Quantum potes, tantum aude

Bochum, 1944 + nagyjából bárhol, 2012

2012-02-04T21:07:00.001+01:00

A II. Vatikáni Zsinat miséje

2011-12-13T14:55:00.004+01:00

Még én vagyok triumfalista, integrista, intranzigens és ódivatú? Kérem szépen, én minden ellenkező híreszteléssel ellentétben hatalmas rajongója és támogatója vagyok a II. Vatikáni Zsinat liturgiájának. Van is róla egy képem:

De nem csak Boldog XXIII. János pápa zsinati liturgiáját szeretem; hasonlóképpen nagy rajongója vagyok a VI. Pál-féle zsinati liturgiának is, ahogy a következő kép illusztrálja:

Homília ádvent II. vasárnapjára (Róm 15,4-13; Mt 11,2-10)

2011-12-02T08:34:00.005+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Amikor Szent Pál a mai szentleckében az okulásunkra született Szent Írásokról beszél, természetesen az Ószövetségre utal, hiszen a szó mai értelmében vett újszövetségi Szentírásról az Apostol idejében még nem beszélhetünk. Amint az előre megíratott, a béketűrés és vigasztalás Istene nem hagyta magát meghazudtolni, hanem elküldte nekünk Egyszülött Fiát, aki mennyei Atyjának igazmondását a hitetlenkedő világnak ékesen bebizonyította. Krisztus Urunk a pátriárkáknak tett ígéretek és az ószövetségi próféciák maradéktalan beteljesedése. Bizonyos értelemben mind a szentlecke, mind pedig az evangélium ezt az alapvető igazságot hivatott számunkra megerősíteni.

Az evangéliumon keresztül az Anyaszentegyház ma Keresztelő Szent János alakját állítja elénk, akiről a Megtestesült Ige maga mondja, hogy még a prófétáknál is nagyobb. De vajon miben is áll a Keresztelő e kivételes méltósága? Nagy Szent Gergely pápa szerint Keresztelő Szent János azért több és nagyobb minden más prófétánál, mert a prófétai küldetés lényege az eljövendő események megjóslása, a Keresztelő azonban nem csupán előre jelezte a Messiás eljövetelét, de magadatott neki az a kiváltság is, hogy személyesen találkozzék vele, ő mutasson rá, saját kezével merítse alá a Jordán folyó vizébe (vö. PL 76:1097). Ebben az értelemben Keresztelő Szent János az Ó- és Újszövetség határmezsgyéjén áll, összekötő kapocs Isten ígéretei és azok minden képzeletet fölülmúló beváltása között. Még meg sem született, már jelezte a Megtestesült Istenfiú, a velünk élő Isten eljövetelét, amikor anyjának, Erzsébetnek méhében örömmel repesett – vagy Lukács evangélista eredeti görög kifejezése szerint: táncolt – az Újszövetség frigyládájának, a názáreti Máriának közeledtére.

A Boldogságos Szent Szűzzel egyetemben Keresztelő Szent János hagyományosan és sajátosan ádventi szent, az ígért Messiás eljövetelének nagy angyala. Küldetésének célja nemcsak az volt, hogy az Isten Fölkentjének útját egyengesse, hanem hogy a megfelelő pillanatban rámutasson, fölfedje őt, midőn nyilvános működésének ideje elérkezett. Tanítványai és a hozzá tömegesen járuló bűnbánók előtt „megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Messiás” (Jn 1,20), ugyanakkor a Jordán folyónál feléje közeledő Krisztus láttán legott kijelentette: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Ezzel az elsők között volt, akik prófétáltak a Messiás eljövendő szenvedéseiről és megváltó kereszthaláláról. Krisztus Urunk nyilvános működése valójában még kezdetét sem vette, de a Keresztelő már tudta, hogy a Megtestesült Ige úgy van közöttünk, mint leölésre szánt Bárány, akinek ártatlanul kiontott vérében köttetik meg az Új és Örök Szövetség. Ezért van az, hogy a keresztény ikonográfia viszonylag gyakran ábrázolja őt a Kálvária keresztje alatt, amint a haláltusáját vívó Megváltóra mutat. Elég, ha csak Matthias Grünewald híres oltárképére gondolunk, mely egykor az Isenheim-i kórház kápolnájában vigasztalta az anyarozs-mérgezésben szenvedő orbáncos betegeket.
Ha azonban a Keresztelő tisztában volt názáreti rokonának valódi kilétével, sőt küldetésének végső céljával is, miért tűnik úgy a mai evangéliumból, mintha elbizonytalanodott volna? A jelenetet elemző és magyarázó egyházatyák kizárták annak lehetőségét, hogy Szent Jánosban utólag, hosszú raboskodása alatt kételyek merültek volna föl. A Keresztelő valójában éppen azért küldi életének alkonyán tanítványait Krisztushoz, hogy azok saját szemükkel látván az isteni Mester által véghezvitt csodákat, higgyenek benne; küldetésének félreérthetetlen jelei és természetfölötti bölcsességének szavai legyőzzék bizalmatlanságukat. Hogy valóban volt János követőiben némi kétkedés, az kitűnik abból a szemrehányásból, amit néhányan közülük Krisztus Urunknak tettek: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? (Mt 9,14)

Természetesen az isteni Mester találóan megfelelt a kérdésre: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” A válasz valószínűleg egyszerre nyugtatta meg és zaklatta föl a tanítványokat. Egyrészt Krisztus nyíltan kijelenti, hogy Ő az az isteni Vőlegény, akit az Ószövetségben Isten megígért az ószövetség jegyesének, a választott népnek (vö. Zsolt 18,6; Én 2,8; Iz 62,5), ugyanakkor azonban azt is megjövendöli, hogy Isten – legalábbis egy időre – elveszi majd tőlük a várva-várt Vőlegényt (vö. Én 3,1; Jer 16,9).

Talán ugyanerre a kettőségre utal az Üdvözítő azon kijelentése is, hogy „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (Mt 11,6). Szent Hiláriusz jegyzi meg, hogy abban János tanítványai nem találhattak semmi megbotránkoztatót, hogy vakok láttak, sánták jártak, poklosok megtisztultak, süketek hallottak, halottak föltámadtak, a szegényeknek pedig az evangélium hirdettetett (PL 9:978). Szent Hiláriuszhoz hasonlóan Nagy Szent Gergely is azt állítja, hogy Krisztus Urunk a kereszthalál botrányától féltette János tanítványait s egyszersmind saját apostolait: „Vajon akad-e olyan, akit nem lenyűgözne, hanem megbotránkoztatna e sok jel és csoda látványa? De a hitetlenek elméje komoly botránkozást szenvedett, midőn oly sok csodatétel után haldokolni látták Őt” (PL 76:1096). Persze az is lehetséges, hogy a megütközés veszélye egyszerűen csak azért állt fönt, mert isteni Mesterünk üzenetében nyíltan olyan jövendölések beteljesedésére célzott, melyeket Izajás próféta a messiási időkre vonatkoztatott (Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1)

Kedves Testvérek! Ádventi előkészületünkben az Anyaszentegyház Keresztelő Szent Jánost állítja mellénk kísérőként, pártfogóként, vezérlő angyalként, példaképként és közbenjáróként. Az isteni Mester maga biztosít bennünket arról, hogy nála jobb, alkalmasabb vezetőt nem kaphattunk volna: „Bizony mondom nektek, nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Lelki rokonságunk Isten e kivételes nagy szentjével abban áll, hogy mi sem csak várakozunk Krisztus eljövetelére, nem csupán arra vagyunk hivatottak, hogy egyengessük az Úr útjait, hiszen mi már az ígéret birtokában vagyunk. Tudjuk, hogy amennyiben kellő és méltó módon fölkészülünk rá, részünk lesz majd a megtestesült Istenfiúval való személyes találkozásban. Az Anyaszentegyház liturgiája évről-évre lehetőséget ad nekünk, hogy a karácsony misztériumában átéljük e kegyelmi találkozást. Éljünk most ezzel a lehetőséggel, hogy majdan ne csak tükör által homályosan, de színről-színre lássuk Őt, úgy, ahogy van, mindörökkön-örökké.

Caveat a szentföldi zarándokoknak

2011-11-16T09:58:00.011+01:00

Fouad Twal, a Jeruzsálemi Latin Patriarchátus érseke dekrétumot (49/2011) adott ki, mely a római liturgia különleges formájának (forma extraordinaria) használatát, ünneplését hivatott szabályozni a patriarchátus területén. Ebben kijelenti, hogy a patriarchátus joghatóságába tartozó plébániákon és kápolnákban a római liturgia ünneplése mindig a VI. Pál által bevezetett új miserend szerint történik! (Jeruzsálem érsekének joghatóságába kb. 75 000 hívő tartozik, akik Palesztina, Izrael, Jordánia és Ciprus területén élnek.) Nesze neked Summorum Pontificum, meg pápai motu proprio!

