak; és soha ne keretezzetek be egy képet, mert a képet korlátozza a keret, ami csak egy alapelv és dogma. De az nem haladás, ha egerekhez hasonlóan viselkedünk, és szétrágjuk a fejünk fölötti tető alapjait. Az alapelvekkel kapcsolatos intolerancia képezi a növekedés alapját, és az a matematikus, aki egy négyzetet kigúnyolna azért, mert mindig négy oldala van, és a fejlődés nevében arra ösztönözné, hogy legalább az egyik oldalát dobja el, hamarosan rájönne, hogy elveszett a négyzet lényege. Ugyanez vonatkozik az Egyház, a tudomány és az értelem dogmáira is; olyanok, mint a tégla, szilárd dolgok, amelyekkel az ember építhet, nem olyanok, mint a szalma, azaz a „vallásos tapasztalat”, ami csak elégetésre alkalmas. A dogma tehát az első alapelvekkel kapcsolatos intolerancia szükséges következménye, és az a tudomány vagy Egyház, amelyben a legtöbb dogma van, valójában az a tudomány vagy Egyház, amely a legtöbbet gondolkodik.

A Katolikus Egyház, az oktatás mestere húsz évszázad óta, óriási mennyiségű szilárd, kemény gondolkodásról tesz tanúbizonyságot, és ezért dogmákat épít föl, mint ahogy az ember épít magának téglaházat, de sziklaszilárd alapokra. Látta az évszázadok mulandó lelkesedéseit, és a pillanatnyi ragaszkodások elsuhannak előtte, ahogy elkövetik ugyanazokat a hibákat, próbálgatják ugyanazokat a pózokat, beleesnek ugyanazokba a mentális csapdákba, így nagyon türelmes és kedves lett a tévelygő tanulók iránt, de nagyon intoleráns és szigorú a hamissággal szemben. Az Egyház intoleráns volt és mindig is az lesz Isten jogaival kapcsolatban, mivel az eretnekség, a tévedés, a hamisság nem személyes ügyeket érint, amelyekben engedhet, hanem egy olyan isteni jogot, amelyben jottányit sem engedhet. Szelíd a tévelygő iránt, de erőszakos a tévedéssel szemben. Az igazság isteni; az eretnek pedig ember. Illő elégtétel után visszafogadja az eretneket lelkeinek kincstárába, de soha az eretnekséget bölcsességének kincstárába. Az igaz akkor is igaz, ha nincs senki, aki az igazságot képviselné, a hamis pedig akkor is hamis, ha mindenki a hamisságot képviseli. És amint azt Chesterton mondja: „Manapság nekünk nem olyan Egyházra van szükségünk, amelyiknek igaza van, amikor a világnak is igaza van, hanem egy olyan Egyházra, amelyiknek igaza van, amikor a világ tévedésben él.”

Az Egyház modern világhoz való hozzáállását e fontos kérdésben annak a két nőnek története érzékeltetheti, akik egyszer megjelentek Salamon király bíróságán. Mindketten maguknak követeltek egy kisdedet. A törvényes anya ragaszkodott ahhoz, hogy vagy az egész gyermekét kapja meg, vagy semmit, mert a gyermek olyan, mint az igazság – romlás nélkül nem osztható föl. A törvénytelen anya, éppen ellenkezőleg, vállalta a kompromisszumot. Hajlandó volt darabokra osztani a kisdedet, és a kisded belehalt volna ebbe a széleslátókörűségbe.