Homília Mindenszentek ünnepére

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Ágoston a húsvéti időszakban évről évre előszeretettel prédikált híveinek arról a Krisztus Urunk föltámadása után történt csodálatos halfogásról, melyben a tanítványok éppen 153 jókora halat emeltek ki hálójukban a Galileai tó vizéből (Jn 21,1-14). A helyi közösség már nagyon jól ismerte ezt az evangéliumi történetet, mégis minden évben érdeklődve várta a jellegzetes héber számmisztikára alapozott „nyakatekert” magyarázatot. Hasonlóképpen a VII. század derekán kialakult Mindenszentek ünnepe is kiváló alkalmat biztosít arra, hogy a számok különleges jelentéséről és jelentőségéről beszéljünk az Anyaszentegyház liturgiájában.

A mai szentleckében Szent János apostol titkos Jelenéseit hallottuk, és Isten kiválasztott szolgáinak számáról van benne szó. Isten angyala száznegyvennégyezer választottat jelölt meg homlokán; Izráel minden törzséből 12 ezret. De miért éppen 12 ezret? Egyrészről, mert Jákob pátriárkának éppen 12 fia volt: Júda, Ruben, Gád, Áser, Neftáli, Manassze, Simeon, Lévi, Isszakár, Zabulon, József és Benjámin, s tőlük származik Izráelnek, a választott népnek 12 törzse. A 12-es szám a biblikus szövegkörnyezetben mindig a teljességet, a kiteljesedést, az összesített egészt jelenti. Az ezres szorzó pedig azért szerepel a jánosi látomásban, mert az ezer általában olyan meghatározhatatlan sokaságot jelöl, melyet a számolatlan nagy tömeggel azonosítunk. Pontosan ezért van az, hogy a hétköznapi nyelvben gyakran hallunk ilyen és hasonló kifejezéseket: „ezer bocsánat” vagy „ezer köszönet”.

A 12 ezer tehát a teljességet, a kerek egészet hivatott számunkra megidézni, melyet még meg is szorzunk a számtalan sokasággal – vagyis egy olyan tömeg jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyet képtelenség lenne összeszámolni. Ha pedig ezt a hatalmas számot még meg is szorozzuk 12-vel, akkor vajon mit kapunk? „Hallottam a megjelöltek számát” – írja a patmoszi látnok – „144 000 megjelölt Izráel fiainak valamennyi törzséből.” Ez a szimbolikus szám, az ókor emberének fölfoghatatlan, óriási tömeget jelentett; a szentek közösségét, melyet Isten egybegyűjtött a föld minden szegletéből, a teremtés kezdete óta. Egy olyan nagy sereget, „melyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből.”

Ehhez kapcsolódik a római (ún. első) kánonban megörökített szentek száma. Tudjuk, hogy a nyilvános bazilikális római liturgia kezdeteitől fogva egészen 1970-ig, a római rítus egyetlen misekánont ismert, amelynek klasszikus, ránk hagyományozott formájában a szentek két fölsorolása is megtalálható. Az első listában 12 apostol szerepel (Péter és Pál, András, Jakab, János, Tamás, Jakab, Fülöp, Bertalan, Máté, Simon és Tádé,), majd 12 Rómában kiváltképp tisztelt vértanú (Linusz, Klétusz, Kelemen, Szixtusz, Kornél, Ciprián, Lőrinc, Krizógonusz, János és Pál, Kozma és Damján). De miért éppen ezek a szentek és miért éppen kétszer tizenkettő? Valójában a nevek kiválasztása egyáltalán nem esetleges, mert ezek a szentek minden egyház tanítójának és fejének, a római egyháznak saját és kedvelt szentjei (s ez alapján azonosítható be liturgiánk, mint jellegzetesen római liturgia, amit az apostolfejedelmek által alapított anyaegyháztól örököltünk). A kétszer tizenkettes elrendezés pedig arra utal, amit a jelenések könyvében olvastunk. 12-szer 12 ugyanis 144, a római misekánon tehát ezzel a finom utalással jeleníti meg számunkra a szentek leírhatatlan számú közösségét.

