A MILES CHRISTI KATOLIKUS SZELLEMI MŰHELY MANIFESZTUMA

LITURGIA


I. A római rítus két formájához való viszony

A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.
Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.

II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége

A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.
A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.

III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése

Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.

IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!

Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).
Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!

V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása

Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”




TEOLÓGIA


A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.

XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)

A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)
Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)

I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)

A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).
Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.
A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).

II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)

A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.
A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.
A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.
Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.

III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme

A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.
Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.
Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.




TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN


I. Katolicitás és evilági lét

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.
A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.
Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.
A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)

II. Egy keresztény társadalom reménye

A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.
Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.
A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.
Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.
A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.
Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.

MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai

Több tájékozódási pontot, információt találhat még a Szellemi Műhelyünk tagjainak publikációit is tartalmazó MILES CHRISTI folyóiratunkban. Érdeklődjék közvetlenül itt: lacroix@freemail.hu

"csemege" a reformáció napjára

A reformáció napja több protestáns felekezetben október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.

Egy csöppet megkésve ugyan, de jómagam is szertnék hozzájárulni ehhez a "jeles" eseményhez. Bár Luther teológiai mondanivalóját elsősorban teológiai kérdésként kell kezelni, és nem ilyen ad hominem szempontok alapján minősíteni, az ember mindig jól teszi, ha egy kicsit körülnéz annak az embernek a háza táján, akit hősként, vallási prófétaként ünnepel. Természetesen Luther valós karakterének megrajzolása nem könnyű dolog, és ennek megfelelően a reformer pszichológiai arcélének kutatása évszázadokon keresztül megosztotta az embereket. Katolikus oldalon a hitviták hevében sommás, sokszor kifejezetten rágalmazó ítéletek születtek. Johannes Cochlaeus (1479-1552), például, förtelmes kirohanások keretében feketítette be Luther személyiségét. Cochlaeus olykor méltatlan és féktelen vádaskodása évszázadokra meghatározta a Luther személyéről alkotott katolikus véleményt.

Az első pozitív kísérlet, hogy Luthert a modern pszichológia eszközeivel analizálják Hartmann Grisar, S.J. (1845 – 1932) nevéhez fűződik, aki azonban tudományos hozzáállása ellenére sem tudta magát függetleníteni az évszázados katolikus előítéletektől. Grissar a rendelkezésre álló művek és a szemtanúktól származó leírások alapján klasszikus mániákus depresszív alkatként diagnosztizálta Luthert, aki tehetetlenül sodródott radikális hangulatváltozásai, az önemésztő melankólia és a kényszeres rajongás között. Ezt a helyzetet csak súlyosbította vallási fanatizmusa, kihívó önteltsége, és bántó közönségessége. Jacques Maritain, például, Luther különböző életkorban készített portréira hivatkozva demonstrálja a reformátor fokozatos testi és lelki leépülését (Three Reformers: Luther-Descartes-Rousseau; London: Sheed and Ward, 1929).

Természetesen a 20. század második felében az elvtelen irénizmus és az ökumánia jegyében divattá vált elfogultsága és becsmérlő következtetései okán teljesen hiteltelennek, minden alapot nélkülözőnek kikiálltani Grissar elemzését. Ez olykor már odáig fajult, hogy katolikus történészek, teológusok, sőt egyházi vezetők sem általlották nyilvánosan ünnepelni Luther vallási géniuszát, kiemelkedő intellektusát, erkölcsi nagyságát, és előremutató egyházújítói tevékenységét. Valójában azonban ez a megközelítés legalább annyira elfogult és ideológikus, mint Cochlaeus vagy Heinrich Denifle (1844-1905) sokszor túlzó karikatúrája. Grissar modern pszichológián alapuló ítéletének lényegében helytálló voltát, a harcos, apologétikus hangvétel és a vitathatatlan elfogultság ellenére, ma már józan protestáns körökben is elismerik (Albert Mock, Abschied von Luther: Psychologische und Theologische Reflexionen zum Lutherjahr; Luthe-Druck und Medien Service, 1985).

A fönt említett szerzőkön és munkáikon kívül a témában ajánlom még:

Paul Hacker, The Ego in Faith: Martin Luther and the Origin of Anthropocentric Religion (Chicago: Francisan Herald Press, 1970), aminek eredeti német változatát nemrégen újra kiadták: Paul Hacker, Das Ich im Glauben bei Martin Luther: der Ursprung der anthropozentrischen Religion (Bonn: Nova und Vetera, 2002).

Elizabeth Vandiver, Ralph Keen, and Thomas D. Frazel, Luther's Lives: Two Contemporary Accounts of Martin Luther (Manchester University Press, 2002). Ez a könyv teljes egészében tartalmazza Cochlaeus és Melanchton Luther-életrajzát.

Most azonban a Lutherről írt tanulmányok helyett, idézzük közvetlenül magát a "nagy reformátort", akinek beteges fixációját a testnedvekkel és a bélsár különböző halmazállapotú változataival nyilvánvalóan nem Cochlaeus találta ki. Persze tudni kell, hogy az idézett "Asztali beszélgetések"-et finoman szerkesztették, és kifejezéseit a fordítás során valamelyest tompították.

Szemelvények a Martin Luther: Asztali beszélgetések (Helikon, 1983) című könyvből.

"Úgy tartom, Istennek legalább annyi munkája van a dolgok megsemmisítésével, mint megalkotásukkal és teremtésükkel - mondta Luther doktor a ganajra gondolván, és hozzáfűzte: - Csodálom, hogy a világ réges-rég nincs az égig teleszarva." (21. old.)

"Az emberi test ocsmány lúgostömlő, átszivárog és átfolyik rajta verejték, pisa, szar, nyál, takony és mindenféle gonosz nedvek. A múltkor addig vakartam a lábamat, míg végül négyféle nyirok csorgott belőle." (37. old.)

"De a legjobb a Pommer doktor tudománya, mert a gonosz lelkeket ő szarral gyötri. Gyakran kever szart a tejbe, hiszen úgy is bűzlenek ők minden ízükben, azért amikor az ő teheneitől is ellopták a tejet, rögvest lerántotta nadrágját, belerottyintott vigyázónak egy nagy hurkát egy teli tejesköcsögbe, jól elkeverte, mondván: 'Majszold, ürdüng!', mire soha többé nem lopták el a tejét." ( 85-86. old.)

"Sok lyukas diót mgroppantottam, hívén, hogy jók, de szarral fecskendették meg a pofámat; Zwinglius, Erasmus, csupa lyukas diók, amelyek az emberek pofáját összerondítják." (115. old.)

"Amikor egy nemesúrtól megkérdezte felesége, szereti vajon, a nemes azt felelte: 'Csakúgy szeretlek, mint egy jó szarást'; megbosszankodott ezen az asszony. Történt egyszer, hogy a férje maga mögé ültette a lóra, s egy egész hév nyári nap hosszán leszállni nem engedte, nehogy az asszony szükségét végezhetné. Azért ő végül is így szólt: 'Kedves uram, szeret éppen eléggé, csak ennél inkább ne szeressen!" (149. old.)

"Azért vagyok a legyeknek ellensége-haragosa, quia sunt imago Diaboli et haereticorum (mert ők az ördögnek és az eretnekeknek megannyi képmása). Ha fölnyitok egy szép könyvet, hamarosan rászáll egy légy, a seggét szánkáztatja rajta, mintha csak azt mondaná, hogy : 'Itt ülök, és idekenem a balzsamomat, avagy ganajomat'. Hasonlóképpen cselekszik az ördög: amikor a szívek a legtisztábbak, odamegy, és beléjük szarik." (224. old.)

"Emeljétek föl fejeteket, kapuk, táruljatok föl, ősi kapuszárnyak!" (Zsolt 23, 7)

Ezév november 18-tól, a pünkösd utáni 25. vasárnaptól kezdve, amely egyben a római Szent Péter- és Pál-bazilikák dedikációs ünnepe is, hetenkénti rendszerességgel megkezdődik a régi római rítusú szentmisék ünneplése a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-
főplebániatemplomban.

Ehhez kapcsolódóan az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek és szentelmények hagyományos formában való vételére is lehetőség lesz. A szentmiséket minden vasárnap délután fél 4 órai kezdettel, ft. Osztie Zoltán plebános úr engedélyével ft. Kovács Ervin mutatja be, a Szent Mihály Laikus Káptalan énekes és oltárszolgálata mellett.

