Reductio ad absurdum – in tempore pestilentiae

Egykori egyetemi tanárom és barátom, Dr. Peter Kwasniewski tett közzé egy érdekes cikket, amiben rámutatott egy jelenségre, amin magam is sokat gondolkodom mostanában. Egyesek állítják, hogy ez a világjárvány annyira komoly változásokat fog előidézni, hogy a világ már sohasem lesz olyan, mint előtte. Ez igaz – érvelnek egyesek – a keresztények vallásgyakorlatára is. Ezt igazolják azok a történelmi léptékű társadalmi, kulturális, vallási változások is, amelyek a 14. század közepén föllángolt pestisjárvány után alakultak ki.

Persze egy változás lehet pozitív és negatív előjelű is. Vannak olyanok, akik szerint a papok és a hívek – miután hosszú heteken, hónapokon (?) keresztül nem lehettek jelen az Egyház közös istentiszteletein – ezután sokkal jobban meg fogják becsülni pl. a szentmiseáldozaton való részvételt. Adná Isten, hogy így legyen! Én pesszimista vagyok. Szerintem a legtöbb embert nehéz lesz visszaszoktatni a templompadokba, vagy mert úgy érzi, hogy a válság idején az Egyház magára hagyta, vagy mert rájött, hogy egész jól megvolt eddig is Józsi atya 40 perces se füle, se farka prédikációi nélkül, amit egy 2. eucharisztikus imával összecsapott max. 5 perces áldozati rész követett.

A papok sem vizsgáznak igazán jól a válság idején. Remélhettük volna, hogy a gyülekezet nélkül elmondott misék majd újra emlékeztetik papjainkat, hogy a szentmisében elsősorban nem kiselőadást tartanak a népnek, hanem engesztelő áldozatot mutatnak be az Istennek (a nép javára). Tényleg túl sok lett volna abban bízni, hogy ez visszahozza – legalább a papok fejében – a liturgiáink romlatlan istenközpontúságát? A tapasztalatom a következő: a papok fejében – tisztelet a kivételnek! – nem hogy nem állt helyre a rend, hanem újabb szomorú és megföllebezhetetlen bizonyítékát adták annak, hogy nem értik, mi a papságuk lényege, mi az, ami a szentmisében történik, lényegében mit tesznek, amikor az oltár elé állnak. A legtöbb pap ugyanis – és ezt személyes tapasztalatból mondom, felelősségem teljes tudatában!!! – nem mondott/mond nap mint nap miséket az üres templomokban. Jó, ha vasárnap megszólal benne a lelkiismeret.

Voltak olyanok is, akik azért legalább vasárnap "lemiséztek", de mivel teljesen értelmezhetetlen számukra a nép nélkül ünnepelt liturgia (főleg versus populum, azaz a néppel szemben, amelyik nincs ott!) inkább híveik fényképeivel ragasztgatták tele a templompadokat. És minderről a világi és ez egyházi sajtó lelkendezve tudósít! Milyen jópofa, nem? Tök jó fej ez az atya! Nem ám olyan merev, mint régen, meg mostanában a sötét képű konzervatív papok, hanem "rugalmas és leleményes"! Az nem tűnik föl senkinek, hogy ez elsősorban nem az otthonaikba bezárt hívek üdvössége iránti aggodalom, hanem a nép figyelméhez, visszajelzéséhez, tiszteletéhez, esetleg szeretetéhez szokott papok kóros hiányérzete, önsajnálata és pszichológiai értelemben vett függőségének tünete?

REDUCTIO AD ABSURDUM! – logikai visszavezetés a tétel képtelenségére! – írja Kwasniewski. És milyen igaza van! Itt áll előttünk díszeitől, sallangjaitól, ideológiai arzenáljától teljesen lemeztelenítve, undok és pőre valóságában az elmúlt 5-6 évtized szembemisézési gyakorlatának következménye a papi pszichére! Mise nép nélkül, minek? Ha pedig muszáj, legalább az illúzióját teremtsük meg annak, hogy nem maradtam egyedül (egyedül?) az Istennel, az angyalok megszámlálhatatlan sokaságával, minden szentekkel, akik előttem már a hit jegyével megjelölve távoztak az örök boldogságra, a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel, akiknek szabadulásáért ezt az áldozatot fölajánlom, az egyház teljes hierarchiájával, akikért a kánonban külön imádkozom. Nem, nem vagyok egyedül (egyedül?), mert ezek a fotókról visszamosolygó arcok megnyugtatnak, hiszen van végre (ha virtuálisan is), aki csiklandozza törékeny egómat.