Homília a pünkösd utáni XX. vasárnapra (Ef 5,15-21; Jn 4,46-53)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Az olyan hívek számára, akik gyakran forgatják, és figyelmesen olvassák az újszövetségi Szentírást, valószínűleg azonnal föltűnik, hogy a mai evangéliumi történet mennyire hasonlít a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításához, amiről szent Máté apostol evangéliumának 8. fejezetében ír (vv. 5-13), Szent Lukács evangélista pedig – szinte ugyanazon szavakkal - elbeszélésének 7. fejezetében számol be (vv. 1-10). Valóban sok a párhuzam: mindkét beteg a galileai Kafarnaumban gyengélkedik, mindkét Krisztushoz forduló férfi Heródes Antipász tetrarcha, azaz negyedes fejedelem szolgálatában áll, az Emberfia mindkét alkalommal a hit fontosságára való hivatkozással részesíti a fiúkat a gyógyulás kegyelmében, mégpedig úgy, hogy a betegek maguk nincsenek jelen. Erre alapozva néhányan – akik magukat előszeretettel hívatják szentírás-tudósoknak, katolikus exegétáknak – azt állítják, hogy egyazon csodatétel két alig eltérő változatával van dolgunk, az apróbb különbségek pedig a szóbeli áthagyományozásból adódnak.

Nyilvánvaló, hogy aki erre az álláspontra helyezkedik, az nem veheti egy pillanatra sem komolyan a Katolikus Anyaszentegyház szigorú meggyőződését, miszerint a négy evangélium, melyek történeti értékét kétkedés nélkül elismeri, hűségesen adja tovább mindazt, amit az Isten Fia földi életében ténylegesen tett és tanított. A szent szerzők, a Szentlélek Isten sugallatától vezettetve, úgy írták meg az evangéliumot, hogy Krisztusról csak a színtiszta igazságot közölték. (Dei Verbum 18 és 19; KEK 126) Aki tehát a szentírók szavahihetőségét vagy az általuk rögzített szóbeli hagyomány történeti hitelességét megkérdőjelezi, és teszi ezt úgy, hogy mindeközben tisztában van az Egyház tanítóhivatalának erre vonatkozó állásfoglalásával, az könnyen a formális eretnekség bűnébe esik, s mint ilyen, már nem tartozik a Jó Pásztor juhai közé, elszakította magát Krisztus Misztikus Testétől. Ha ezt egyszersmind az Egyház által ráruházott katedráról teszi, akkor eretneksége ráadásul nyilvánossá válik, így botrányt okoz, pedig tudjuk, hogy aki akár egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, annak jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe hajítanák (vö. Mk 9,41).

Ha csupán az eredeti evangéliumi szövegek elemzésére hagyatkozunk, úgy is kiderül: a két gyógyítás elbeszélése között van néhány egészen szembeötlő különbség. A János által megörökített esemény helyszíne az a galileai Kána, ahol Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta (4,46), ellenben a százados – Máté evangélista szerint - Kafarnaumban lépett oda a galileai városokat végigjáró Messiáshoz. A Megváltó elé járuló férfi János szerint bazilikósz, azaz fejedelmi tisztségviselő, más szóval udvaronc, Máté és Lukács szövegében azonban hekatontarchész, szó szerint századparancsnok, tehát katonaember. János evangélista elbeszélése alapján (48. vers) úgy tűnik, hogy az udvaronc zsidó származású, ellenben a századosról Lukács leírása alapján egyértelműen kiderül, hogy pogány, aki azonban szerette a zsidókat és sok jót tett velük. Az udvaronc személyesen találkozik és beszél az Üdvözítővel, Lukács szerint a százados azonban először a nép véneit, majd később a barátait küldi elébe. Az udvaronc továbbá saját fia életéért folyamodik Krisztushoz, míg a százados kedves szolgája érdekében jár el. A görög szöveg e tekintetben egyértelmű: hiszen János a hújosz, fiúgyermek szót, miközben Lukács a dúlosz, szolga kifejezést használja. Végül ez evangéliumi elbeszélésekből az is kiolvasható, hogy a kafarnaumi százados szolgája bénán feküdt otthon, vagyis egyfajta paralízisben szenvedett (Mt 8,6), míg a királyi tisztviselő fiát olyan betegség kínozta, amely magas lázzal járt.