Mindenképpen hálás köszönet és tiszteletteljes főhajtás illeti ft. Osztie Zoltán atyát. Magyar egyházi körökben eddig meglehetősen fagyos volt a Summorum Pontificum pápai motu proprio fogadtatása, de a plébános úr nagylelkűen megnyitotta szívének és templomának kapuit!

Az örvendetes hír forrása a Szent Mihály Laikus Káptalan blogja, ahol a további időpontokra, jeles eseményekre vonatkozó friss információkat mindig közzéteszik.

http://capitulumlaicorum.blogspot.com/

A fölvilágosultabb családokért!

Amikor 1999-ben megjelent a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele „A boldogabb családokért!” címmel, kezdetben nagy lelkesedéssel fogadtam. Teológiai tanulmányaim egy korábbi szakaszában sokat foglalkoztam család- és házasságteológiai kérdésekkel, sőt 1998-ban szakirányú teológiai diplomát szereztem „Master in studiis theologicis de Matrimonio et familia” titulussal. Az MKPK 1999-es körlevelét alaposan átolvasva azonban gyorsan lehervadt kezdeti lelkesedésem, és fölbuzdulva a körlevél fölszólításán a dialógusra egy 12 oldalas esszét írtam a dokumentumról. Az esszé alapvetően kritikus hangvételűre sikeredett, s talán ez is volt az oka annak, hogy az MKPK családreferense – szakirányú képesítésem és teológiai illetékességem ellenére – válaszra sem méltatott.

Teológiai természetű észrevételeim között az egyik legfontosabbnak már akkor is azt tartottam, ami a körlevél 98. szakaszára vonatkozott. Itt a következőket olvashatjuk: „A II. Vatikáni Zsinat teológiája kiemeli a férfi és a nő egyenrangúságát a házasságban is. A patriarchális, férfiközpontú családmodellt az egyenjogú partnerek személyes kapcsolatára épülő család képe váltja fel…. A patriarchális felfogást már Jézus érvénytelenítette, amikor a válásra vonatkozó mózesi törvény helyett a Teremtő eredeti szándékát helyezte előtérbe az egy testté válás bibliai szimbólumára hivatkozva.”

Sajnos a dokumentum tényleges szerzője (kilétét illetően vannak ötleteim) nem tisztázza világosan, hogy pontosan mit ért patriarchális, férfiközpontú családmodell alatt. Annak a családi „berendezkedésnek”, amely szerint a férj a feleség, sőt az egész család feje a történelem során valóban voltak bizonyos formái, melyekben a férfiak visszaéltek a társadalom által nekik megítélt szereppel a nők és olykor a gyermekek kárára. Itt nyilvánvalóan tetten érhető az őseredeti bűnbeesésnek az a tragikus következménye, amit az emberiség bizonyos mértékben még ma is hordoz: „Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!” (Ter 3, 16) Ez a tagadhatatlan tény azonban nem hitelteleníti, még kevésbé érvényteleníti azt, amit a kinyilatkoztatásból világosan kiolvashatunk.

A körlevél kijelentése ráadásul azt a benyomást kelti, mintha már maga az Isteni Megváltó érvénytelenítette volna az ún. patriarchális családmodellt, de ezt az Egyház – amire a hitletétemény maradéktalan megőrzése és hiteles magyarázata bízatott – csak a II. Vatikáni Zsinat után ismerte volna föl! Valójában a válásra vonatkozó mózesi törvény érvénytelenítése, amire a körlevél hivatkozik, nem jelenti, mert nem jelentheti a patriarchális családmodell szétzúzását (vö. 1 Tim 2, 11-15!), hanem azt nyilatkoztatja ki egyértelmű és végleges formában, hogy a házasság köteléke szent és fölbonthatatlan. Az Egyház közel kétezer éves teológiai hagyományában semmi sem támasztja alá a körlevél finoman szólva újszerű egzegézisét. Amikor a dokumentum a Ter 2, 24 alapján a Teremtő eredeti szándékának előtérbe helyezéséről beszél, vagyis az ehhez képest elhajlásnak számító patriarchális modell helyesbítéséről, mintha megfeledkezne az előző 4 vers nyilvánvaló jelentéséről.

Ami a teremtéstörténet valódi tanulságait, valamint az Egyház tényleges álláspontját illeti, érdemes fölidézni a tanítóhivatal néhány világos állásfoglalását. „A férj a család irányítója és az asszony feje. Az asszony, mivel hús a férj húsából és csont az ő csontjából, úgy engedelmeskedjék a férjének, mint társa, nem pedig mint rabszolganője, azaz engedelmességét méltóságnak és tisztességnek kell kísérnie. Az elöljáró férjben és az alárendelt asszonyban – mert az előbbi Krisztus, az utóbbi az Egyház képmása – az isteni szeretetnek kell vezérelnie a kötelességek teljesítését. ΄Mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak. . . De amint az Anyaszentegyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy az asszonyok is férjüknek mindenben’(vö. Ef 5,23--24).”[1]

XIII. Leó pápa, bár egyértelműen tanítja a férfi főségét, egyszersmind megerősíti a férfi és nő egyenlőségét Teremtőjük előtt: „…az Egyház létrehozta a mindenkit egyformán érintő házasságjogot azzal,...hogy egyenlő jogokkal ruházta föl a férjet és a feleséget, mert mint Szent Jeromos mondja: ΄Nálunk ha valamit nem szabad az asszonynak, azt nem szabad a férjnek sem, mert ugyanannak a szolgálatnak részesei’. Mindkét házastársat ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, hiszen az Egyház helyreállította és védelmezte a nő méltóságát.”[2] Az Egyház legfőbb tanítója, az apostolok fejedelmének utódja tehát nem lát ellentétet alá-fölérendeltség és egyenlőség között!

Ezt a tanítást megismétli és egyúttal meg is erősíti XI. Piusz pápa, amikor „Casti Connubii” kezdetű enciklikájában Szent Ágostonra hivatkozik: „A szeretet kötelékével megszilárdított családi életben uralkodnia kell annak, amit Szent Ágoston a szeretet rendjének nevez. Ez a rend magával hozza a férj elsőbbségét az asszony és a gyermekek előtt, és az asszony készséges és önkéntes meghajlását és engedelmességét... Ez az engedelmesség nem tagadja meg, és nem veszi el a nőtől azt a szabadságot, ami őt emberi személyiségének kiváló méltóságánál fogva teljes joggal megilleti... Tiltja a család testében a szív elszakítását a fejtől, ami az egész szervezet kárával vagy pusztulásának veszélyével járna. Ha ugyanis a férj a fő, akkor a feleség a szív. S miként a férj első a kormányzásban, úgy az asszony első a szeretésben. Ezt az elsőbbséget igényelheti, sőt kötelessége is igényelni.”[3]

XI. Piusz pápa tudatában volt annak, hogy a szeretet rendjének konkrét megvalósítása bizonyos mértékben módosulhat korra és helyre való tekintettel, ám mindez a lényeget nem érinti: „Az asszonynak a férjével szembeni alárendeltsége fokát és módját tekintve személyek és korok szerint különböző lehet; sőt, ha a férj elmulasztaná kötelességét, az asszonynak kell átvennie a család kormányzását. De a család szervezetét és Istentől alkotott és megerősített alaptörvényét felforgatni vagy megsérteni sehol és soha nem szabad.”[4]

Egy pápai kihallgatás alkalmával XII. Piusz pápa beszédet intézett fiatal házasokhoz a családi tekintélyről, valamint a férj és a feleség viszonyáról.[5] Érdemes ezt a beszédet akár hosszabban fölidézni, mert tökéletesen megvilágítja a püspökkari körlevél furcsa egzegézisének tarthatatlanságát: „A tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek, s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg... Ugyanakkor, minden család életközösség és minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége, minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát az általatok alapított családnak is van feje, akit Isten ruházott föl tekintéllyel... Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is... Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva (1 Tim 2, 13-14).

A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesíttetnek Krisztussal. Valóban, akik Krisztusban megkeresztelkedtek, és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3, 26-28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: ΄Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig az Isten.’ (1 Kor 11, 3).

Ez az a természetes és a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és a nőt megkülönböztető, sajátos és egymást kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: ΄Az Úrban nincs férfiú asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül.’ (1 Kor 11, 11), kiáltott fel Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, amivel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania. Valóban, azt mondotta neki: ΄Arcod verejtékével edd a kenyeret.’ (Ter 3, 19). A nő számára a szülés kínjait, valamint gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn.

Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain szentesített függése megmaradt (Ter 3, 16), a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még visszamaradt keserűséget. Tette ezt úgy, hogy az ΄áldott vérrel eljegyzett’ Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a fő tekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretetté, mely az Ő Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tisztelettudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról. Így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és az engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium. (De Civitate Dei I, 19, 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe!

Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlők vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölötte álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, ami itt e földön egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz.”

XII. Piusz pápa beszédének teológiai mondanivalója körülbelül így összesíthető: A kinyilatkoztatás és az annak szolgálatában álló egyházi tanítóhivatal mindig is tanította a férfi és nő egyenlőségét a teremtés és a kegyelem rendjében. Egyrészt mindketten különbségtétel nélkül a Teremtő Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve (Ter 1, 26), csakúgy, mint ahogy közösen kapták a parancsot, hogy hajtsák uralmuk alá a földet (Ter 1, 28). Másrészt: „Nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3, 28). Szent Pál kihangsúlyozza, hogy a keresztségben korra, származásra, nemre való tekintet nélkül mindnyájan egyetlen végső célra nyertünk meghívást. „Mi mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” (2 Kor 3,18).

A teremtett létből és istenképiségből fakadó, a kegyelem rendjében megélt egyenlőség férfi és nő között nem jelent funkcionális egyenlőséget. Maga a teremtés rendje is tanúságot tesz amellett, hogy a férfi és nő különböznek testi és lelki adottságaik szerint egyaránt. Az ember, továbbá, természetéből fakadóan társas és társadalmi lény, aki életét – mert másként nem lehet – az alá-fölé rendeltség viszonyai alapján megszervezett közösségben éli. Így „a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat egy közös cél felé irányítsa és vezesse.”[6]

Ugyanebben a szellemben nyilatkozik Mindszenty bíboros még zalaegerszegi plébános korában írt könyvében. Úgy tanítja a nő egyenlőségét a teremtett létből és a férfival közös természetfeletti célból eredően, hogy mindeközben kimondja a férfi főségét is. „Az első emberpár megteremtésének módjával Isten határozott szavakkal jelölte ki a nő helyét a férfi oldalán, mint ennek segítőtársát... Nem puszta eszköz a férfi kezében, de nem is lehet, hiszen emberi természete a férfiéval lényegileg egy... A természet rendje szerint a férfival nem jogegyenlőségi, hanem alárendelt helyzetben van. Csakhogy ez az alárendeltség mellérendeltséggel ér föl azzal, hogy a férfival egy a természetfeletti célja, egyenlőnek kell tekintenie és úgy is kell vele bánnia, főleg a házastárs legbensőbb tiszteletével és becsületével.”[7]

A püspökkari körlevél is nagyon helyesen elismeri, hogy manapság a családok életét egyre inkább veszélyezteti a férfieszménynek és az apa szerepének elhomályosulása (BCS 49). Éppen ezért érthetetlen, hogy miért akarja mindenáron érvénytelennek nyilvánítani a férfi és apa főségét hangsúlyozó hagyományos keresztény családmodellt, amiről ráadásul a Szentírás és az Egyház folytonos teológiai hagyománya tanúskodik. Most éppen az apák és férjek szerepének további gyengítését és a férfiak egyre súlyosabb méreteket öltő identitástudat-vesztését kellene minden rendelkezésre álló eszközzel megállítani. A magyar férfiaknak és apáknak most mindenekelőtt arra van szüksége, hogy atyaságukat, mint istenképiségük és élethivatásuk egyik legalapvetőbb vonatkozását éljék meg, hiszen az égen és a földön minden atyaság a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjáról nyerte nevét (Ef 3, 15).

---

[1] Arcanum Divinae Sapientiae, XIII. Leó enciklikája a házasság fölbonthatatlanságáról (1880. február 10.), # 11.

[2] Uo. # 14.

[3] Casti Connubii, XI. Piusz enciklikája a keresztény házasságról (1930. December 31), ## 26-27.

[4] Uo. # 28.

[5] XII. Piusz élete és válogatott beszédei (Magyar Jövő, 1942), 419-427. old.

[6] Uo.

[7] Mindszenty (Pehm) József, Az édesanya, (Hunikum Kiadó, Budapest, 1990.), 19-20. old.

Also sprach Ranjith...

Malcolm Ranjith Patabendige érsek, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa a következőket mondta egy interjúban, amit a Petrus internetes napilapnak adott. Minden érdeklődőnek, de különösen a magyar klérusnak és hierarchiának ajánlom szíves figyelmébe!

Az eredeti forrás olaszul: http://www.papanews.it/news.asp?IdNews=3840

Olvasható még angolul:
http://rorate-caeli.blogspot.com/

Őexcellenciája, milyen fogadtatásban részesült XVI. Benedek pápa motu propriója, ami fölszabadította a tridenti rítusú szentmisét? Néhányan még az Egyház kebelén belül is csavargatták az orrukat.

Voltak pozitív reakciók, de haszontalan lenne tagadni, kritikák és ellentétes állásfoglalások is, még teológusok, liturgikus szakértők, papok, püspökök, sőt bíborosok részéről is. Őszintén szólva én nem értem ezeket az elhatárolódásokat és (miért ne mondjuk ki?) lázadásokat a pápai tekintély ellen. Arra buzdítok mindenkit, különösen a lelkipásztorokat, hogy engedelmeskedjenek a pápának, aki Péter utódja. A püspökök különösképpen hűséget esküdtek a Szentatyának: legyenek hát következetesek és hűek kötelességükhöz!

Véleménye szerint minek tulajdoníthatók az ellenállásnak ezen megnyilvánulásai?

Tudja, bizonyos egyházmegyék részéről még magyarázó dokumentumok is napvilágot láttak, amelyek érthetetlen módon korlátozni akarják a pápa motu proprióját. Ezen tettek mögött egyrészről ideológiai előitéletek húzódnak meg, másrészről pedig a bűnök egyik legsúlyosabbika: a gőg. Megismétlem: mindenkit a pápa iránti engedelmességre szólítok föl! Ha a Szentatya úgy tartotta, hogy szükséges volt kiadni a motu propriót, akkor erre megvoltak az okai, amelyeket én teljességükben osztok.

A tridenti rítus XVI. Benedek által elhatározott fölszabadítása igazságos ellenszernek tűnik az oly sok liturgikus visszaéléssel szemben, amiket a Novus Ordo-ban szomorúan tapasztalhattunk a II. Vatikáni Zsinatot követően...

Nézze, én nem akarom kritizálni a Novus Ordo-t, de nevetnem kell, amikor azt hallom, még barátoktól is, hogy egy pap 'szent' csupán szentbeszédire és beszédstílusára alapozva. A szentmise áldozat, ajándék, misztérium függetlenül a paptól, aki celebrálja. Fontos, sőt alapvető, hogy a pap mintegy félrehúzódjék: mert a mise legfőbb cselekvője Krisztus maga. Ezért nem értem azokat az eucharisztikus ünnepléseket, amiket látványosságokká tesznek táncokkal, dalokkal és tapssal, ami sajnos gyakran megesik a Novus Ordo-val.

Monsignore, az Ön kongregációja megannyiszor elítélte ezeket a visszaéléseket...

Ez igaz. Van jónéhány dokumentum, amik azonban sajnos halott betűk maradtak, és poros polcokon végezték, vagy még rosszabb, a szemeteskosárban.

Mégegy dolog: sokszor nagyon hosszú homíliákat kell végighallgatni...

Ez ugyancsak egy visszaélés. Ellene vagyok a táncoknak és tapsikálásnak a szentmise alatt, mert az se nem cirkusz, se nem stadion. Ami a homíliákat illeti, amint azt a pápa aláhúzta, azoknak a kateketikai aspektust kell képviselniük, elkerülvén a szociológiai eszmefuttatásokat és a haszontalan pletykálást. Például, a papok sokszor elkezdenek politizálni, mert nem készültek föl rendesen a szentbeszédre, amit pedig lelkiismeretesen elő kell készíteni. A hosszú homíliák tulajdonképpen egyenlőek az elégtelen fölkészüléssel: egy beszéd megfelelő időtartama 10 perc, legföljebb 15 perc. Észben kell tartani, hogy a liturgikus ünneplés csúcspontja az Eucharisztia misztériuma, anélkül, hogy az ige-liturgiát lekicsinyelnénk, de tisztázván, hogy miként kell alkalmazni egy korrekt liturgiát.

Visszatérve a motu proprióra: néhányan kritizálták a latin nyelv használatát a mise alatt...