A rendelkezés értelmében a szentföldi bazilikákban és templomokban csak olyan zarándokcsoportoknak engedélyezett a "különleges forma" használata, akik hazájukban is ezt követik, ahhoz már hozzászoktak (ezt vajon ki ellenőrzi?). Jellemző a dokumentum szellemiségére, hogy ajánlása szerint "lehetőleg minden bazilikában és szentélyben legyen egy mellékoltár" - nyilván a szent helyektől minél távolabb - "ahol a pap a híveknek hátat fordítva (sic!) misézhet." (Jelzem, közös orientációról és nem hátat fordításról van szó!). Ha több pap is van egy zarándokcsoportban, csak egy misézhet (mivel a hagyományos rítusban nincs koncelebráció), hogy "a szent helyeket ne foglalják le egyéni celebrációkkal". (Gondolom, ennek az a "logikája", hogy minél kevesebb a mise, annál jobb...)

A jeruzsálemi pátriárka elrendeli továbbá, hogy lássák el a bazilikákat - idézem - "Boldog XXIII. János misekönyvével, de V. Piusz misekönyve tiltva van." A "zsinatos" és "jó" Giovanninak kijárt a "boldog" titulus, de V. Piusz neve elől már lemaradt a "szent". Ennél szomorúbb, hogy milyen liturgikus műveletlenségről árulkodik a kijelentés, ugyanis Szent V. Piusz misekönyve lényegileg és jogilag ugyanaz, mint Boldog XXIII. Jánosé, bár az ún. "tridenti" misszálé az évszázadok során bizonyos redakciókon, "ráncfölvarrásokon" esett át (némi rubrikális kiigazítás, új ünnepek bevezetése, stb.). Szent V. Piusz óta több editio typica (mérvadó mintakiadás) jelent meg: 1604 - VIII. Kelemen, 1634 - VIII. Orbán, 1884 - XIII. Leó, 1920 - XV. Benedek. Ráadásul 1955-ben XII. Piusz új nagyheti szertartásrendet vezetett be. Magyarul, ha elemi liturgikus műveltség állna a rendelkezés mögött, akkor az úgy szólna, hogy az ún. "tridenti" misekönyvnek csak a Boldog XXIII. János által 1962-ben jóváhagyott mintakiadását lehet használni, az azt megelőző XV. Benedek-féle mintakiadást, vagy még korábbi editio typica-t nem.

Az teljesen rendben van (szokásos eljárás), hogy a paptól celebretet követelnek, de egyben azt is előírja a dekrétum, hogy a különleges forma ünneplése csak annak engedélyezett, aki "megfelelően ismeri a rítust". Ezt vajon, ki és hogy dönti majd el? De hogy ne csak a negatív aspektusokat hangsúlyozzuk, a pátriárka legalább elrendeli, hogy minden bazilika és szentély sekrestyéjét föl kell szerelni minden olyan liturgikus eszközzel és anyaggal (a misekönyvön túl tehát pl. kánontáblákkal, manipulussal, megfelelő miseruhákkal), ami szükséges a "különleges forma" ünnepléséhez. Ezt a magyar egyházmegyék székesegyházai és zarándoktemplomai is igazán követhetnék...

Az alábbi kép egyértelművé teszi, hogy nagyjából milyen fogadtatásra érdemes egy ilyen rendelkezés meghozója. Persze a dolog csak "elméleti", hiszen a pellengérek (szégyenoszlopok) alkalmazását, "fölvilágosult" kalapos uralkodónk, II. József betiltotta.

Homília a pünkösd utáni XX. vasárnapra (Ef 5,15-21; Jn 4,46-53)

2011-10-29T11:45:00.005+02:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Az olyan hívek számára, akik gyakran forgatják, és figyelmesen olvassák az újszövetségi Szentírást, valószínűleg azonnal föltűnik, hogy a mai evangéliumi történet mennyire hasonlít a kafarnaumi százados szolgájának meggyógyításához, amiről szent Máté apostol evangéliumának 8. fejezetében ír (vv. 5-13), Szent Lukács evangélista pedig – szinte ugyanazon szavakkal - elbeszélésének 7. fejezetében számol be (vv. 1-10). Valóban sok a párhuzam: mindkét beteg a galileai Kafarnaumban gyengélkedik, mindkét Krisztushoz forduló férfi Heródes Antipász tetrarcha, azaz negyedes fejedelem szolgálatában áll, az Emberfia mindkét alkalommal a hit fontosságára való hivatkozással részesíti a fiúkat a gyógyulás kegyelmében, mégpedig úgy, hogy a betegek maguk nincsenek jelen. Erre alapozva néhányan – akik magukat előszeretettel hívatják szentírás-tudósoknak, katolikus exegétáknak – azt állítják, hogy egyazon csodatétel két alig eltérő változatával van dolgunk, az apróbb különbségek pedig a szóbeli áthagyományozásból adódnak.

Nyilvánvaló, hogy aki erre az álláspontra helyezkedik, az nem veheti egy pillanatra sem komolyan a Katolikus Anyaszentegyház szigorú meggyőződését, miszerint a négy evangélium, melyek történeti értékét kétkedés nélkül elismeri, hűségesen adja tovább mindazt, amit az Isten Fia földi életében ténylegesen tett és tanított. A szent szerzők, a Szentlélek Isten sugallatától vezettetve, úgy írták meg az evangéliumot, hogy Krisztusról csak a színtiszta igazságot közölték. (Dei Verbum 18 és 19; KEK 126) Aki tehát a szentírók szavahihetőségét vagy az általuk rögzített szóbeli hagyomány történeti hitelességét megkérdőjelezi, és teszi ezt úgy, hogy mindeközben tisztában van az Egyház tanítóhivatalának erre vonatkozó állásfoglalásával, az könnyen a formális eretnekség bűnébe esik, s mint ilyen, már nem tartozik a Jó Pásztor juhai közé, elszakította magát Krisztus Misztikus Testétől. Ha ezt egyszersmind az Egyház által ráruházott katedráról teszi, akkor eretneksége ráadásul nyilvánossá válik, így botrányt okoz, pedig tudjuk, hogy aki akár egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, annak jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe hajítanák (vö. Mk 9,41).

Ha csupán az eredeti evangéliumi szövegek elemzésére hagyatkozunk, úgy is kiderül: a két gyógyítás elbeszélése között van néhány egészen szembeötlő különbség. A János által megörökített esemény helyszíne az a galileai Kána, ahol Krisztus Urunk a vizet borrá változtatta (4,46), ellenben a százados – Máté evangélista szerint - Kafarnaumban lépett oda a galileai városokat végigjáró Messiáshoz. A Megváltó elé járuló férfi János szerint bazilikósz, azaz fejedelmi tisztségviselő, más szóval udvaronc, Máté és Lukács szövegében azonban hekatontarchész, szó szerint századparancsnok, tehát katonaember. János evangélista elbeszélése alapján (48. vers) úgy tűnik, hogy az udvaronc zsidó származású, ellenben a századosról Lukács leírása alapján egyértelműen kiderül, hogy pogány, aki azonban szerette a zsidókat és sok jót tett velük. Az udvaronc személyesen találkozik és beszél az Üdvözítővel, Lukács szerint a százados azonban először a nép véneit, majd később a barátait küldi elébe. Az udvaronc továbbá saját fia életéért folyamodik Krisztushoz, míg a százados kedves szolgája érdekében jár el. A görög szöveg e tekintetben egyértelmű: hiszen János a hújosz, fiúgyermek szót, miközben Lukács a dúlosz, szolga kifejezést használja. Végül ez evangéliumi elbeszélésekből az is kiolvasható, hogy a kafarnaumi százados szolgája bénán feküdt otthon, vagyis egyfajta paralízisben szenvedett (Mt 8,6), míg a királyi tisztviselő fiát olyan betegség kínozta, amely magas lázzal járt.

Ezeknél azonban még perdöntőbb, hogy a két történet lényegi mondanivalója ugyan egyaránt a hit fontossága, az elbeszélések célja azonban egészen más. Máténál és Lukácsnál a százados saját méltatlanságát hangoztatja és a Messiás hatalmát arra, hogy a távolból is gyógyulásban részesítse szolgáját, és ennek megfelelően Krisztus dicséri őt szilárd hitéért, sőt példaként tárja a zsidó sokaság elé. Jánosnál ellenben az udvaronc kitartóan kérleli az Emberfiát, hogy menjen el hozzá, és személyesen gyógyítsa meg a beteget. Krisztus ezért nehezményezi hitének gyöngeségét, és a fejedelmi tisztviselő csak azután lett igazán hívővé, hogy ráeszmélt: fia gyógyulása pontosan abban az órában történt, amikor a Mester biztosította: fia életben van (vö. Jn 4,53). Az egyházatyák allegorikus magyarázata szerint a kafarnaumi százados a pogány népeket szimbolizálja, akik rendíthetetlen, csodálatraméltó hittel ragaszkodtak Krisztushoz, míg a fejedelmi tisztviselő tétova, „jeleket és csodákat” váró hite a zsidóság felemás fogadtatására utal.

