Amikor 1999-ben megjelent a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele „A boldogabb családokért!” címmel, kezdetben nagy lelkesedéssel fogadtam. Teológiai tanulmányaim egy korábbi szakaszában sokat foglalkoztam család- és házasságteológiai kérdésekkel, sőt 1998-ban szakirányú teológiai diplomát szereztem „Master in studiis theologicis de Matrimonio et familia” titulussal. Az MKPK 1999-es körlevelét alaposan átolvasva azonban gyorsan lehervadt kezdeti lelkesedésem, és fölbuzdulva a körlevél fölszólításán a dialógusra egy 12 oldalas esszét írtam a dokumentumról. Az esszé alapvetően kritikus hangvételűre sikeredett, s talán ez is volt az oka annak, hogy az MKPK családreferense – szakirányú képesítésem és teológiai illetékességem ellenére – válaszra sem méltatott.
Teológiai természetű észrevételeim között az egyik legfontosabbnak már akkor is azt tartottam, ami a körlevél 98. szakaszára vonatkozott. Itt a következőket olvashatjuk: „A II. Vatikáni Zsinat teológiája kiemeli a férfi és a nő egyenrangúságát a házasságban is. A patriarchális, férfiközpontú családmodellt az egyenjogú partnerek személyes kapcsolatára épülő család képe váltja fel…. A patriarchális felfogást már Jézus érvénytelenítette, amikor a válásra vonatkozó mózesi törvény helyett a Teremtő eredeti szándékát helyezte előtérbe az egy testté válás bibliai szimbólumára hivatkozva.”
Sajnos a dokumentum tényleges szerzője (kilétét illetően vannak ötleteim) nem tisztázza világosan, hogy pontosan mit ért patriarchális, férfiközpontú családmodell alatt. Annak a családi „berendezkedésnek”, amely szerint a férj a feleség, sőt az egész család feje a történelem során valóban voltak bizonyos formái, melyekben a férfiak visszaéltek a társadalom által nekik megítélt szereppel a nők és olykor a gyermekek kárára. Itt nyilvánvalóan tetten érhető az őseredeti bűnbeesésnek az a tragikus következménye, amit az emberiség bizonyos mértékben még ma is hordoz: „Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!” (Ter 3, 16) Ez a tagadhatatlan tény azonban nem hitelteleníti, még kevésbé érvényteleníti azt, amit a kinyilatkoztatásból világosan kiolvashatunk.
A körlevél kijelentése ráadásul azt a benyomást kelti, mintha már maga az Isteni Megváltó érvénytelenítette volna az ún. patriarchális családmodellt, de ezt az Egyház – amire a hitletétemény maradéktalan megőrzése és hiteles magyarázata bízatott – csak a II. Vatikáni Zsinat után ismerte volna föl! Valójában a válásra vonatkozó mózesi törvény érvénytelenítése, amire a körlevél hivatkozik, nem jelenti, mert nem jelentheti a patriarchális családmodell szétzúzását (vö. 1 Tim 2, 11-15!), hanem azt nyilatkoztatja ki egyértelmű és végleges formában, hogy a házasság köteléke szent és fölbonthatatlan. Az Egyház közel kétezer éves teológiai hagyományában semmi sem támasztja alá a körlevél finoman szólva újszerű egzegézisét. Amikor a dokumentum a Ter 2, 24 alapján a Teremtő eredeti szándékának előtérbe helyezéséről beszél, vagyis az ehhez képest elhajlásnak számító patriarchális modell helyesbítéséről, mintha megfeledkezne az előző 4 vers nyilvánvaló jelentéséről.