A tridenti rítus az Egyház hagyományának része. A pápa pontosan megmagyarázta e lépésének indokait, ami a szabadság és igazságosság gesztusa a hagyományhoz kötődő hívek felé. Ami a latint illeti, szeretném kihangsúlyozni, hogy azt sohasem tiltották be, sőt, ez garantálja az Egyház egyetemességét. Ismétlem: fölhívom a papokat, püspököket és bíborosokat, hogy félretéve minden gőgöt és előítéletet engedelmeskedjenek!

Szent Imre herceg ünnepére - november 5.

A középkori magyar misszáléban Szent Imrének még két ünnepe volt. Szeptember 2-án evilágból való elköltözését (1031), azaz mennyei születésnapját ünnepelték, november 5-én pedig elevációját, vagyis a szentek közé iktatását. Ez 1083-ban történt, államalapító atyjával, Istvánnal, tanítójával, Gellért püspökkel, valamint András és Benedek remetékkel együtt. Szent Imre két miséjének az orációk kivételével azonos volt a szövege. Íme, összehasonlításként a misék bevezető könyörgései:

Collecta (die 2 septembris)

Fac nos, Dómine, Deus noster, Beáti confessóris tui Emérici fovéri suffrágiis, et quem divérsis miráculis fecísti claréscere, ejus nos précibus a peccátis absolútos in tua miseratióne semper custódi. Per Dóminum nostrum...

Collecta (die 5 novembris)

Deus, qui Beátum Eméricum juveníli in flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut quem tibi fecísti esse devótum, ejus apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Fölkészülésképpen e becses magyar ünnepre, érdemes elolvasni a szentéletű Árpád-házi herceg középkori legendáját:

A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról, Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt. Gyermekkorában gondos felügyelettel nevelték és először a grammatika egész tudománya itatta át. Szent István király aztán, akit az atyai szeretet lángja serkentett, fiának, Szent Imrének erkölcstanító könyvet szerkesztett. Ebben őszintén, barátian figyelmeztette és bensőséges szavakkal szólt hozzá. Arra oktatta őt, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a főembereket s a vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, s még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot meg a többi erényeket előrehaladása érdekében éber gonddal megtartsa.

Így Szent Imre megelégedett kevés alvással. Minden éjjel, amikor a többiek már lefeküdtek, ő - mint királyi sarjhoz illik - maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot. Ezt atyja óvatosan, sőt titokban a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte, de családjából senkinek se akarta tudomására hozni.

Mindezekkel kapcsolatban meg kell fontolnunk, milyen kegyesen, milyen irgalmasan gondoskodott Isten gyengeségünkről, mert az igaz élet szabályát nemcsak szóban oktatja nekünk, hanem követésre a szent férfiak életét is - mint egyenes utat - elénk tárja. Senkinek se legyen tehát terhes a szegénység, mivel az Úr választja ki a szegényeket, akiről azt mondja: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa". De a gazdagokat se akarja senki az Isten országából kizárni, azokat tudniillik, akik kapzsiság nélkül birtokolják a gazdagságot. Ezért az Úr dicséretére és dicsőségére oly félelmetesen erősnek írják le a szent egyházat, mint egy tábor jól rendezett csatasorát. Ez az egyház az erények igen nagy kiválóságával tündöklik, és a hívők igen nagy változatossága veszi körül, hiszen az isteni látogatás a barbár népeknél sem hiányzik, mivel az igét, amelyet az Úr ezernyi nemzedékre adott, már az egész földkerekség befogadta. Pannónia pedig csaknem a mi időnkben tért meg a hitre. Addig a pogányság rút szertartásai szennyezték, de legkeresztényibb királyának, Istvánnak buzdítására és kiváló érdemei által a hit erényében és az istentisztelet növekedésében előre haladt.

Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kegyelem kinyilatkoztatása mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak pedig ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt - bár a többiek is észrevették - Szent István király szótlanul megcsodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek többet, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.

Ó, minden erényt felélesztő kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! S ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté benne.

Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent-hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király aztán odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, mely a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan megállt, s reménykedve menekült Istenhez, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.

Ezek után pedig Szent Imre korban előre haladva az erények érdemei által folyton növelte dicsősége tanújeleit. Ámbár ezeket hiánytalanul ki nem fejthetjük nektek, hogy hanyagsággal ne vádoljanak minket, egynéhányat mégis gondosan előadunk azok közül, amiket tetteiből hallottunk.

Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen ősi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: "A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!" Ő azonban magában nem bízott, hanem mint igaz gyógyszeréhez, a kegyelemhez menekülve mondta: "Uram, Istenem! Világmindenség gondviselője és az emberi gyengeség segítője, aki a fejedelmek lelkét összetöröd, aki rettenetesnek mutatkozol a föld uralkodói előtt, teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod hatalmával oltsd ki". Így hát Szent Imre ebben az órában az isteni vigasztalás igéjével megerősödött, s ezt a titkot magában megőrizte. Annak a szolgának pedig, aki ennél az isteni beszélgetésnél és máskor is legtöbbször egyedül volt jelen, könyörögve megparancsolta, hogy ezt a dolgot haláláig senkinek fel ne tárja. Ezek és erényeinek igen sok jele, amiket lelkének titkos kamrájába zárt, Szent Imrében rejtve voltak, míg végül is eltört az edény, és a kenet illata szétáradt, s mindenki felfedezte.

Amikor atyai rendelkezésből nemes, mégpedig királyi nemzetségből származó szüzet jegyeztek el Szent Imrével és hoztak hozzá, hogy a két királyi ágból királyi utódok származzanak a jövőre, ő a húsból való népséget - mivel az mulandó - a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igéjének kenyerével táplálta, nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta, és felesége szüzességét romlatlanul megőrizze.

Ó, milyen csodálatra méltó az ifjú magatartása, mely a könnyek patakjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak tüzétől. Hiszen nagy és szinte a halandó természetet felülmúló dolog a test érzékiségét elaltatni, s a vágyat - amit az ifjúkor fáklyái gyújtottak lángra - a lélek erejével kioltani; az érzéki gyönyörök erejét a szellem fáradozásaival megfékezni; élni az emberi nem szokása ellenére; lenézni a hitvestársi vigasztalást; megvetni a gyermekekkel járó gyönyörűséget; és mindazt, ami a jelen életben érték lehet, semmibe venni a jövendő boldogság reményében. Nagy és - amint mondtam - csodálatos erény ez, és nem méltatlanul igen nagy a jutalom a fáradozás nagyságáért. Nagy ugyan a tisztaságért való küzdelem, de nagyobb a jutalma: ideig-tartó a megtartóztatás, de örökké tartó a visszafizetés. Ezekről mondta János a Jelenések könyvében: "Ezek követik a Bárányt, ahová csak megy." Azt gondolom, ez úgy értendő, hogy előttük a mennyei udvarban egyetlen hely sincs elzárva és számukra minden isteni hajlék és lakhely feltárul.

De hogy a szüzesség érdeme még fényesebben ragyogjon és még nyilvánvalóbban megérthessük, mennyire Istenhez méltó, fontoljuk meg azt, hogy Urunk és Üdvözítőnk, midőn az emberi nem üdvösségéért testet ölteni méltóztatott, nem mást, mint szűzi méhet választott, hogy megmutassa mily nagyon tetszik neki ez az erény, és hogy a tisztaság értékét mindkét nemmel megértesse. Szűz volt az anyja, s maga is szűz akart maradni: magában a férfiaknak, anyjának pedig a női nemnek nyújtotta a szüzesség példáját, hogy ezáltal kimutassa, az Isten boldog és sértetlen teljessége méltóztatott lakni mindkét nemben, hiszen egészen megvolt az anyjában az, ami a fiúban lakozott.

De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjú korában, és megkapta örökségét az élők országában, jegyese bizonyította szűzi életét, és az a bizalmas szolgája sem titkolta tovább, amiket gyakran látott vagy hallott.

Úgy gondolom, azt sem kell mellőzni, hogy mikor egyszer urammal, Álmos herceggel Konstantinápolyban időztem, a caesareai egyház egy istenfélő kanonokja, akit a görög császárhoz küldtek, elbeszélte, hogy ő azt olvasta Szent Euszébiosz élettörténetében, hogy ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárta Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanezen a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott. És mivel csodák szükségesek ott, ahol az emberi gyengeség nehezen tud hinni, halálának harmincadik napján az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat és a gyász, hanem az öröm napja volt. És ekkor már atyját sem a fia halála feletti bánat aggasztotta, hanem öröm árasztotta el egészen az örök élet koronája miatt, amit fia kétségtelenül megkapott.