A mai evangéliumi szakaszt közvetlenül megelőző vers azt is megemlíti, hogy midőn Krisztus Urunk Galileába ment, szívesen fogadták Őt a galileabéliek. Ez azonban még nem a hit befogadása, pusztán kíváncsiságtól hajtott vendégszeretet; annak kifejezése, hogy várnak tőle valamit, valami csodásat, meggyőzőt és látványosat. Ezzel a külsőségekben megnyilvánuló fogadtatással szemben (amit a görög déchomái ige használata érzékeltet) János evangélista ismeri az Isteni Ige belső, hittel való befogadását, s ilyenkor mindig a lambánein igét használja, melynek jelentése elfogad, megragad, magához vesz. „Mindazoknak pedig, kik befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek” – írja János apostol a prológusban (1,12).

Kedves Testvérek, a mai evangélium lényegi mondanivalója, igazi tanulsága ez: a mi Üdvözítőnkhöz nem valamiféle szenzációhajhász kíváncsiságtól ösztönözve kell közelednünk, mint a galileai tömeg, sem csodát várva, látványos gyógyulást keresve, mint az udvaronc. Nekünk Őt szívünkbe, elménkbe kell egészen befogadunk úgy, hogy semmit, lelkünk egyetlen apró zugát sem zárjuk el előle. Csak ha az Élő Isten Fiát imígyen szívünkbe zártuk, magunkhoz öleltük, akkor kapjuk meg a hatalmat, a természetfölötti erőt arra, hogy Isten gyermekei legyünk. Ez a hit befogadása, amiről János evangélista prédikál nekünk; ez közvetíti az udvaronc fiának a testi gyógyulást, de ami még fontosabb, ez hozza el a tisztviselőnek, sőt egész háza népének az üdvözítő hitben megélt lelki gyógyulást.

Itt, e romlandó világ siralomvölgyében az udvaronchoz hasonlóan mi is a hit zarándokútját járjuk: ingatag és töredékes hitünknek napról napra erősödnie kell, hogy akár hegyeket tudjunk megmozgatni vele (Mt 21,21; Mk 11,23) -- a sebzett, bűnre hajló természet tehetetlen nagy tömegét. El kell jutnunk a természetes kíváncsiságtól, a csodaváró ámuldozástól és a szükség vagy érdek által vezérelt érdeklődéstől odáig, hogy először is hiszünk Krisztus elevenítő igéinek, majd a hit megrendítő és életet formáló fölismerésén keresztül befogadjuk életünkbe a Megváltót, aki hűséges társként szegődik mellénk kimerítő vándorlásunk alatt. Földi zarándoklásunk közepette Ő a mi kiengesztelődésünk, vigasztalásunk, békénk, támaszunk, majdan pedig Ő lesz végső megnyugvásunk és örök üdvösségünk.

Homília a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra (1 Kor 1,4-8; Mt 9,1-8)

2011-10-15T15:07:00.005+02:00

Először néhány liturgiatörténeti megjegyzés. Valaha a mai vasárnapnak nem volt saját miseszövege, mert az őszi évnegyedes böjt, a szeptemberre eső „quattuor temporum” szombatjának esti liturgiája egészen vasárnap reggelig eltartott. Hagyományosan a kántorszombatok hosszú, hét olvasmányos vigília-miséiben történtek a papszentelések illetve a papságra fölkészítő, ún. kisebb klerikus rendek föladása. Idővel a kántorböjt szombatjának miséjét az esti időpont helyett reggel kezdték el ünnepelni, így a terjedelmes vigília elmaradása űrt hagyott a vasárnapi istentiszteleti rendben. Ezt úgy oldották meg, hogy a szeptember 29-én tartott Szent Mihály főünnep – vagyis az arkangyalnak szentelt római bazilika konszekrációs évfordulójának – miseszövegeit rendelték a pünkösd utáni XVIII. vasárnapra, melyet azután olyan szentírási olvasmányokkal egészítettek ki, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az újonnan fölszentelt papok élményeihez, hivatalához.

Az első korintusiakhoz írt levél mára kijelölt szakasza nyilvánvaló buzdítás a frissen fölszenteltekhez, hogy szüntelenül adjanak hálát a túlcsorduló kegyelmekért, amelyekben a püspök kézföltétele által részesültek, s hogy féltékenyen őrizzék feddhetetlenségüket Krisztus Urunk eljövetelének nagy napjáig. A Máté evangéliumából vett történet tanulsága pedig az volt az új papok számára, hogy még a legszörnyűbb betegségek gyógyításánál is nagyobb hatalmat kaptak azzal, hogy a bűnbocsánat szentségében a híveket föloldozhatják vétkeik alól.

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai mise-evangéliumban szereplő csodás gyógyítás mindhárom szinoptikus evangéliumban megtalálható, és gyanítom, hogy Máté apostol változatára annak rövidsége miatt esett a választás. Mindenesetre érdemes a történetet Márk és Lukács evangélisták leírásában is elolvasni, mert ők fontos adalékokkal szolgálnak. Máté azt írja, hogy Krisztus „átkele a tengeren, és az ő városába méne”. Ezt a várost Márk és Lukács egyértelműen Kafarnaumként – és nem Názáretként, Krisztus szülővárosaként – azonosítja, amit Máté talán azért nevezett a Megváltó városának, mert nyilvános működése során sokat és előszeretettel tartózkodott ott. Akárhogy is, az inaszakadt gyógyítása Kafarnaumban, méghozzá Péter apostol házában történt, aminek egyes lelki írók komoly szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak, amennyiben mi mindnyájan Péter házának, vagyis az Anyaszentegyháznak lakói vagyunk, és ez az a közeg, ez az a szent hely, ahol lelkünk sebeire gyógyírt találhatunk, ahol ma is megvan a hatalom a bűnök bocsánatára.

Az is csak a parallel szinoptikus elbeszélésekből válik teljesen világossá, hogy az írástudók miért mondták: „Ez káromkodik”, midőn az Emberfia kijelentette a hordágyban tehetetlenül fekvő bénának, hogy „megbocsáttatnak neked bűneid.” Márk és Lukács ugyanis megjegyzik: „kezdének az írástudók és farizeusok gondolkodni, mondván: Kicsoda ez, hogy ilyen káromkodást beszél? Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint az Isten?” És valóban, a mai evangéliumi szakasznak nem más a célja, minthogy a Messiást úgy jelenítse meg előttünk, mint aki saját jogon, isteni hatalommal szabadon rendelkezik a bűnök fölött, mint akinek hatalma van akár a testet, akár a lelket orvosolni. A farizeusok tehát azért méltatlankodtak, azon botránkoztak meg, hogy Krisztus Urunk Istennel lényegében egyenlőnek jelentette ki magát, s ezért több alkalommal is meg akarták kövezni, csakúgy, mint amikor félreérthetetlenül kinyilatkoztatta: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30).

Krisztus valóságos és a mennyei Atyával egylényegű istensége már abban is megnyilvánul, hogy akadálytalanul és tévedhetetlenül belelátott az emberek lelkébe; látta az inaszakadtat kísérő emberek hitét, mint ahogy látta a fölháborodott farizeusok gonosz szívének gondolatait is. Előtte nyitott könyv volt az emberi lélek: „ismerte mindnyájukat” – olvassuk János evangéliumában – „mert nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az ember felől; mert ő tudta, mi van az emberben.” (2,25) De Üdvözítőnk istensége még ennél is csodálatosabban megnyilvánult abban, hogy az ágyhoz kötött, teljesen béna embert nemcsak testileg gyógyította meg, hanem bűnei bocsánatával lelkileg is megszabadította. Aranyszájú Szt. János írja: „Amennyivel nagyobb a lélek a testnél, annyival nagyobb dolog a bűnöket megbocsátani, mint a testet meggyógyítani. De mivel az első láthatatlan, a második pedig látható, azt teszi, ami kisebb dolog, de kézenfekvőbb, hogy a nagyobb, de kevésbé nyilvánvaló dolgot bizonyítsa.”

Szent Ágoston (In Ioann. LXXII, 3; PL 35:1823) és nyomában Aquinói Szt. Tamás (I-II, q. 113, a. 9) még ennél is messzebb mennek, mikor kijelentik, hogy a vétkek bocsánata és a bűnösök megigazulása még a menny és a föld teremtésénél is nagyszerűbb isteni tett, mivel az ég és a föld elmúlnak, de a választottak üdve és megigazulása örökké tart. A természetfölötti kegyelem java, akár egyetlen emberben is, utolérhetetlenül fölülmúlja az egész teremtett világ nagyszerűségét.