Ezeknél azonban még perdöntőbb, hogy a két történet lényegi mondanivalója ugyan egyaránt a hit fontossága, az elbeszélések célja azonban egészen más. Máténál és Lukácsnál a százados saját méltatlanságát hangoztatja és a Messiás hatalmát arra, hogy a távolból is gyógyulásban részesítse szolgáját, és ennek megfelelően Krisztus dicséri őt szilárd hitéért, sőt példaként tárja a zsidó sokaság elé. Jánosnál ellenben az udvaronc kitartóan kérleli az Emberfiát, hogy menjen el hozzá, és személyesen gyógyítsa meg a beteget. Krisztus ezért nehezményezi hitének gyöngeségét, és a fejedelmi tisztviselő csak azután lett igazán hívővé, hogy ráeszmélt: fia gyógyulása pontosan abban az órában történt, amikor a Mester biztosította: fia életben van (vö. Jn 4,53). Az egyházatyák allegorikus magyarázata szerint a kafarnaumi százados a pogány népeket szimbolizálja, akik rendíthetetlen, csodálatraméltó hittel ragaszkodtak Krisztushoz, míg a fejedelmi tisztviselő tétova, „jeleket és csodákat” váró hite a zsidóság felemás fogadtatására utal.

A mai evangéliumi szakaszt közvetlenül megelőző vers azt is megemlíti, hogy midőn Krisztus Urunk Galileába ment, szívesen fogadták Őt a galileabéliek. Ez azonban még nem a hit befogadása, pusztán kíváncsiságtól hajtott vendégszeretet; annak kifejezése, hogy várnak tőle valamit, valami csodásat, meggyőzőt és látványosat. Ezzel a külsőségekben megnyilvánuló fogadtatással szemben (amit a görög déchomái ige használata érzékeltet) János evangélista ismeri az Isteni Ige belső, hittel való befogadását, s ilyenkor mindig a lambánein igét használja, melynek jelentése elfogad, megragad, magához vesz. „Mindazoknak pedig, kik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek” – írja János apostol a prológusban (1,12).

Kedves Testvérek, a mai evangélium lényegi mondanivalója, igazi tanulsága ez: a mi Üdvözítőnkhöz nem valamiféle szenzációhajhász kíváncsiságtól ösztönözve kell közelednünk, mint a galileai tömeg, sem csodát várva, látványos gyógyulást keresve, mint az udvaronc. Nekünk Őt szívünkbe, elménkbe kell egészen befogadunk úgy, hogy semmit, lelkünk egyetlen apró zugát sem zárjuk el előle. Csak ha az Élő Isten Fiát imígyen szívünkbe zártuk, magunkhoz öleltük, akkor kapjuk meg a hatalmat, a természetfölötti erőt arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez a hit befogadása, amiről János evangélista prédikál nekünk; ez közvetíti az udvaronc fiának a testi gyógyulást, de ami még fontosabb, ez hozza el a tisztviselőnek, sőt egész háza népének az üdvözítő hitben megélt lelki gyógyulást.

Itt, e romlandó világ siralomvölgyében az udvaronchoz hasonlóan mi is a hit zarándokútját járjuk: ingatag és töredékes hitünknek napról napra erősödnie kell, hogy akár hegyeket tudjunk megmozgatni vele (Mt 21,21; Mk 11,23) -- a sebzett, bűnre hajló természet tehetetlen nagy tömegét. El kell jutnunk a természetes kíváncsiságtól, a csodaváró ámuldozástól és a szükség vagy érdek által vezérelt érdeklődéstől odáig, hogy először is hiszünk Krisztus elevenítő igéinek, majd a hit megrendítő és életet formáló fölismerésén keresztül befogadjuk életünkbe a Megváltót, aki hűséges társként szegődik mellénk kimerítő vándorlásunk alatt. Földi zarándoklásunk közepette Ő a mi kiengesztelődésünk, vigasztalásunk, békénk, támaszunk, majdan pedig Ő lesz végső megnyugvásunk és örök üdvösségünk.