Kiemelkedő csodái közül azonban felveszünk még egyet elbeszélésünkbe, amit hitvallójáért később, napjainkban méltóztatott Isten kinyilatkoztatni, ámbár ez és a többi megírásuk nélkül is annyira híres, hogy az ezután születő és felnövekvő nemzedék is ismerni fogja ezeket és el fogják mondani fiaiknak.

Volt ugyanis egy Konrád nevű és német nemzetiségű ember, akit bűneinek utálatos terhe annyira nyomasztott, és akkora szégyen ért, hogy szinte bűzlött, mint sírjában a negyednapos halott. De mivel az, aki Lázárt feltámasztotta a testben, naponta támasztja fel a bűnösöket lélekben, az említett bűnöst sem hagyta a bűnök mélységében, hanem hogy megtudja, mekkora nyomorúság övezi, lelki szemeit megnyitotta a töredelem útján. Ez aztán Szent Péter helytartójához, Hildebrandhoz jött, aki akkor a római székben ült. Elkövetett bűneinek sebeit felfedte, és elégtétel kiszabását kérve kereste lelke orvosságát. A pápa azonban eladdig nem hallott bűnei sokaságán elámulva, miután a dolgot megfontolta, a sebet elégtétel kiszabásával nem gyógyította meg. De mégis nehogy reményét vesztve kétségek között hányódjék, tanácsával megerősítette a bűnöst. Ezért aztán páncélt adott rá, és azt öt vaslánccal körülkötötte, hogy erősebben tapadjon testéhez. És átnyújtott neki egy levelet, amire gyónását írta, majd viasszal lezárta és saját gyűrűs pecsétjével lepecsételte. Figyelmeztette és buzdította őt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárása meglátogassa. Az isteni látogatásnak pedig az lesz a jele, hogy egyszer a láncok elszakadtával a páncél darabokra szakad és a levél semmi írást sem tartalmaz.

Eltávozva tehát ez az ember igen sok szent nyugvóhelyére zarándokolt el. Legutoljára Jeruzsálembe, az Úr sírjához ment, és ott remélt irgalmat attól, aki:

Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.

De az Úr sem mutatta meg rajta erejét az erős városban, hogy Szent Imre dicséretére és dicsőségére őrizze azt.

Eközben ismertté vált Szent Istvánnak, Pannónia királyának híre. A sírjánál naponként történtek csodák. Zarándokútja végén az előbb említett férfi Fehérvárra ment, ahol Szent István testét eltemetve tisztelték. És mivel Isten ereje és a kiváló király közbenjárása másokban megnyilvánult a gyakori csodákkal, ezt a férfit pedig páncélja egyre inkább szorította bilincseivel, magában esküvel fogadta, hogy a templomból nem távozik addig, míg az Úr meg nem mutatja rajta, hogy előtte mennyi érdeme van Szent Istvánnak.

Az történt azonban, hogy amikor a nap hatodik órája volt, ez az ember teste túlságos meggyötrődéstől és szíve töredelmétől a templomban elaludt. Álmában aztán megjelent Szent István, és így szólt hozzá: "Kelj fel, s Isten előtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hogy érted közbenjárjak. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, ő legyen a közbenjáród. Ő az, aki szűzi életével tetszett az Istennek, aki nem szennyezte be ruháját, és követi a Bárányt, ahová csak megy. Ő is azok közül való, akik az Isten trónja előtt új éneket énekelnek, amit senki sem tanulhat meg, csak az, aki szűz. És így még ugyanabban az órában álmából felkelve Szent Imre sírjához sietett, amely ugyanabban a templomban volt. S amikor ott leborulva imádkozott, a bilincsek széttörtek és a páncél hirtelen sok darabra szakadva a földre hullott. A templomban sokan csodálkoztak azon, mitől volt ekkora vascsörömpölés keltette zaj.

Miután pedig a dologra fény derült, a papság és a nép összegyülekezett, a pápa pecsétjét, amit ez az ember már régóta hordozott, Fábián kancellár, ezen templom igazgatója feltörte, és a levél belseje kitárult, de benne az írás semmi nyoma sem látszott.

Akkor aztán az összes jelenlevőkből kitört Isten és Szent Imre dicsérete, és hogy ez a nagy jótétemény emlékezetes maradjon, amit csak láttak és hallottak erről a dologról, László királynak, aki abban az időben Pannónia uralkodója volt, az ország összes püspökének és főemberének tudomására hozták. László király pedig, aki tudniillik az isteni vallást gyakorolta, miután zsinatot hívott össze és háromnapos böjtöt hirdetett, november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette. Ezen a napon később hitvallója érdemeit a csodák nagy erejével hirdette a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az Atyaistennel él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen.

(Csóka J. Gáspár fordítása)

Forrás:
Árpád-kori legendák és intelmek
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 62-67.

Egy győzelem a "visszatérés ökumenizmusa" számára?

Kedveseim,

Az ún. Traditional Anglican Communion (TAC), vagyis a konzervatív és Róma-orientáltként emlegetett Hagyományos Anglikán Közösség prímása a következő nyilatkozatot tette közzé:

"A Hagyományos Anglikán Közösség (TAC) Püspöki Kollégiuma nyílt ülésen találkozott az angliai Portsmouth-ban, 2007 októberének első hetében. A püspökök és általános helytartók egyhangúan elfogadták a Római Szentszékhez címzett levél szövegét, amelyben teljes, testületi, és szentségi egyesülést kértek (t.i. a Katolikus Anyaszentegyházzal). A levelet az egész Kollégium ünnepélyesen aláírta, valamint megbízta a prímást és a Kollégium által választott két másik püspököt, hogy azt a Szentszéknek átadja. A Hittani Kongregáció szivélyesen fogadta a levelet. A TAC prímása beleegyezett, hogy a Kollégium egyetlen tagja sem fog ebben a kérdésben nyilatkozni, amíg a Szentszék nem fontolta meg a levelet és nem adott rá érdemi választ.

+ John (prímás)

(forrás: www.themessenger.com.au/news.htm -- A TAC internetes hírlapja)

Mi ez, ha nem a mostanában sokat kárhoztatott "visszatérés ökumenizmusának" egy brilliáns győzelme? Persze ez csak egy a sok csata között, a háború még koránt sincs megnyerve. Illő és üdvös, hogy e helyen emlékeztessük magunkat XI. Piusz pápa bátor és szép szavaira, amiket a Mortalium animos kezdetű enciklikájában írt le a keresztények igazi egységének előmozdításáról (1928. január 6).

". . . a keresztények egységét csak úgy lehet elősegíteni, ha azok, akik elszakadtak Krisztus egyetlen igazi Egyházától, visszatérnek a vele való egységbe, hiszen azt a múltban szerencsétlenül elhagyták (# 10) . . . Továbbá senki sincs vagy maradhat Krisztus egyetlen Egyházában, aki nem fogadja el, ismeri el, és adózik engedelmességgel Szent Péter és az ő törvényes utódai tekintélyének és főségének. . . Egyedül a katolikus Egyház képviseli Isten igaz imádását. Ez az igazság forrása, a hit lakóhelye, Isten Temploma: ha valaki nem lép be ide, ha valaki elhagyja azt, az idegen lesz az élet reménye és az üdvösség számára. (# 11)"

A TAC nyilatkozatának az az "egyházpolitikai" háttere, hogy az Anglikán Kommúnió jövő júliusra hirdette meg rendes, tízévenként megrendezendő közgyűlését, az ún. Lambeth Konferenciát. A soron következő közgyűlésnek nem titkolt célja lenne, hogy megtartsa a ma már sok kisebb közösségre, frakcióra, szektára széthullott Anglikán Kommúnió látszategységét. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha mindenkit rávesznek az elvtelen kompromisszumok mentén megteremtett névleges és törékeny kohézió fönntartására. Ennek üzent most hadat a TAC, ami eredetileg is egyfajta dac- és védszövetségként alakult meg olyan nyilvánvaló árulások ellenében, mint a homoszexualis életforma formális "szentesítése", nők pappá és püspökké szentelése, stb.

De vajon mi ennek a történetnek a tanulsága a katolikusok számára? Egyrészt, hogy az ökumenizmus végeredményben elvtelen és elhibázott, ha nem az elszakadt keresztények maradéktalan visszatérését célozza meg a Katolikus Anyaszentegyházzal való teljes doktrinális, szentségi és hierarchikus egységbe. Másrészről jó lenne odafigyelni arra, hogy a Katolikus Egyházban is egyre aggasztóbb jelei figyelhetők meg a belső megosztottságnak. Ha a megbízott pásztorok nem ügyelnek jobban, itt is lesz (szerintem van) "low-church", "high-church", "broad-church", és így tovább, amiket a hitletétemény kárára, csak egyfajta legkisebb közös többszörös alapján lehet majd egy tető alatt megtartani.