Szent Hiláriusz (Vidor) püspök és egyháztanító szerint az inaszakadt személyében a teljes pogányság hozatott a Megváltó Isten-ember elé, akit Ő fiának nevez, mert Isten kegyelméből újjá született. Látván a gyógyuláshoz szükséges hitet, a bűnöket, melyeket a mózesi törvény eltörölni nem tudott, Krisztus Urunk teljes bocsánatban részesítette. A fölépülés itt mind a testre, mind pedig a lélekre vonatkozik, ami nyilvánvaló jele a föltámadásnak, amikor is a test megszabadul minden gyöngeségétől, a lélek pedig múlhatatlan dicsőségbe öltözik.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Isteni Mesterünk bűnbocsátó hatalmát ráruházta apostolaira, mikor föltámadása után megjelent nekik, rájuk lehelt és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.” (Mt 18,18; Jn 20,22-23). Anyaszentegyházunk tanítása szerint az apostolok és utódaik a Szentlélek hatalmában történt fölszentelésük által elnyerték a „kiengesztelődés szolgálatát” (2Kor 5,18), melynek rendeltetése, hogy a Krisztustól kapott kulcsok hatalmának erejével megszabadítsák a vétkek hálójában vergődő híveket béklyóiktól. Szilárd hittel valljuk, hogy nincs olyan bűn, bármilyen súlyos legyen is, aminek föloldozására az Egyház isteni Alapítójától ne kapott volna fölhatalmazást. „Nincs senki, bármilyen gonosz vagy bűnös legyen is, aki ne remélhetné biztonsággal a bűnbocsánatot, ha tévelygéseit őszintén bánja.” (Római Katekizmus 1, 11, 5) Adjunk hálát Istennek és méltatlanságainkkal keserűen szembesülve vigasztalódjunk annak tudatában, hogy a keresztség szentségében egészen megtisztulva bebocsátást nyertünk a Megváltó városába, Péter házába, azaz a Katolikus Anyaszentegyházba, ahol az apostolutódok lelki szolgálata által a keresztség után elkövetett halálos bűnök szennye is lemosható; tékozló fiakból ismét Isten gyermekei és a mennyei ígéretek hordozói lehetünk. „Vigadok, mikor azt mondják nekem: Az Úr házába megyünk!” (Zsolt 121,1; introitus-graduale)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakaszban elbeszélt események a farizeusokban félelmet, a körülállókban csodálkozást váltottak ki. Az inaszakadt testi és lelki gyógyulásának olvasása és átelmélkedése bennünk inkább az Egyszülött Fiú, az Atyával egylényegű örök Ige, a megtestesült Fiúisten imádását inspirálja. Magasztaljuk és dicsőítsük azt, akinek hatalma van a bűnöket megbocsátani, aki képes kegyelmével halálra szánt vétkesekből fogadott fiakat és a mennyország örököseit faragni. Ne feledjük, hogy egyetlen lélek megigazulása nagyobb tett, mint az ég és föld megteremtése volt. Ezért „méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás!” (Jel 5,12)

Cum ira sed sine studio - a tervezett pannonhalmi átépítésekről

2011-09-11T15:01:00.010+02:00

Régóta tudjuk, hogy az ún. új liturgikus mozgalomnak, vagyis a XVI. Benedek nevével fémjelzett „folytonosság hermeneutikájának” legnagyobb ellenzői éppen a liturgia legmagasabb szintű műveléséért felelős bencések között találhatók. Igen, Kedves Olvasó, az ember azt hinné, hogy azok a jezsuiták harcolnak legbőszebben a poszt-vatikánumi liturgikus romokból összehordott barikád tetején, akik már az ötvenes években (tehát a zsinat előtt) csúnyán célt tévesztettek, de nem így van.

A II. János Pál pontifikátusa alatt szinte teljhatalmat élvező, mára azonban már kegyvesztett és sértődöttségében megkeseredett pápai ceremóniamester, Piero Marini köré szervezett „ellenállás” központja éppen a San Anselmo Pápai Liturgikus Egyetemen van. Itt sokan érzik úgy, hogy az elmúlt évtizedek liturgikus forradalmának vívmányai, következésképpen saját szellemi termékeik vannak veszélyben, amelyeket – ha nem is tudományosan megalapozottan, de a tanári pulpitusról kívánatosnak tetsző „lelkipásztori szempontokra” hivatkozva – kemény munkával sikerült a köztudatba bevezetniük, miközben a liturgia kutatását degradálták a görög és latin filológia szintjére.

Ennek a sajnálatos állapotnak címere is lehetne Notker Wolf, a Bencés Konföderáció prímás apátja, aki ráérős idejében egy Feedback nevű rendkívül tehetségtelen hard rock zenekarban gitározik (siralmasan gyengén), természetesen – ahogy egy apáthoz illik – habitusban, mellkereszttel. A másik, kis hazánkban jobban ismert képviselője a bencés rend újdonsült „progresszivizmusának”, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, bankár, tehetséges befektető, menedzser, Lengyel László baloldali politológussal kedélyesen beszélgető média közszereplő. Most azonban nem is rá akarom kihegyezni mondandómat (pedig tudnám), hanem arra a nagyszabású és irtózatos költségeket fölemésztő, megtévesztően „fölújítás” néven futó modernista átépítésről, amit a pannonhalmi bazilikában terveznek.

Várszegi évek óta tervezi a bazilika átépítését, hogy megszüntesse annak „történelmi bútorraktár” jellegét. Megjegyzem, nem a pannonhalmi bazilika az egyetlen katolikus templom (főleg nem hazánkban), ahol az építés óta eltelt évszázadok különböző építészeti stílusai rétegződve, egyetlen templomtérben jelennek meg. Várszegi monolit purizmusa a legtöbb magyar templomot kiüríttetné, hogy azután saját posztmodern, ipari jellegű ízlése szerint rendezze be.

A főapát tehát felkért egy „szakértőkből” álló „tudományos” tanácsadó testületet (TTT), hogy segítse „a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgiareform szellemének megfelelő, méltó istentiszteleti tér” kialakítását. A testület tagjai: Dávid Ferenc, Fejérdy Tamás, Horler Miklós, László Csaba, Marosi Ernő, Takács Imre, Varga Kálmán; őket azért kell megemlíteni név szerint, hogy a felelősök kiléte egyértelmű legyen az utókor előtt, valamint az is nyilvánvalóvá váljék, hogy nincs közöttük egyetlen hitelt érdemlő liturgikus szakember sem. Hosszas keresés után, megtalálták a szájuk íze szerint való építészt John Pawson személyében, akinek referenciamunkája a csehországi Nový Dvůr ciszterci apátságának hátborzongatóan rideg, lelkileg tökéletesen steril temploma volt. Gratulálunk hozzá!

Szinte hihetetlen, hogy az átépítésre a VI. Pál-féle liturgikus revízió után több mint 40 évvel kerül sor, pontosan egy olyan érában, amikor hivatalos (pápai és szentszéki) szinten is egyre többen ismerik el, hogy a liturgikus reformok és az erre alapozott templom- és szentélyátépítések elhamarkodottak voltak, és megannyi változást (pl. a szembemisézést) liturgiatörténetileg megalapozatlan elképzelések ihlettek. Ebből a szemszögből nézve a bazilika átépítése egyáltalán nem naprakész, modern célkitűzés, hanem egy letűnőben lévő „elveszett” klerikus generáció hajmázas retro víziója.

Természetesen nem hiányzik az átépítés közhelyekkel telepakolt, erősen didaktikus (szájbarágós), jól tettenérhető gondolatrendszer által vezérelt indoklása sem. Ezek szerint a munkálatok „kiérlelt szerzetesi, liturgikus teológiai koncepció mentén” folynak, az átépítés „az építészet nyelvére fordítja le az istentisztelet nyelvét, illetve egy közösség liturgikus vízióját. Ugyanakkor, sok más egyéb mellett, kifejezi az egyházi közösség önértelmezését, épületbe, kövekbe foglalja identitását, illetve az adott kor teológiai súlypontjait is.” Nem csinálnak abból titkot, hogy konkrét kortárs ideológiák vezérlik a folyamatot, melynek lényege, hogy a közösség (merjem kimondani? a regnáló apát) éppen aktuális ön-, világ-, egyház-, és liturgiaértelmezését tartósítsa. Magyarul: a siralmas és jelentős művészi, liturgikus értéket létrehozni képtelen jelen állapotát akarja kőbe és fába vésni, mit sem törődve a „folytonosság hermeneutikájával” vagy a hiteles („lelkipásztori” ideológiáktól mentes) liturgiatudomány szempontjaival. Elképesztően sablonos és enyhén szólva félrevezető (teológiailag pedig teljesen alaptalan), de sajnos a pannonhalmi közösségre mégis érvényes az a kijelentés, hogy „a középkori hierarchikus egyházmodell helyett a II. Vatikáni Zsinat által hangsúlyozott kommúnió-egyházmodell formálja közösségünk gondolkodását, lelkipásztori beállítottságát, de mindennapi életét is.”