Ami a teremtéstörténet valódi tanulságait, valamint az Egyház tényleges álláspontját illeti, érdemes fölidézni a tanítóhivatal néhány világos állásfoglalását. „A férj a család irányítója és az asszony feje. Az asszony, mivel hús a férj húsából és csont az ő csontjából, úgy engedelmeskedjék a férjének, mint társa, nem pedig mint rabszolganője, azaz engedelmességét méltóságnak és tisztességnek kell kísérnie. Az elöljáró férjben és az alárendelt asszonyban – mert az előbbi Krisztus, az utóbbi az Egyház képmása – az isteni szeretetnek kell vezérelnie a kötelességek teljesítését. ΄Mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak. . . De amint az Anyaszentegyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy az asszonyok is férjüknek mindenben’(vö. Ef 5,23--24).”[1]
XIII. Leó pápa, bár egyértelműen tanítja a férfi főségét, egyszersmind megerősíti a férfi és nő egyenlőségét Teremtőjük előtt: „…az Egyház létrehozta a mindenkit egyformán érintő házasságjogot azzal,...hogy egyenlő jogokkal ruházta föl a férjet és a feleséget, mert mint Szent Jeromos mondja: ΄Nálunk ha valamit nem szabad az asszonynak, azt nem szabad a férjnek sem, mert ugyanannak a szolgálatnak részesei’. Mindkét házastársat ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, hiszen az Egyház helyreállította és védelmezte a nő méltóságát.”[2] Az Egyház legfőbb tanítója, az apostolok fejedelmének utódja tehát nem lát ellentétet alá-fölérendeltség és egyenlőség között!
Ezt a tanítást megismétli és egyúttal meg is erősíti XI. Piusz pápa, amikor „Casti Connubii” kezdetű enciklikájában Szent Ágostonra hivatkozik: „A szeretet kötelékével megszilárdított családi életben uralkodnia kell annak, amit Szent Ágoston a szeretet rendjének nevez. Ez a rend magával hozza a férj elsőbbségét az asszony és a gyermekek előtt, és az asszony készséges és önkéntes meghajlását és engedelmességét... Ez az engedelmesség nem tagadja meg, és nem veszi el a nőtől azt a szabadságot, ami őt emberi személyiségének kiváló méltóságánál fogva teljes joggal megilleti... Tiltja a család testében a szív elszakítását a fejtől, ami az egész szervezet kárával vagy pusztulásának veszélyével járna. Ha ugyanis a férj a fő, akkor a feleség a szív. S miként a férj első a kormányzásban, úgy az asszony első a szeretésben. Ezt az elsőbbséget igényelheti, sőt kötelessége is igényelni.”[3]
XI. Piusz pápa tudatában volt annak, hogy a szeretet rendjének konkrét megvalósítása bizonyos mértékben módosulhat korra és helyre való tekintettel, ám mindez a lényeget nem érinti: „Az asszonynak a férjével szembeni alárendeltsége fokát és módját tekintve személyek és korok szerint különböző lehet; sőt, ha a férj elmulasztaná kötelességét, az asszonynak kell átvennie a család kormányzását. De a család szervezetét és Istentől alkotott és megerősített alaptörvényét felforgatni vagy megsérteni sehol és soha nem szabad.”[4]
Egy pápai kihallgatás alkalmával XII. Piusz pápa beszédet intézett fiatal házasokhoz a családi tekintélyről, valamint a férj és a feleség viszonyáról.[5] Érdemes ezt a beszédet akár hosszabban fölidézni, mert tökéletesen megvilágítja a püspökkari körlevél furcsa egzegézisének tarthatatlanságát: „A tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek, s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg... Ugyanakkor, minden család életközösség és minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége, minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát az általatok alapított családnak is van feje, akit Isten ruházott föl tekintéllyel... Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is... Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva (1 Tim 2, 13-14).
A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesíttetnek Krisztussal. Valóban, akik Krisztusban megkeresztelkedtek, és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3, 26-28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: ΄Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig az Isten.’ (1 Kor 11, 3).
Ez az a természetes és a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és a nőt megkülönböztető, sajátos és egymást kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: ΄Az Úrban nincs férfiú asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül.’ (1 Kor 11, 11), kiáltott fel Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, amivel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania. Valóban, azt mondotta neki: ΄Arcod verejtékével edd a kenyeret.’ (Ter 3, 19). A nő számára a szülés kínjait, valamint gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn.
Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain szentesített függése megmaradt (Ter 3, 16), a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még visszamaradt keserűséget. Tette ezt úgy, hogy az ΄áldott vérrel eljegyzett’ Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a fő tekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretetté, mely az Ő Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tisztelettudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról. Így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és az engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium. (De Civitate Dei I, 19, 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe!
Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlők vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölötte álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, ami itt e földön egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz.”
XII. Piusz pápa beszédének teológiai mondanivalója körülbelül így összesíthető: A kinyilatkoztatás és az annak szolgálatában álló egyházi tanítóhivatal mindig is tanította a férfi és nő egyenlőségét a teremtés és a kegyelem rendjében. Egyrészt mindketten különbségtétel nélkül a Teremtő Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve (Ter 1, 26), csakúgy, mint ahogy közösen kapták a parancsot, hogy hajtsák uralmuk alá a földet (Ter 1, 28). Másrészt: „Nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3, 28). Szent Pál kihangsúlyozza, hogy a keresztségben korra, származásra, nemre való tekintet nélkül mindnyájan egyetlen végső célra nyertünk meghívást. „Mi mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” (2 Kor 3,18).
A teremtett létből és istenképiségből fakadó, a kegyelem rendjében megélt egyenlőség férfi és nő között nem jelent funkcionális egyenlőséget. Maga a teremtés rendje is tanúságot tesz amellett, hogy a férfi és nő különböznek testi és lelki adottságaik szerint egyaránt. Az ember, továbbá, természetéből fakadóan társas és társadalmi lény, aki életét – mert másként nem lehet – az alá-fölé rendeltség viszonyai alapján megszervezett közösségben éli. Így „a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat egy közös cél felé irányítsa és vezesse.”[6]
Ugyanebben a szellemben nyilatkozik Mindszenty bíboros még zalaegerszegi plébános korában írt könyvében. Úgy tanítja a nő egyenlőségét a teremtett létből és a férfival közös természetfeletti célból eredően, hogy mindeközben kimondja a férfi főségét is. „Az első emberpár megteremtésének módjával Isten határozott szavakkal jelölte ki a nő helyét a férfi oldalán, mint ennek segítőtársát... Nem puszta eszköz a férfi kezében, de nem is lehet, hiszen emberi természete a férfiéval lényegileg egy... A természet rendje szerint a férfival nem jogegyenlőségi, hanem alárendelt helyzetben van. Csakhogy ez az alárendeltség mellérendeltséggel ér föl azzal, hogy a férfival egy a természetfeletti célja, egyenlőnek kell tekintenie és úgy is kell vele bánnia, főleg a házastárs legbensőbb tiszteletével és becsületével.”[7]
A püspökkari körlevél is nagyon helyesen elismeri, hogy manapság a családok életét egyre inkább veszélyezteti a férfieszménynek és az apa szerepének elhomályosulása (BCS 49). Éppen ezért érthetetlen, hogy miért akarja mindenáron érvénytelennek nyilvánítani a férfi és apa főségét hangsúlyozó hagyományos keresztény családmodellt, amiről ráadásul a Szentírás és az Egyház folytonos teológiai hagyománya tanúskodik. Most éppen az apák és férjek szerepének további gyengítését és a férfiak egyre súlyosabb méreteket öltő identitástudat-vesztését kellene minden rendelkezésre álló eszközzel megállítani. A magyar férfiaknak és apáknak most mindenekelőtt arra van szüksége, hogy atyaságukat, mint istenképiségük és élethivatásuk egyik legalapvetőbb vonatkozását éljék meg, hiszen az égen és a földön minden atyaság a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjáról nyerte nevét (Ef 3, 15).
[1] Arcanum Divinae Sapientiae, XIII. Leó enciklikája a házasság fölbonthatatlanságáról (1880. február 10.), # 11.
[3] Casti Connubii, XI. Piusz enciklikája a keresztény házasságról (1930. December 31), ## 26-27.
[5] XII. Piusz élete és válogatott beszédei (Magyar Jövő, 1942), 419-427. old.
[7] Mindszenty (Pehm) József, Az édesanya, (Hunikum Kiadó, Budapest, 1990.), 19-20. old.
A reformáció napja több protestáns felekezetben október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.