Emlékezzünk meg a TAC püspökeiről és híveiről hő imáinkban! ". . . És megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá fog tenni titeket!" (Jn 8:32)

A lélektelen funkcionalitás győzelme

Fölül a régi fatimai bazilika látható, alul pedig az új. Az összehasonlítás szívszorító.

Az új bazilika a "newchurch" tipikus, emblematikus épülete, s egyben a megalománia, hivalkodó középszerűség és szemérmetlen ízléstelenség közel 80 millió eurós emlékműve. Hát nem megérte? Eddig se kívánkoztam Fatimába, de ezután kutya legyek, ha beteszem a lábam.

Atyámfiai!

Immáron Msgr. Camille Perl, az Ecclesia Dei bizottság titkára is megerősítette, hogy a Summorum Pontificum önkényes magyarázatai és restrikciói miatt - mind egyéni ordináriusok, mind pedig egész püspöki karok részéről - szükségesnek ítéltetett, hogy a Szentszék kiadjon egy hivatalos direktívát a motu proprio helyes értelmezésére vonatkozóan.

Lásd az október 12-i bejegyzést a következő bloggon: http://rorate-caeli.blogspot.com/

Egyelőre nem lehet tudni, hogy ez a dokumentum mit fog tartalmazni; csak imádkozni tudunk (és fogunk is) azért, hogy a direktíva ne erősítsen meg egyetlen megszorítást sem. Az mindenesetre bizalommal tölt el bennünket, hogy Ranjith érsek, az Istentiszteleti Kongregáció titkára meglehetősen vehemens stílusban ítélte el egyes püspökök (törvénytelen) megszorító rendelkezéseit. A következő szöveget egy ezév október 6-án tartott hollandiai konferencián mondta el.

"A latin liturgiával kapcsolatos 2007. július 7-én megjelent Summorum Pontificum motu proprio valójában gyümölcse Szentatyánk mély reflexiójának az egész Egyház küldetésére vonatkozóan. Nem ránk tartozik, akik egyházi lilát vagy bíbort viselünk, hogy azt megkérdőjelezzük, engedetlenséget mutassunk, és a motu propriót akadályozzuk saját kicsinyes kis szabályainkkal. Még akkor sem, ha ezeket a szabályokat a püspöki kar hozza meg. Még a püspököknek sincs meg ez a joga. Amit a Szentatya mond, annak engedelmeskedni kell az egész Egyházban. Ha nem ezt az alapelvet követjük, akkor megengedjük, hogy nem más, mint maga a sátán használjon föl minket eszközül. Ez viszálykodáshoz vezet az Egyházban, és lelassítja küldetésének teljesítésében. Nincs időnk, amit ilyesmire vesztegethetnénk. Máskülönben úgy viselkedünk, mint Néró császár, aki miközben Róma porig égett, hegedűjén játszadozott. A templomaink kiürülnek, nincsenek hivatások, a szemináriumok üresek. A papok egyre csak öregszenek, a fiatal papok pedig egyre ritkábbak."

Vivat Ranjith!!! Ezt a kivételesen bátor megnyilatkozást ajánlom minden érintett püspök figyelmébe!

A '62-es Misszálé a világhálón

Atyámfiai!

Aki ismer engem, az tudja, hogy nem vagyok valami nagy rajongója a klasszikus római misszálé '62-es változatának. Ennek többek között természetesen a legfőbb oka a nagyheti szertartások 1955-ös proto-Bugnini "reformja", ami leginkább az "itt a piros, hol a piros" néven ismert tréfás kis trükközéshez hasonlít. Mindemellett tisztában vagyok azzal, hogy Őszentsége XVI. Benedek liturgikus motu propriójában ezt írta elő jogilag kötelező erővel.

Mivel az MKPK korábban igencsak sajnálkozott afölött, hogy a régi misszálé '62-es kiadása nehezen beszerezhető Magyarországon (lásd ezen a bloggon az ezév szeptember 14-i bejegyzést), talán orvosolja valamelyest ezt a "szükséghelyzetet", hogy immáron a kérdéses változat teljes egészében elérhető a világhálón (pdf formátumban):

http://www.musicasacra.com/pdf/missale62.pdf

Az őrzőangyalok ünnepére (október 2.)

Az őrzőangyalok ünnepe nagyon kései jelenség az Egyház liturgiájában. Spanyolországban tűnt föl először a 16. század folyamán, majd V. Pál pápa II. Ferdinánd császár közbenjárására engedélyezte a császári államokban, ahol szeptember első vasárnapján tartották meg. X. Kelemen 1670-ben kiterjesztette az ünnepet az Egyház más területeire is szeptember 2-i dátummal, ami a Szent Mihály arkangyal főünnepe utáni első szabad feriális nap. Ezt a dátumot X. Szent Piusz az egész latin egyház számára kötelezően előírta.

Az őrzőangyalok viszonylag modern eredetű liturgikus ünneplése azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház meggyőződése, miszerint Isten minden egyes ember mellé őrzőangyalt rendel, ugyancsak kései fejlemény. Valójában már az ókori pogány filozófiában megjelenik az a teória, hogy a születéstől kezdve egy gondoskodó „daimón” kíséri minden ember életét. Erre utalást találunk Platónnál, Plutarkosznál, Menandernél, és a Neo-Platonista Plótinosznál. A keresztény vélekedés eredete mégiscsak inkább a Szentírásra vezethető vissza, ahol már az Ószövetségben megjelenik, bár inkább csak implicite, burkolt formában.

A teremtés könyvében az angyalok nemcsak mint az isteni ítélet végrehajtói szerepelnek, hanem egyszersmind ők azok is, akik Lótot megmentik a pusztulástól (Ter 19). Angyal vezeti ki Izraelt az egyiptomi fogságból (Kiv 12-13), és Tóbiás könyve tulajdonképpen értelmezhető úgy is, mint egy hosszabb kommentár a 90. zsoltár 11. verséhez: „Mert angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek.” (Lásd a mai mise graduáléját!) Dániel próféta könyve már úgy tűnik arra is utal, hogy Isten minden egyes nemzet vagy ország élére állít egy védő angyalt (Dán 10, 13).

Az Újszövetség már egyértelműbb utalásokat tartalmaz. Az Üdvözítő maga hangsúlyozza, hogy minden gyermekért egy angyal jár közben szüntelenül a Mennyei Atyánál: „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek egyet a kicsinyek közül; mert mondom nektek, hogy azok angyalai az égben mindenkor látják Atyám orcáját, ki mennyekben vagyon.” (Mt 18, 10) A történet Péter apostol angyaláról az Apostolok Cselekedeteiben (12, 12-15) bizonyítja, hogy Isten nemcsak kisgyermekek mellé rendel őrzőangyalokat. Szent Pál a zsidókhoz írt levélben megjelöli az őrzőangyalok legfőbb feladatát is, ami a szüntelen közbenjárás mellett az ember üdvösségre való eljuttatásának fáradhatatlan szolgálata. „Nemde ők mindnyájan szolgáló lelkek, szolgálatra küldve azokért, kik hivatottak az üdvösséget örökölni?” (Zsid 1, 14)

Hogy minden egyes ember, város, régió, ország, kontinens rendelkezik saját őrzőangyallal, aki szakadatlan közbenjár, és hűen védelmez minden szorongattatásban nem definiált, dogmatikus erejű tanítása az Egyháznak, de egyértelműen tükrözi az Egyház általános hitbéli érzületét. Aquinói Szent Tamás, akit az Egyház nem véletlen nevez „angyali doktornak”, részletesen körüljárja a kérdést híres teológiai összefoglalásában (Summa Theologica, I, q. 113).