Ettől a sok sületlenségtől függetlenül persze a Katolikus Anyaszentegyház még isteni Alapítójának szándéka, rendelése szerint megváltoztathatatlanul és lényegileg hierarchikus szervezet marad (amint azt hitelt érdemlő liturgikus gyakorlata is tükrözi), de az biztos, hogy az átépítés nem csupán egy már meglévő látásmódot fejez ki az építészet eszközeivel, hanem ezt a datált és megfeneklett, lelkileg terméketlen mentalitást állandósítja generációkra – mármint ha lesznek eljövendő bencés generációk Pannonhalmán…

Elismerem, hogy a romanticizmusára nagyon büszke XIX. század nem mindig a legjobb ízléssel nyúlt középkori épületeinkhez, ennek szomorú példája például a budavári Nagyboldogasszony templom. Ugyanakkor a Storno Ferenc által irányított neo-román restauráció a 1860-as években fele annyi kárt sem tett a pannonhalmi bazilikában, mint Schulek, Székely és Lotz a Mátyás-templomban. Nem értem, miért kell elbontani az egyébként meglehetősen jól sikerült szószéket csak azért, mert manapság a papok lusták rá fölmenni. Az illetékeseket ehelyt tájékoztatom, hogy a VI. Pál-féle liturgiarevízió egyetlen rendelkezése sem tiltja meg annak használatát. Gyanítom, hogy a szószék elbontását valójában nem az építészeti összkép egységesítése, hanem a II. Vatikáni Zsinat Egyházra vonatkozó dogmatikus konstitúciója (Lumen Gentium) alapján teljességgel igazolhatatlan kommúnió-egyházmodell sugallta.

Az is érthetetlen számomra, hogy főapát úrnak és sameszeinek miért szúrja a szemét a szentély Szent Mártont ábrázoló színes üvegablaka, és vajon miért kell ragaszkodni a szembemiséző asztal elhelyezéséhez a kórusban, mikor a bazilika kifejezetten monasztikus és nem plébánia templom. Az oltár helye a szentélyben és nem a kórusban van, a szentély főoltárát nem szabadna leredukálni egy túlzóan díszes, böszme szentségtartó szintjére, főleg akkor, amikor az oltárok keletelésének, a főoltárok használatának, a pap és a kongregáció közös imairányultságának jelentőségét kezdjük újra fölfedezni, mint régen elfeledett, drága kincsét egy olyan egyháztörténeti időszaknak, mely a miénknél sokkal jobban beszélte a liturgikus szimbólumok varázslatos nyelvét.

A felújítás egyetlen és megkérdőjelezhetetlenül pozitív aspektusa, hogy helyreállítja a kórust, mint a szerzetesek zsolozsmaimádságának saját helyét. A stallumok építése (pontosabban azok megfelelő használata) valóban szolgálni fogja a monasztikus közösség lelki javát, de annak kivitelezése – nem is beszélve a templomhajó szép, faragott padsorainak lecseréléséről – egyáltalán nem tanúskodik szépérzékről, jó ízlésről, kifinomult liturgikus esztétikáról. A kórus az impozáns, középkori boltívek alatt úgy fog kinézni, mintha az eredeti Star Trek sorozat díszlete lenne. Önmagukból kiindulva valahogy így képzelték el a ’60-as években a 2000-re várt űrkorszak divatját. Nem tervezem, hogy a felújítás után meglátogatom a bazilikát, de ha mégis, a szemem sarkából mindig azt fogom figyelni, hogy nem tűnik-e föl valamelyik stallumban James T. Kirk kapitány testhezálló szintetikus ruhába bújtatott alakja. Persze a „holdjáró műanyagkor” divatja bőségesen tükröződik a ma használatos liturgikus ruhákon…

A több mint ezeréves szentélyben olyan teret akarnak kialakítani, amely nem imádságra, az „örökké ősi és mindig új” szépség szemlélésére indít, hanem a kórházi váróknak vagy a bevásárló központok auláinak steril, lecsupaszított, sivár hangulatát árasztja. Mindez egy olyan liturgia- és egyházképet sugall, amely elszakad a korábbi monasztikus generációk által átörökített hagyomány folytonosságától, de még csak nem is igazán korszerű (kb. 30-40 évet késett). Ebben a tekintetben a Szent Márton-hegyi rekonstrukció rokon az osztrák bencések által "gondozott" mariazelli bazilika szentélyének barbár modernizálásával (lásd a csatolt képen!).
Sajnos a pannonhalmi bencések jelentős állami támogatásokat kaptak mindehhez, és én – mint adófizető állampolgár – a leghatározottabban ellenzem, hogy adófillérjeimet ilyen indokolatlanul és ízléstelenségekre költsék el. Végül egy kép egy 2010. május 3-án konszekrált modern szeminárium kápolnáról, amely illusztrálja, hogy napjainkban is lehet kevés pénzből méltó (ha nem is mindenben kifogástalan ízlésű) liturgikus teret létrehozni.

A korporálé

2011-09-05T11:42:00.014+02:00

A legutóbbi bejegyzésben arra próbáltam rámutatni, hogy a papok (és hozzáteszem: sekrestyések) elégtelen liturgikus képzése miatt komoly defektusok jelentkezhetnek a szentmise ünneplése során, amelyek olykor (extrém esetekben) nemcsak a törvényességet, de az érvényességet is befolyásolhatják. Többek között ilyen a „formula intentionis” hanyagolása, azaz a pap megfelelő konszekráló szándékának tudatos és előzetes fölindítása.

Ezzel kapcsolatos egy másik probléma, az ún. korporálé figyelmes használata, pontosabban annak nem használata vagy nem megfelelő használata. Sajnos olyan korban élünk, amikor a legalapvetőbb dolgokat sem föltételezhetjük, még azok részéről sem, akiknek ez a hivatásuk és majdnem napi rendszerességgel ünneplik a legszentebb misztériumokat.

Sokszor látni, hogy papok, ministránsok telepakolják az oltárasztalt mindenféle oda nem való dologgal; könyvek, papírok, vázás virágok, cserepes növények, kancsók, stb. hevernek szerteszét. (Nota bene: az oltárasztal [mensa] nem a szembemiséző, leginkább nappaliba való bútordarabokat jelenti, hanem a megfelelően konszekrált oltárok fölső, vízszintes felületét, amelybe egy püspök által konszekrált oltárkövet helyeznek; s ennek mélyedésében (sepulchrum) legalább két szent első osztályú [ex ossibus] ereklyéit rejtik, akik közül legalább egynek mártírnak kell lennie. Ez emlékeztet egyrészt János apostol látomására: "Láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket Isten igéjéért és tanúbizonyságukért megöltek" (Jel 6,9), másrészt arra a folytonosságra, amely a mai egyház és az antik kereszténység között fönnáll, mikor is az eucharisztiát gyakran a vértanúk sírja fölött – katakombákban vagy ún. konfesszionális oltárokon – ünnepelték.)

Ezt a funkciót tölti be keleten (a bizánci rítusban) az antimenzion (vászonlepel, melyen az Úr sírba tétele van ábrázolva és annak felső részébe, a kereszt ágai közé beszőve vagy bevarrva egy ereklye), vagy nyugaton, nem konszekrált oltárok használata esetén (pl. tábori mise) az oltárra kihelyezett ereklye.

Szóval normális esetben az oltár anyaga természetes kő (ennek megvan a nyilvánvaló bibliai alapja), melyet hordozható vagy fából ácsolt oltárok esetén az oltárkő szimbolizál. A konszekrációnak tehát az oltárkő fölött kell történnie, ezért helyezzük (a több rétegű terítőn fölül) a korporálét is közvetlenül az oltár közepe, azaz az oltárkő fölé. Normális esetben tehát a pap konszekráló szándéka azokra a fölajánlott ajándékokra vonatkozik, melyek az oltárkő fölé terített korporálén nyugszanak. Itt kapcsolódik tehát a formula intentionis és a korporálé: alaphangon a konszekráló szándék csak arra terjed ki, amit a korporáléra helyezünk. Nagy tömegeket megmozgató vagy koncelebrált misék esetén, mikor sok cibórium kerül az oltárra, melyek közül nem mindegyik fér rá a korporáléra, külön meg kell formálni a pontosan kifejezett szándékot azok szentségi átváltoztatására, különben kétség merülhet föl azok konszekráltságára vonatkozóan vagy (per absurdum) éppen azzal kapcsolatban, hogy az oltáron és közvetlen környékén olykor széjjelhagyott ostyák, esetleg boroskancsók (táv)konszekrálva lettek-e. Mellékesen jegyzem meg, hogy koncelebrált miséken, mikor sok cibóriumot vagy manapság divatos öblös paténát használnak, ajánlatos lenne egy nagyobb méretű korporálé használata, vagy éppen több korporálé kiterítése az oltárasztalra.