A szentek második listájában, melyet a pap a konszekráció után olvas föl, Keresztelő Szt. János szerepel először. Ennek két oka is van: (1) egyrészről Róma katedrálisa, azaz a pápa saját széktemploma nem a vatikáni Szt. Péter bazilika, hanem a lateráni Szt. János bazilika, amely éppen a Keresztelő tiszteletére lett fölszentelve, (2) másodszor pedig Krisztus előfutárának az ősi hagyomány szerint kiemelt tisztelet jár a szentek között, hiszen az isteni Mester saját tanúsága szerint: „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11) A Keresztelő után tehát, aki az Istenszülőt követően első a szentek között, a fölsorolásban hét férfi (István, Mátyás, Barnabás, Ignác, Sándor, Marcellin és Péter) és hét női szentet találunk (Felicitász, Perpétua, Ágota, Luca, Ágnes, Cecília és Anasztázia).

A hetes szám pedig – hasonlóan a 12-höz – a tökéletességet, a teljességet jelenti. Ezért a misekánon második fölsorolása, csakúgy mint az első, a szentek közösségét, egy számokban kifejezhetetlen nagy sokaságot hivatott megjeleníteni. A mai ünnep értelme is ez: a liturgikus naptárban rengeteg szent ünnepét megtaláljuk, sokukat azonban csak a római martirológium említi meg, s vannak olyanok is, akikről az Egyház istentiszteleti rendje külön nem emlékezik meg, sőt van számtalan ismeretlen szent is – pontosabban olyan üdvözült, akiknek nevét csak Isten ismeri (de Ő öröktől fogva).

A szentmisében, a krisztusi keresztáldozat vértelen megújításakor – a küzdő és tisztulásban szenvedő egyház mellett – jelen van a teljes megdicsőült egyház is; számolatlanul vesznek bennünket körül az angyalok és a szentek. A Katekizmus így magyarázza ezt a misztériumot: „Azok tehát, akik (a liturgiát) ünneplik, a jeleken túl, már most az égi istentiszteletben vesznek részt, ott, ahol az ünneplés csupa közösség és ünnep.” (KEK 1136) Manapság igen elterjedt vélemény az, hogy mi, akik itt ülünk, vagyunk a liturgia ünneplésének legfőbb alanyai, valójában ez nem így van. A szentmisében ugyanis Isten szent angyala viszi el a legszentebb áldozatot a mennyei oltárra, az isteni Fölség színe elé (Supplices Te rogamus), és vele együtt misztikusan mi is kilépünk önmagunkból, bebocsátást nyerünk a mennyei szentélybe, egy természetfölötti valóságnak leszünk kivételezett részesei.

A Katekizmus nagyon szépen és egészen pontosan meghatározza, hogy kik ennek a mennyei liturgiának tevékeny résztvevői: „Szent János Apokalipszise, melyet az Egyház liturgiájában olvasunk, elsősorban kinyilatkoztatja nekünk az égben fölállított trónust; és a trónon ülőt: ’az Urat’ (Iz 6,1). Azután ’az ott álló, mintegy megölt Bárányt’ (Jel 5,6): a megfeszített és föltámadt Krisztust, az igazi sátor egyetlen Főpapját, Őt, aki ’áldozó és áldozat, elfogadó és ajándékozott’. Végül ’az élő víz folyóját, (...) mely kristálytisztán fakad Isten és a Bárány trónjából’ (Jel 22,1), s amely a Szentlélek egyik legszebb szimbóluma. A Krisztusban ’újra összefoglaltak’ részt vesznek Isten dicsőítésének szolgálatában és tervének megvalósításában: az égi hatalmasságok, az egész teremtés (a négy élőlény), az Ó- és Újszövetség szolgái (a huszonnégy vén), Isten új népe (a száznegyvennégyezer, főként az ’Isten Igéje miatt’ vértanúkká lettek (Jel 6,9) és Isten szentséges Anyja (az Asszony; a Bárány Menyasszonya), és végül ’egy hatalmas sereg minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket megszámlálni senki sem tudott’ (Jel 7,9). Ebben az örök liturgiában részesít minket a Szentlélek és az Egyház, amikor a szentségekben az üdvösség misztériumát ünnepeljük.” (KEK 1137-1139)

Mindenszentek ragyogó ünnepe a mi végső sorsunknak, a beteljesült üdvösségnek ezt a lenyűgöző és dicsőséges látomását tárja elénk: a szentek megszámlálhatatlan seregét a mennyei liturgia közösségében. Fohászkodjunk bizalommal a könyörületes Istenhez, hogy a mai misében előre megízlelhessük azt a fogyhatatlan örömöt, melyben a választottak a megdicsőült Krisztus menyegzős asztaláról részesülve osztoznak.