Az Egyház egyetemes doktora szerint az angyalok „őrző-védő” feladata az Isteni gondviselés tervének része személyesen minden egyes emberre vonatkoztatva (art. 2). Ezt a feladatot az angyali hierarchia legalsóbb karához tartozó angyalok látják el, mert úgy illik, hogy a hierarchiában alacsonyabb rangú angyalok munkálkodjanak egyetlen ember lelki üdvén, mint teljes közösségek, nemzetek, országok, vagy akár az egész emberiség üdvösségén (art. 3). E földi élet bevégeztével az embernek már nincs tovább szüksége őrzőangyalra, ezért a személyes ítélet után vagy egy angyal fog vele együtt uralkodni a mennyek országában, vagy egy démon fogja gyötörni a pokolban (art. 4). Már Origenész megjegyzi, hogy két vélemény létezik arra vonatkozóan, hogy az Isten pontosan mikor rendeli az őrzőangyalt az ember szolgálatára (XIII, super Mattheum; PG 13:1165). Egyesek szerint ez a keresztség alkalmával történik, de mások, mint pl. Szent Jeromos, azt állítják, hogy már a születés pillanatában (In Matth., Lib. III, super 18; PL 26:135). Szent Tamás ez utóbbi véleménnyel ért egyet, mert az ember a keresztényi mivoltából fakadó sajátos jótéteményeket a kereszteléstől kezdve élvezi, míg azokat az ajándékokat, amelyek mint racionális természettel rendelkező létezőt illetik, a születéstől fogva (art. 5).

Végezetül Szent Tamás elmagyarázza, hogy az angyalok „őrző-védő” szolgálatuk teljesítése során nem tudnak közvetlenül hatni az ember értelmére vagy akaratára, csak közvetett módon „per modum suadentis”, vagyis az érzékekre és a képzeletre irányuló jótékony ráhatással. Az így ébresztett érzelmek és a képzeletben előidézett benyomások mozgatják meg azután az emberi értelmet és akaratot. (vö. Summa Theologica, I, q. 111, aa. 2-4)

Mindent figyelembe véve jól tesszük, ha hallgatunk a mai mise evangéliumában elhangzó figyelmeztetésre: „Íme, én elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen és őrizzen az úton s bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam. Féld őt s hallgass szavára s ne véld, hogy megvetheted; mert nem nézi el, ha vétkezel és az én nevem van benne.” (Kiv 23, 20-22)

Ha megkérdeznénk az átlag hívőt, hogy vajon imádkozik-e rendszeresen, minden nap az Isteni Gondviselés által személyesen neki kirendelt angyalhoz, vajon milyen választ kapnánk? Ennek a szellemi, kegyelmi közösségnek elhanyagolása hálátlanság Istennel és angyalaival szemben, mint ahogy felelőtlenség is saját magunkkal szemben. Ezért úgy határoztam, hogy az alábbiakban közlök néhány imát; először is az őrzőangyalhoz intézett hagyományos latin ima rövid és kicsit hosszabb változatát:

Ángele Dei, qui custos es mei, me, tibi comíssum pietáte supérna, illúmina, custódi, rege et gubérna. Amen.

O fidelíssime comes, a Deo tutélæ meæ assignáte, protéctor et defénsor nunquam recédens a látere meo! Quas tibi grátias réferam pro fide, amóre, innumerísque in me collátis benefíciis! Tu dormiénti advígilas, mæstum soláris, deiéctum érigis, imminéntia perículis avértis, futura doces cavére, a peccátis abstráhis, ad bonum impéllis, lapsum ad pæniténtiam hortáris Deóque concílias; iamdúdum fortássis in inférnum detrúsus essem, nisi tuis précibus divínam iram a me avertísses; ne, precor, me unquam déseras. Ne in peccáta incídam, advígila, et ad virtútes impélle, in advérsis soláre, in prósperis cóntine, in perículis tuére, in tentatiónibus ádiuva, ne iis unquam succúmbam. Preces et gémitus meos, omniáque pia ópera divíno conspéctui offer, atque éffice, ut in grátia ex hac vita decédens pervéniam ad vitam ætérnam. Amen.

Ezeket az imákat lehet használni latinul is, de aki magyarul szeretne imádkozni, mondhatja mondjuk az alábbi imákat:

Istennek angyala, aki őrzőm vagy, világosíts föl, őrizz, kormányozz és irányíts e napon (vagy: ez éjjel) engem, akit rád bízott az isteni kegyesség. Ámen.

Pontos fordítás hiányában egy másik hosszabb forma:

Szent angyalom, földi zarándokságomban hű társam és barátom, kit a mennyei Atya küldött oltalmamra! Köszönetet mondok azon gondos szeretetért, mellyel lelki üdvöm fölött örködöl. Légy velem kérlek, és szólj mellettem az Isten trónja előtt. Őrizz meg minden testi-lelki veszedelemtől; oltalmazz üdvösségem ellenségeitől; nyerd meg nekem Isten malasztját, hogy mindenkor az Isten színe előtt szent félelemmel járjak, tégy óvatossá és vigyázóvá, hogy semmiféle bűnbe ne essem. Segíts győzelemre minden kísértetben; erősíts bajban, bánatban, kivált halálos küzdelmemben; és kísérd el lelkemet teremtőjéhez és végcéljához, az Istenhez. Ámen.

Bónuszként álljon most itt még egy imádság Szent Mihály arkangyalhoz, aki az Egyház egyetemes fővédnöke:

Mennyei seregek Istentől rendelt fejedelme, Szent Mihály, ki a gőgös Lucifert pártos seregével együtt a pokolba döntötted, te a vitézkedő egyház védője és oltalmazója, ki azokat fogadod, kik az Isten kegyelmében távoznak ez árnyékvilágból! Jöjj az Isten népének segítségére, oltalmazd a gondjaidra bízott egyházat minden ellenséges támadástól, őrizd és erősítsd az igaz hitet, légy védőpajzsunk életben, halálban. Űzd messze tőlünk a pokoli sátánt, ki szüntelenül leselkedik lelkeink ellen, és segíts minket győzelemre halálos tusánkban. Végre vezess el bennünket a választottak országába, hogy veled és minden szent angyalokkal Istent örökkön-örökké áldjuk. Ámen.

Szent Mihály Arkangyal (szeptember 29)

A hagyományos római kalendáriumban Szent Mihály Arkangyalnak két ünnepe van; az egyik május 8-án, ami az arkangyal 495-ös megjelenéséről emlékezik meg Gargano hegyén, Apuliában. A másik szeptember 29-i főünnep pedig a Dedicatio sancti Michaelis Archangeli titulust viseli, azaz, a bazilika fölszentelésének évfordulós ünnepe. Tulajdonképpen egyik ünnep sem korlátozódik Szent Mihályra, hiszen a liturgikus szövegek egyértelműen a teljes angyali sereglet szolgálatáról beszélnek. Az ünnep kapcsán érdemes megvizsgálni a latin liturgia hagyományos formájához ragaszkodó hívek között talán ismertebb Szent Mihály imádság eredetét.

Az imádság eredetével kapcsolatban valójában nincsenek tökéletesen megbízható források, és a bizonytalanságot tovább növeli a tény, hogy idővel sok mende-monda alakult ki, járt szájról-szájra. Erről az Ephemerides Liturgicae római folyóirat egy hosszabb cikket közölt 1955-ben (V. LXIX, 54-60. old). A cikk 9-es számú lábjegyzete utal egy bizonyos Domenico Pechenino atya tanúságtételére, ami eredetileg a La Settimana del Clero egy 1947-es cikkében látott napvilágot. Pechenino atya XIII. Leó pontifikátusa alatt a pápa közvetlen munkatársaként dolgozott a Vatikánban.

„Nem igazán emlékszem a pontos évszámra. Egy reggel a nagy pápa, XIII. Leó szokása szerint miséje befejeztével hálaadásként résztvett egy másik mise bemutatásán. Hirtelen azt vettük észre, hogy a pápa fölemelte fejét, és tekintete összpontosult valamire a celebráns feje fölött. Mozdulatlanul, pislogás nélkül bámult valamit. Arckifejezése borzalomról és félelemről árulkodott, és hirtelen elsápadt. Valami szokatlan és komoly dolog történt vele. Végül, magához térve, finoman, de határozottan jelt adott, majd fölállt. Saját irodája felé vette az utat, kísérete pedig izgatottan és aggódva követte, suttogván: ’Szentatyám, nem érzi jól magát? Szüksége van valamire?’ Erre azt válaszolta: ’Nem, Semmire.’ Körülbelül fél óra elteltével magához kérette a Szent Rítus Kongregáció titkárát, akinek kezébe nyomott egy papirost, és utasította, hogy azt nyomtassák ki és küldjék el a világon minden ordináriusnak. Mi volt azon a papíron? Az az ima, amit minden olvasott mise után recitálunk a hívekkel.”

Bár ennél többet megbízható forrásból nem tudhatunk meg, idővel elterjedt az a híresztelés, hogy a pápának látomása volt, amelyben az Isten átengedte a sátánnak a 20. századot, hogy próbára tegye az Egyházat. Bár az Egyház 20. századi történelme és az ima szövege (a hosszabb változatban) ezt alátámasztani látszik, XIII. Leó látomásának ezen értelmezése az marad, ami: szóbeszéd, amit megnyugtatóan igazolni nem lehet.