A nagyobb méret történelmileg is indokolt, hiszen a korporálé bizonyíthatóan a kora középkor óta az oltárgyolcsok része, bár kezdetben a mainál nagyobb méretben, hiszen azt hajtották vissza a kehelyre, hogy a szennyeződéseket, bogarakat távol tartsák a bortól, majd – a transubstantiatio után – Krisztus vérétől. A középkori versike szerint: „Ara crucis, tumulique calix, lapidisque patena, Sindonis officium candida byssus habet” – „Az oltár a kereszt, a kehely a sír, a paténa a sírt elrekesztő kő, a fehér vászonkendő (korporálé) a lepel szerepét tölti be.” Hildebert (P.L., CLXXI, 1194) Ez a gyakorlat mai napig a hagyományos karthauzi rítus része. Később ebből alakult ki a palla, vagyis az a keményített négyszög alakú vászondarab, mellyel a kelyhet letakarják.

A X. századra már konkrét előírások születtek arról, hogy a korporálé anyaga csak a legtisztább színezetlen és hímezetlen vászon lehet, valamint hogy a korporálét a szentmiséken kívül semmi esetre sem szabad az oltáron hagyni, azt (kezdetben) a misekönyvbe kellett behajtani (ne felejtsük: akkoriban a missale pergamen és nem papírlapokból állt!) vagy a kehellyel és a paténával együtt egy tiszta és zárható szekrényben kellett őrizni. Később az akkurátusan összehajtogatott használaton kívüli vászonkendőt egy keménytokba (bursa) kellett tenni, melyet már lehetett gazdagon díszíteni. A korporálén nemcsak azért nem lehetett hímzés vagy dísz, mert az Krisztus egyszerű halotti leplének szimbóluma, hanem azért is, mert ezen (és nem a paténán!) nyugodott Krisztus Teste (innen a korporálé kifejezés), ezért azt a purifikáció keretében alaposan meg kellett kapargatni (a paténával) a konszekrált morzsák lelkiismeretes összegyűjtése céljából.

Egyidejűleg szigorú előírások születtek arról is, hogy a korporálét csak konszekrált személyek (szubdiákonus, diákonus és pap) moshatták ki, mert az érintkezett Krisztus Testével, esetleg impregnálódott Krisztus Vérével. Három öblítéssel, külön a templomban tárolt saját edényekben kellett a mosást végrehajtani, majd a mosóvizet a szakráriumba (külön erre a célra kialakított, más szennyvízzel nem érintkező lefolyóba) kellett önteni. A vászonkendőket csak ezután adhatták át normál mosásra.

manapság gyakori, de helytelen a korporálé hímzésekkel való díszítése

A VI. Pál-féle misekönyv bevezetéséig érvényben maradtak ezek a szigorú előírások. Összefoglalásképpen: A korporálé anyaga csak tiszta, színezetlen vászon lehet, melyet nem díszíthet hímzés. Azt nem lehet az oltáron hagyni, hanem mindig óvatosan összehajtva a bursában kell tárolni, ügyelve arra, hogy a felületén esetleg megbújó partikulumok (eucharisztikus morzsák) szét ne szóródjanak. A pap konszekrációs szándéka (hacsak külön és kifejezetten nem másként indítja azt föl magában) alapesetben csak azon fölajánlott adományokra vonatkozik, melyek az oltárkő fölé hajtogatott korporálén nyugszanak.

Az új miserend rendelkezései sokkal kevésbé részletesek, de a korporálé fontosságát továbbra is hangsúlyozzák, nemcsak a misében, hanem a tabernákulumban és szentségimádáskor, a monstrancia (szentségmutató) alatt!!!. A Redemptionis Sacramentum #199 értelmében pl. a purifikációhoz még akkor is használni kell a korporálét, ha az nem az oltáron, hanem az előkészítő asztalon (kredencián) történik.

Kíváncsi vagyok, melyik magyar szemináriumban mondják el ezt (vagy akár az egynegyedét) a papnövendékeknek! Angolul tudóknak itt a Katolikus Enciklopédia nagyon informatív cikke a korporáléról.

Formula intentionis

2011-08-26T14:32:00.004+02:00

Napjainkban - talán sokkal inkább, mint bármikor korábban - szükség van arra, hogy a papok kellőképpen, formailag is fölindítsák kegyes és világos szándékukat a szentmise ünneplése, a kenyér és bor konszekrálása előtt.

Tudjuk, hogy a transubstantiatio (lényegi átváltoztatás) érvényességéhez (nem törvényességéhez!) négy dolog elengedhetetlen: (1) érvényesen fölszentelt (férfi) áldozópap (CIC 530, 834, 900; Lumen Gentium 28, Sacrosanctum Concilium 28; Általános Rendelkezések 10); (2) a konszekráló pap megfelelő szándéka, hogy azt tegye, amit az Egyház e rítus által tenni kíván (Tridenti Zsinat, VII. szesszió, 11. kánon); (3) érvényes szentségi anyag, ami alatt búzakenyeret és szőlőbort értünk (CIC 924, 926, Általános Rendelkezések 282-285; itt most az indokolt esetben engedélyezhető gluténmentes ostyára és a mustra nem térünk ki külön); s végül (4) az Egyház által meghatározott érvényes forma (szavak), amiről Aquinói Szt. Tamás is írt bővebben (ST III, q. 78, aa. 1-6).

Istentiszteleti gyakorlatunk silánysága és a papképzés liturgikus hiányosságai miatt sajnos manapság e négy ismérv közül bármelyik alapján támadhatnak kétségek bennünk egy-egy szentmise érvényességét illetően. Most kifejezetten a "defectus intentionis", avagy a szándék hiányosságának megelőzése érdekében közlöm a "formula intentionis"-t, azt az imádságot, mely a szentmisét ünnepelni készülő papot segíti a megfelelő szándék fölindítására. Ezt az imádságot a hagyományos római rítus (manapság: különleges forma) misekönyvei kivétel nélkül közlik a bevezető részben. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy aki a VI. Pál-féle misekönyvet használja, nem mondhatja el ezt az imádságot szentmiséje előtt. Illő és üdvös, méltó és hasznos a formula használata bármilyen rítusban is készülünk bemutatni a legszentebb áldozatot. (Ugyanez vonatkozik a hagyományos rítus beöltözési imáira is!!!)

Formula intentionis

Ego volo celebráre Missam, et confícere Corpus et Sánguinem Dómini nostri Iesu Christi, iuxta ritum sanctæ Románæ Ecclésiæ, ad laudem omnipoténtis Dei totiúsque Cúriæ triumphántis, ad utilitátem meam totiúsque Cúriæ militántis, pro ómnibus, qui se commendavérunt oratiónibus meis in génere et in spécie, et pro felíci statu sanctæ Románæ Ecclésiæ. Amen.

Gáudium cum pace, emendatiónem vitæ, spátium veræ pæniténtiæ, grátiam et consolatiónem Sancti Spíritus, perseverántiam in bonis opéribus tríbuat nobis omnípotens et miséricors Dóminus. Amen.

Szentmisét akarok ünnepelni, és bemutatni a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét a szent római egyház rítusa szerint, a mindenható Isten és az egész győzedelmes udvartartás dicsőségére, a magam és az egész küzdő udvartartás javára, mindazokért, akik magukat általában vagy kifejezetten imáimba ajánlották, és a szent római egyház kedvező fennállásáért. Ámen.

Békességes örömben, életünk megjobbításában, az igaz bűnbánat alkalmában, a Szentlélek malasztjában és vigasztalásában, a jócselekedetek állhatatos végzésében részeltessen minket a mindenható és könyörületes Isten. Ámen.

Megjelent a Summorum Pontificum-ra vonatkozó szentszéki instrukció!

2011-05-14T16:30:00.007+02:00

„Universae Ecclesiae” (az egyetemes Egyháznak) címmel a Hittani Kongregáció keretén belül működő Ecclesia Dei Pápai Bizottság május 13-án, a Fatimai Szűz jelenésének emléknapján, instrukciót tett közzé arra vonatkozóan, hogy miként kell helyesen értelmezni XVI. Benedek pápa „Summorum Pontificum” kezdetű motu proprio kiadott apostoli levelét.