Homília a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra (1 Kor 1,4-8; Mt 9,1-8)

Először néhány liturgiatörténeti megjegyzés. Valaha a mai vasárnapnak nem volt saját miseszövege, mert az őszi évnegyedes böjt, a szeptemberre eső „quattuor temporum” szombatjának esti liturgiája egészen vasárnap reggelig eltartott. Hagyományosan a kántorszombatok hosszú, hét olvasmányos vigília-miséiben történtek a papszentelések illetve a papságra fölkészítő, ún. kisebb klerikus rendek föladása. Idővel a kántorböjt szombatjának miséjét az esti időpont helyett reggel kezdték el ünnepelni, így a terjedelmes vigília elmaradása űrt hagyott a vasárnapi istentiszteleti rendben. Ezt úgy oldották meg, hogy a szeptember 29-én tartott Szent Mihály főünnep – vagyis az arkangyalnak szentelt római bazilika konszekrációs évfordulójának – miseszövegeit rendelték a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra, melyet azután olyan szentírási olvasmányokkal egészítettek ki, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az újonnan fölszentelt papok élményeihez, hivatalához.

Az első korintusiakhoz írt levél mára kijelölt szakasza nyilvánvaló buzdítás a frissen fölszenteltekhez, hogy szüntelenül adjanak hálát a túlcsorduló kegyelmekért, amelyekben a püspök kézföltétele által részesültek, s hogy féltékenyen őrizzék feddhetetlenségüket Krisztus Urunk eljövetelének nagy napjáig. A Máté evangéliumából vett történet tanulsága pedig az volt az új papok számára, hogy még a legszörnyűbb betegségek gyógyításánál is nagyobb hatalmat kaptak azzal, hogy a bűnbocsánat szentségében a híveket föloldozhatják vétkeik alól.

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai mise-evangéliumban szereplő csodás gyógyítás mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálható, és gyanítom, hogy Máté apostol változatára annak rövidsége miatt esett a választás. Mindenesetre érdemes a történetet Márk és Lukács evangélisták leírásában is elolvasni, mert ők fontos adalékokkal szolgálnak. Máté azt írja, hogy Krisztus „átkele a tengeren, és az ő városába méne”. Ezt a várost Márk és Lukács egyértelműen Kafarnaumként – és nem Názáretként, Krisztus szülővárosaként – azonosítja, amit Máté talán azért nevezett a Megváltó városának, mert nyilvános működése során sokat és előszeretettel tartózkodott ott. Akárhogy is, az inaszakadt gyógyítása Kafarnaumban, méghozzá Péter apostol házában történt, aminek egyes lelki írók komoly szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, amennyiben mi mindnyájan Péter házának, vagyis az Anyaszentegyháznak lakói vagyunk, és ez az a közeg, ez az a szent hely, ahol lelkünk sebeire gyógyírt találhatunk, ahol ma is megvan a hatalom a bűnök bocsánatára.

Az is csak a parallel szinoptikus elbeszélésekből válik teljesen világossá, hogy az írástudók miért mondták: „Ez káromkodik”, midőn az Emberfia kijelentette a hordágyban tehetetlenül fekvő bénának, hogy „megbocsáttatnak neked bűneid.” Márk és Lukács ugyanis megjegyzik: „kezdének az írástudók és farizeusok gondolkodni, mondván: Kicsoda ez, hogy ilyen káromkodást beszél? Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint az Isten?” És valóban, a mai evangéliumi szakasznak nem más a célja, minthogy a Messiást úgy jelenítse meg előttünk, mint aki saját jogon, isteni hatalommal szabadon rendelkezik a bűnök fölött, mint akinek hatalma van akár a testet, akár a lelket orvosolni. A farizeusok tehát azért méltatlankodtak, azon botránkoztak meg, hogy Krisztus Urunk Istennel lényegében egyenlőnek jelentette ki magát, s ezért több alkalommal is meg akarták kövezni, csakúgy, mint amikor félreérthetetlenül kinyilatkoztatta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Krisztus valóságos és a mennyei Atyával egylényegű istensége már abban is megnyilvánul, hogy akadálytalanul és tévedhetetlenül belelátott az emberek lelkébe; látta az inaszakadtat kísérő emberek hitét, mint ahogy látta a fölháborodott farizeusok gonosz szívének gondolatait is. Előtte nyitott könyv volt az emberi lélek: „ismerte mindnyájukat” – olvassuk János evangéliumában – „mert nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az ember felől; mert ő tudta, mi van az emberben.” (2,25) De Üdvözítőnk istensége még ennél is csodálatosabban megnyilvánult abban, hogy az ágyhoz kötött, teljesen béna embert nemcsak testileg gyógyította meg, hanem bűnei bocsánatával lelkileg is megszabadította. Aranyszájú Szt. János írja: „Amennyivel nagyobb a lélek a testnél, annyival nagyobb dolog a bűnöket megbocsátani, mint a testet meggyógyítani. De mivel az első láthatatlan, a második pedig látható, azt teszi, ami kisebb dolog, de kézenfekvőbb, hogy a nagyobb, de kevésbé nyilvánvaló dolgot bizonyítsa.”