Azt mindenesetre kevesen tudják, hogy a rövid Szent Mihály imán túl, amit olvasott misék után volt szokásban elimádkozni, XIII. Leó egyúttal megfogalmazott egy új exorcizmust is, amit beillesztett a Római Rituálé imái közé. A pápa nyomatékosan kérte a püspököket és papokat, hogy gyakran végezzék el ezt az exorcizmust egyházmegyéjükben és plébániáikon, amint azt maga is tette akár napjában többször is.

Itt most leközlöm ezt a szép, tanulságos, és különösen hathatós imát az eredeti latin szöveggel és angol fordításban (A Rituale Romanum ennek kissé rövidített formáját tartalmazza). Ajánlom mindazok figyelmébe, akik az Egyház sorsát őszintén szívükön viselik. A Szent Mihály ima kicsit hosszabb formáját egyúttal ajánlom magán- vagy közösségi használatra is (különös tekintettel a CLSMA-re). Egyúttal jó lenne, ha valaki (akinek erre ideje van) fölvállalná legalább ennek az imának magyar fordítását.

EXORCISMUS IN SATANAM ET ANGELOS APOSTATICOS

Princeps gloriosissime caelestis militiae, sancte Michael Archangele, defende nos in proelio adversus principes et potestates, adversus mundi rectores tenebrarum harum, contra spiritualia nequitiae, in caelestibus. Veni in auxilium hominum, quos Deus creavit inexterminabiles, et ad imaginem similitudinis suae fecit, et a tyrannide diaboli emit pretio magno. Proeliare hodie cum beatorum Angelorum exercitu proelia Domini, sicut pugnasti contra ducem superbiae luciferum, et angelos eius apostaticos: et non valuerunt, neque locus inventus est eorum amplius in caelo. Sed proiectus est draco ille magnus, serpens antiquus, qui vocatur diabolus et satanas, qui seducit universum orbem; et proiectus est in terram, et angeli eius cum illo missi sunt.

O Glorious Prince of the heavenly host, Saint Michael the Archangel, defend us in the battle against the principalities and powers, the rulers of this world of darkness, against the evil spirits. Come thou to the assistance of men, whom Almighty God created immortal, making them in His own image and likeness and redeeming them at a great price from the tyranny of Satan. Fight this day the battle of the Lord with thy legions of holy Angels, even as of old thou didst fight against Lucifer, the leader of the proud spirits and all his rebel angels, who were powerless to stand against thee, neither was their place found any more in heaven. And that great dragon was cast forth, the ancient serpent, who is called the devil and satan, who seduces the whole world; and he was cast forth upon Earth, and his angels were sent with him.

En antiquus inimicus et homicida vehementer erectus est. Transfiguratus in angelum lucis, cum tota malignorum spirituum caterva late circuit et invadit terram, ut in ea deleat nomen Dei et Christi eius, animasque ad aeternae gloriae coronam destinatas furetur, mactet ac perdat in sempiternum interitum. Virus nequitiae suae, tamquam flumen immundissimum, draco maleficus transfundit in homines depravatos mente et corruptos corde; spiritum mendacii, impietatis et blasphemiae; halitumque mortiferum luxuriae, vitiorum omnium et iniquitatum.

But behold! the ancient enemy of mankind and a murderer from the beginning has been fiercely aroused. Changing himself into an angel of light, he goes about with the whole multitude of the wicked spirits to invade the earth and blot out the Name of God and of His Christ, to plunder, to slay, and to consign to eternal damnation the souls that have been destined for a crown of everlasting life. This wicked serpent, like an unclean torrent, pours into men of depraved minds and corrupt hearts the poison of his malice, the spirit of lying, impiety and blasphemy, and the deadly breath of impurity and every form of vice and iniquity.

Ecclesiam, Agni immaculati sponsam, vaferrimi hostes repleverunt amaritudinibus, inebriarunt absinthio; ad omnia desiderabilia eius impias miserunt manus. Ubi sedes beatissimi Petri et Cathedra veritatis ad lucem gentium constituta est, ibi thronum posuerunt abominationis et impietatis suae; ut percusso Pastore, et gregem disperdere valeant.

Be favorable to Thy Church, the Bride of the Lamb without spot, whose enemies have filled to overflowing with gall and inebriated with wormwood. They have laid profane hands upon Her most sacred treasures. Where the See of the most blessed Peter and the Chair of Truth has been constituted as a light to the nations, there they have placed a throne of their abomination and impiety; so that with the Pastor struck, they may prevail to disperse the flock.

Adesto itaque, Dux invictissime, populo Dei contra irrumpentes spirituales nequitias, et fac victoriam. Te custodem et patronum sancta veneratur Ecclesia; te gloriatur defensore adversus terrestrium et infernorum nefarias potestates; tibi tradidit Dominus animas redemptorum in superna felicitate locandas. Deprecare Deum pacis, ut conterat satanam sub pedibus nostris, ne ultra valeat captivos tenere homines, et Ecclesiae nocere. Offer nostras preces in conspectu Altissimi, ut cito anticipent nos misericordiae Domini, et apprehendas draconem, serpentem antiquum, qui est diabolus et satanas, ac ligatum mittas in abyssum, ut non seducat amplius gentes. Hinc tuo confisi praesidio ac tutela, sacri ministerii nostri auctoritate [si fuerit laicus, vel clericus qui ordinem exorcistatus nondum suscepit, dicat: sacra sanctae Matris Ecclesiae auctoritate], ad infestationes diabolicae fraudis repellendas in nomine Iesu Christi Dei et Domini nostri fidentes et securi aggredimur.

Therefore, most invincible Leader, be with the people of God against this spiritual wickedness and bring about victory. Thou art venerated by Holy Church as Her guard and patron; Thou art glorified as our defender against the impious powers of earth and of hell. Unto thee the Lord hath handed over the souls of the redeemed to be placed in happiness above. Entreat the God of peace, to obliterate satan beneath our feet, lest he prevail further to hold men captive, and to injure the Church. Offer our prayers in the sight of the Most High, so that the mercy of the Lord may swiftly overtake us, and apprehend the dragon, the ancient serpent, who is the devil and satan, and send him bound into the abyss, so that he may seduce the nations no more. Henceforth having been confided to thy escort and protection, we sacred ministers by our authority [if recited by a layman, or cleric who has not yet taken up the order of exorcist, say instead, "by the authority of Holy Mother Church], do undertake to repel the infestations of diabolical deceit in the Name of Jesus Christ, Our God and Lord.

V. Ecce Crucem Domini, fugite partes adversae.
R. Vicit Leo de tribu Iuda, radix David.

V. Behold the Cross of the Lord, depart from us, our adversaries.
R. The Lion of the tribe of Juda, root of David, has conquered.

V. Fiat misericordia tua, Domine, super nos.
R. Quemadmodum speravimus in te.

V. Let Thy mercy be upon us Lord.
R. As much as we hope in Thee.

V. Domine, exaudi orationem meam.
R. Et clamor meus ad te veniat.

V. O Lord, hear my prayer.
R. And let my cry come unto Thee.

Si fuerit saltem diaconus subiungat
If recited by at least a deacon add the following

V. Dominus vobiscum.
R. Et cum spiritu tuo.

V. The Lord be with you all.
R. And with thy spirit.

Oremus.

Deus, et Pater Domini nostri Iesu Christi, invocamus nomen sanctum tuum, et clementiam tuam supplices exposcimus ut, per intercessionem immaculatae semper Virginis Dei Genetricis Mariae, beati Michaelis Archangeli, beati Ioseph eiusdem beatae Virginis Sponsi, beatorum Apostolorum Petri et Pauli et omnium Sanctorum, adversus satanam, omnesque alios immundos spiritus, qui ad nocendum humano generi animasque perdendas pervagantur in mundo, nobis auxilium praestare digneris. Per eundem Christum Dominum nostrum. Amen.

Let us pray.

O God, and Father of Our Lord Jesus Christ, we invoke Thy Holy Name, and we humbly implore Thy clemency so that, through the intercession of Mary, the Immaculate ever-Virgin Mother of God, of blessed Michael the Archangel, of blessed Joseph, the Spouse of the same blessed Virgin, of the blessed Apostles Peter and Paul, and of all the Saints, Thou may deign to offer us aid against satan, and all the other unclean spirits, who wander through the world to injure the human race and to destroy souls. We ask this through Christ Our Lord. Amen.