Míg egy kompetens, szabatos magyar fordításra várunk, íme egy rövid ismertető a várva-várt dokumentum tartalmáról.

(1-2) A motu proprióval a Szentatya világos szándéka az volt, hogy a római liturgia gazdagságát az egész Egyház közös kincsévé tegye és az egész Egyházra nézve kötelező törvényt alkosson, ami a római liturgia 1962-ig általános formájának használatára vonatkozik.

(8) Az apostoli levél a római pápa tanítóhivatalának és egyetemes tanítói hatalmának fontos kifejezése, amelynek hármas célja van:
1. a római rítus ősi formáját, mint megőrzendő drága kincset, minden hívőnek (és nem csak bizonyos csoportoknak!!!) bőkezűen odaajándékozni, hozzáférhetővé tenni (largire).
2. Hatékonyan garantálni és biztosítani, hogy akik kérik, hozzájussanak, hiszen az engedély célja a hívek java, amiért is azt érdekükben nagylelkűen kell értelmezni.
3. az Egyházon belüli kiengesztelődést előmozdítani.

(10) Az Ecclesia Dei Pápai Bizottság feladata, hogy amennyiben egyes püspökök vagy elöljárók a motu proprióval ellentétes rendelkezéseket foganatosítanak, azokat hierarchikus felettesként fölülbírálják. Intézkedéseik a jog rendes erejével rendelkeznek.

Kifejezett rendelkezések:

(13-14) Az egyházmegyék liturgikus életét az illetékes püspökök hivatottak rendezni, de ennek a pápa motu proprióban kifejezett szándéka (mens) szerint kell történnie: minden szükséges lépest meg kell tenni, hogy biztosítsák a római rítus különleges formája iránti tiszteletet.

(15-19) Magyarázat a kérelmező hívek stabil csoportjára vonatkozóan:
Nincs meghatározott létszám, ha néhány személy (aliquibus personis) kéri (akiknek nem szükséges egy templomhoz vagy plébániához tartozni) a helyileg illetékes plébános (és nem a püspök) dönt saját hatáskörben. A döntést megfontoltságnak, lelkipásztori buzgalomnak és nagylelkű befogadó készségnek kell jellemeznie. Ha a hívek nem találnak saját templomot, kérhetik a helyi püspököt, hogy jelöljön ki számukra alkalmas szentélyt. Amennyiben egy zarándokhelyen hívek igénylik, biztosítani kell számukra a lehetőséget a hagyományos forma ünneplésére.

(20-23) Magyarázat a megfelelő, alkalmas pap (idoneus sacerdos) kifejezésre vonatkozóan:
A római rítus minden egyes papját – hacsak nincs törvényi eltiltás alatt – eredendően alkalmasnak kell tekinteni. Magyarul nem lehet vizsgához kötni a hagyományos rítus végzését, ugyanakkor a papoknak lelkiismereti kötelessége, hogy a rítus végzéséhez szükséges ismeretekkel és alapvető latin nyelvtudással rendelkezzenek. Az instrukció erélyesen kéri a püspököket (enixe rogantur), hogy a klérusuk számára tegyék lehetővé a régi rítus végzéséhez szükséges ismeretek megszerzését. Ez vonatkozik a szemináriumokra, ahol biztosítani kell a megfelelő latin nyelvoktatást, valamint – ahol erre lelkipásztori szükség lehet – a hagyományos forma elsajátítását. Végül egyetlen papot sem lehet akadályozni abban, hogy magánmiséjét a tetszése szerinti rítusban végezze.

(24-28) Liturgikus és egyházi fegyelem.
A papoknak ismerniük kell a rubrikákat, és azokat be kell tartaniuk. Az újonnan kanonizált szenteket és egyes új prefációkat be kell vezetni az 1962-es misszáléba. Az olvasmányokat lehet népnyelven is fölolvasni, de énekelt miséken latinul is el kell hangozniuk.

(29-31) Bérmálás és papszentelés.
A bérmálás rítusában nem szükséges követni a VI. Pál-féle formát, azaz a hagyományos szertartást is lehet alkalmazni. A papszentelések esetében azonban csak azok számára engedélyezett a régi ún. kisebb rendek fölvétele és a hagyományos rítusú szentelés, akik az Ecclesia Dei Bizottság joghatósága alá tartozó közösségek tagjai.

(32) Bármelyik római rítusú pap végezheti a régi breviáriumot latinul.

(33) A szentháromnap (triduum) ünneplése a régi rítusban is engedélyezett. Erre a helyi plébános (és nem a püspök) adhat engedélyt, akár úgy is, hogy ugyanazon templomban „duplázzák” a szertartásokat.

(34) Az 1962 előtt használatban lévő szerzetesi liturgiák végzése is engedélyezett.

(35) A Pontificale Romanum, Ceremoniale Episcoporum és a Rituale Romanum használata engedélyezett, kivéve a papszentelés rítusát olyan közösségekben, amelyek nem az Ecclesia Dei Bizottság joghatóságába tartoznak.

Megítélésem szerint a dokumentum jobb lett annál, amit az előzetes pletykák alapján várni lehetett; alapvetően nem restriktív fölfogásban fogant. A szentatya tanítóhivatalának és szándékának világos kifejezése, de sajnos most sem nyertünk igazi biztosítékokat arra, hogy a szükséges lelkipásztori érzékenység és nagylelkűség számonkérhető lesz az akadékoskodó papokon és püspökökön.

Lényegében két negatívumot lehet fölhozni: az egyik, hogy a papszentelés hagyományos rítusát csak azoknak lehet kiszolgáltatni, akik az Ecclesia Dei Bizottság joghatósága alá tartoznak. Szerintem liturgikusan értelmetlen és jogilag igazságtalan a Pontificale Romanum-ra vonatkozó teljeskörű engedélyből kivenni az egyházi rend szentségét.

A másik problematikus rész pedig az, hogy ugyan engedélyezik az olvasmányok népnyelvű fölolvasását, de énekelt miséken kötelezővé teszik a latin használatát. Talán érvelhetnénk azzal, hogy a szentírási olvasmányok a rítus rendes részét képezik (ezért kell latinul is elhangozniuk), de sok helyen (és elsősorban Magyarországon) már sokéves hagyomány a csak népnyelvű éneklés. Az egész probléma méregfogát ki lehet(ne) azzal húzni, hogy az olvasmányokat a pap az oltárnál latinul duplázza (ahogy az a '62-es rubrikák bevezetése előtt volt).

Gyanítom, hogy a rendelkezés valódi oka az, hogy sok nyelven még ma is megoldatlan az olvasmányok dallamainak népnyelvre alkalmazása, az ünnepélyes, énekelt formához azonban ragaszkodni kell. Egyrészt meggyőződésem, hogy az egyszerű, tulajdonképpen recitatív dallamokat egyáltalán nem olyan nehéz a népnyelvű szövegre "ráültetni" (vagyis a probléma csak vélt vagy mondvacsinált), másrészről az a véleméynem, hogy ahol a népnyelvű éneklés már sokéves, bevett gyakorlat "praeter legem", ott ezt a szokást tolerálni kell.

Most pedig a magyar püspökökön, egyházias magatartásukon, lelkipásztori kötelességtudatukon, lelkiismeretük tiszta hangjain a sor... Modicum et videbimus...

Homília nagyböjt első vasárnapjára (2 Kor 6,1-10; Mt 4,1-12)

2011-03-10T15:35:00.003+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Anyaszentegyházunk Szt. Pálnak, a népek nagy apostolának szavaival szólít meg bennünket midőn megkezdjük húsvéti fölkészülésünk, nagyböjti lelki gyakorlataink szent idejét. „Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Hogy miben különbözik ez az időszak a liturgikus év más periódusaitól, hogy mennyiben alkalmasabb ez a nap a többinél és pontosan mire, arra talán éppen a mai evangélium adja meg a választ. Szt. Máté apostol külön kihangsúlyozza, hogy miután a Lélek kivezette Krisztus Urunkat a pusztába, ott negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Az Egyházatyák számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a szám szimbolikus jelentőségű, és lelki üzenete van a krisztushívők számára.

A böjtelői időszakban a 70-es szám dominált, utalván a hetven éves babiloni fogságra, és rajta keresztül a bűn hatalmának alávetett, paradicsomi hazából kiűzetett emberiség kiszolgáltatottságára, nehéz sorsára. A 40-es szám más bibliai emlékeket idéz föl bennünk. Noé idejében a vízözön negyven napon át áradt a földre (Ter 7,17), hogy azután Isten új szövetséget kössön Noéval, és megesküdjön: soha többé ilyen pusztítást nem bocsát az általa teremtett világra. Amikor Isten kinyilatkoztatta magát a pusztában, és Mózes közvetítésével törvényt adott a választott népnek, életet és halált, áldást és átkot tárva eléjük (MTörv 30,19), Mózes negyven nap és negyven éjen át tartózkodott a Sinai-hegyen, bemenvén az Isten jelenlétét jelző felhő közepébe (Kiv 24,18). Izráel pusztai vándorlása is 40 éven át tartott, melynek leteltével végül birtokba vehették az atyáiknak megígért földet, új életet kezdve a hosszú rabság és tikkasztó vándorlás után.