Szent Ágoston (In Ioann. LXXII, 3; PL 35:1823) és nyomában Aquinói Szt. Tamás (I-II, q. 113, a. 9) még ennél is messzebb mennek, mikor kijelentik, hogy a vétkek bocsánata és a bűnösök megigazulása még a menny és a föld teremtésénél is nagyszerűbb isteni tett, mivel az ég és a föld elmúlnak, de a választottak üdve és megigazulása örökké tart. A természetfölötti kegyelem java, akár egyetlen emberben is, utolérhetetlenül fölülmúlja az egész teremtett világ nagyszerűségét.

Szent Hiláriusz (Vidor) püspök és egyháztanító szerint az inaszakadt személyében a teljes pogányság hozatott a Megváltó Isten-ember elé, akit Ő fiának nevez, mert Isten kegyelméből újjá született. Látván a gyógyuláshoz szükséges hitet, a bűnöket, melyeket a mózesi törvény eltörölni nem tudott, Krisztus Urunk teljes bocsánatban részesítette. A fölépülés itt mind a testre, mind pedig a lélekre vonatkozik, ami nyilvánvaló jele a föltámadásnak, amikor is a test megszabadul minden gyöngeségétől, a lélek pedig múlhatatlan dicsőségbe öltözik.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Isteni Mesterünk bűnbocsátó hatalmát ráruházta apostolaira, mikor föltámadása után megjelent nekik, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.” (Mt 18,18; Jn 20,22-23). Anyaszentegyházunk tanítása szerint az apostolok és utódaik a Szentlélek hatalmában történt fölszentelésük által elnyerték a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18), melynek rendeltetése, hogy a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megszabadítsák a vétkek hálójában vergődő híveket béklyóiktól. Szilárd hittel valljuk, hogy nincs olyan bűn, bármilyen súlyos legyen is, aminek föloldozására az Egyház isteni Alapítójától ne kapott volna fölhatalmazást. „Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki ne remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja.” (Római Katekizmus 1, 11, 5) Adjunk hálát Istennek és méltatlanságainkkal keserűen szembesülve vigasztalódjunk annak tudatában, hogy a keresztség szentségében egészen megtisztulva bebocsátást nyertünk a Megváltó városába, Péter házába, azaz a Katolikus Anyaszentegyházba, ahol az apostolutódok lelki szolgálata által a keresztség után elkövetett halálos bűnök szennye is lemosható; tékozló fiakból ismét Isten gyermekei és a mennyei ígéretek hordozói lehetünk. „Vigadok, mikor azt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” (Zsolt 121,1; introitus-graduale)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakaszban elbeszélt események a farizeusokban félelmet, a körülállókban csodálkozást váltottak ki. Az inaszakadt testi és lelki gyógyulásának olvasása és átelmélkedése bennünk inkább az Egyszülött Fiú, az Atyával egylényegű örök Ige, a megtestesült Fiúisten imádását inspirálja. Magasztaljuk és dicsőítsük azt, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani, aki képes kegyelmével halálra szánt vétkesekből fogadott fiakat és a mennyország örököseit faragni. Ne feledjük, hogy egyetlen lélek megigazulása nagyobb tett, mint az ég és föld megteremtése volt. Ezért „méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás!” (Jel 5,12)