De a 40-es szám eszünkbe juttatja azt a negyven hetet is, amit minden magzat születése előtt édesanyja méhében tölt. Az anya gyermeke születése után már nem is emlékszik fájdalmaira és szorongatásaira afölötti örömében, hogy új életet hozott a világra (vö. Jn 16,21). A 40-es szám tehát mind a természet, mind pedig a kinyilatkoztatás révén arra irányítja a figyelmünket, hogy a kényelmetlen lemondások, megpróbáltatások, önmegtagadások szükségszerű előzményét, emberpróbáló nyitányát képezik egy új élet fakadásának. Krisztus Urunk ezért döntött úgy, hogy negyven nappal és negyven éjjel böjtöl a júdeai pusztaságban, mert az Ő nyilvános működése, megváltói műve egyrészről beteljesítette az ószövetségi előképeket, másrészről pedig megnyitotta nekünk a soha el nem múló isteni élet tisztaságos és elevenítő forrásait.

A mi isteni Megváltónk és az általa alapított Egyház bölcsességét, lelkipásztori érzékenységét mutatja, hogy évről-évre, újra és újra átélhetjük e 40 napos várakozást, mely alkalmas időként szolgál nekünk arra, hogy üdvösségünk titkát még mélyebben, még hatékonyabban befogadhassuk, és Krisztussal együtt meghalván a bűnnek, vele együtt új életre támadjunk. A mai szentmisének minden egyes proprium tétele a 90. zsoltárból származik és mind egytől egyig közvetlenül a Messiásra vonatkozik. A 90. zsoltárról még a sátán is tudta, hogy messiási jövendölés, hiszen az evangélium által idézett kísértő szavainak a zsoltárból vett idézettel kívánt nyomatékot adni. Mert Isten Fölkentje az, akit az Atya mindig meghallgat, és a szorongattatásból kiragadva megdicsőít; Ő az, akinek minden lépésére angyalok vigyáznak, Ő az, aki a Fölségesnek oltalmában lakozik és a Mindenható árnyékában nyugszik, Őt veszi körül pajzsként és páncélként az örök Atya hűsége.

Persze mi tudjuk, hogy a keresztség szentsége által a teremtő és gondviselő Atyának mi is fogadott gyermekei lettünk az Ő Egyszülött Fiában – fiak a Fiúban –, és mivel részesültünk érdemeiben, részesülni fogunk kiváltságaiban is; a vele együtt vállalt földi megaláztatás végül megszerzi nekünk a mennyei dicsőséget. Bennünk csupán annyiban van élet, amennyiben hasonulunk hozzá, az Ő makulátlan képére és hasonlatosságára változunk át nap mint nap, dicsőségről dicsőségre (2 Kor 3,18). Ennek megfelelően az Anyaszentegyház ősi szokása, hogy a napot befejező imaórában, a kompletóriumban híveivel a 90. zsoltárt (is) imádkoztatja, jelezvén ezzel, hogy miután a keresztség kegyelme által Krisztust öltöttük magunkra, immáron ránk, az Újszövetség vérében tisztára mosott krisztusi fiakra is vonatkoznak a kinyilatkoztatott szavak.

„Íme, most van itt az alkalmas idő, íme, most van az üdvösség napja!” Mert a mai evangéliummal meghívást nyertünk arra, hogy haladéktalanul és maradéktalanul hasonuljunk a mi isteni Mesterünkhöz. Vállaljuk földi zarándoklatunknak minden nyűgét, szenvedését, kihívását és lemondását; ha kell, akár pokolra is szálljunk vele együtt, hogy hozzá társul szegődve végül osztozhassunk a húsvét örömében, a testi és lelki föltámadás kegyelmében. Az elkövetkezendő negyven nap tehát arra alkalom, hogy a halott cselekedetektől, a mihaszna vétkektől, a test és lélek tunyaságától, bűn okozta nehézkedésétől megszabadulva belépjünk az isteni kegyelem vonzásába. A velünk emberségében egylényegű isteni Mesterhez hasonlóan a Lélektől vezettetve vonuljunk ki a pusztába, a lemondások és megerőltető önfegyelem helyére, ahol kitartásunk jutalma az lesz, hogy ésszerű és teljes embert kívánó lelki gyakorlatunknak, istentiszteletünknek jutalmaként majd angyalok szolgálnak nekünk.

Mert az igazak a zsoltáros ígérete szerint áspiskigyón és viperán fognak járni, eltiporják az oroszlánt és a sárkányt, aki az emberek vesztére tör, és álnok módon fenekedik rájuk. Aki Krisztussal járja végig ezt a 40 napot, annak nem kell félnie, mert a szorongatás idején az Atya vele lesz, megmenti és megdicsőíti őt, betölti őt hosszú élettel és megmutatja az öröktől fogva neki készített üdvösséget.

Homília ötvened vasárnapra (1 Kor 13,1-13; Lk 18,31-43)

2011-03-01T13:07:00.003+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Talán világosabbá válik előttünk a böjtelői időszak értelme, ha megvizsgáljuk, római Anyaszentegyházunk a Szentlélek Úristen sugallatára e három vasárnapon mely evangéliumi részeket válogatta ki, és pontosan milyen megfontolásból. Hetvened vasárnapon Szt. Mátétól olvastuk a példázatot a nap különböző óráiban meghívott szőlőművesekről és a szőlősgazdáról, aki mindnyájuknak egyenlő bért fizetett. Hatvanad vasárnapon a magvetőről hallottunk, aki bőségesen szórta a magokat, de azok a befogadó talaj minőségétől függően elhaltak vagy többszörös gyümölcsöt termettek. A mai napon pedig az evangélium a jerikói vak koldus szeme világának csodás visszaadását állítja elénk okulásul.

Ennek a választásnak hátterében valószínűleg azt sejthetjük, hogy hagyományosan a nagyböjt volt a katekumenek, azaz a hittanulók keresztségre való fölkészítésének időszaka, és mielőtt fokozatos beavatásuk elkezdődött volna, az Anyaszentegyház ezekkel az evangéliumi képekkel emlékeztette őket: (1) hogy mindnyájan meghívást kaptak az Úr szőlejébe, és attól függetlenül, hogy életük mely pontján válaszoltak a hívó szóra, mennyei jutalmukat az isteni irgalmasság sajátos igazsága garantálja. (2) Amennyiben valaki válaszolt a meghívásra, elengedhetetlen, hogy az isteni igazságok és a megszentelő kegyelem magvait figyelemmel és készségesen, termékeny talajként befogadja, hogy akár százszoros termést hozzon. (3) Végül pedig a szilárd hitben fogant kitartás jutalma nem más, mint a bűn által okozott lelki vakság föloldása; az isteni élet világossága beragyogja lényünk legsötétebb zugait is, hogy az Ő fényében lássuk meg az igazi világosságot (vö. Zsolt 35,10).

Természetesen a ki nem érdemelt meghívás, az isteni tanítás termékeny befogadása és a lelki megvilágosodás olyan programot jelöl ki, amelyet nemcsak a hittanulóknak kell követniük, hanem minden egyes hivőnek, aki lelkiismeretesen, az élet megjavításának őszinte szándékával kívánja átélni a nagyböjti időszaknak, a húsvéti előkészületnek testi-lelki gyakorlatait. Divatos kifejezéssel élve a hamarosan elkezdődő nagyböjt egy olyan edzésprogramot jelent a hívő ember számára, amelynek célja az elkényelmesedett test lázadó hajlamainak megfékezése, az elgyengült akarat megacélozása és az értelem elhomályosult látásának élesítése.

Kedves Testvérek! A múlt vasárnapon arról is beszéltem, hogy az Egyház nyilvános istentiszteletének két alappillére a szentmise ünneplése és az istendicséret folyamatos áldozatának, a zsolozsmának éneklése. A liturgia mondanivalója teljes mélységében csak akkor tárul föl előttünk, ha mindkettőre odafigyelünk. A böjtelő időszakával a hajnali imaórákban elkezdődik a Teremtés Könyvének folytatólagos olvasása, és ezen a héten Ádám és Noé után Ábrahámra irányul az Egyház figyelme. A választott nép e pátriárkájáról tudjuk, hogy a kenyér- és boráldozatot bemutató titokzatos Melkizedek, Szálem királya és főpapja előtt tized fizetésével hódolt, miután részesült áldásában (Ter 14,18-20). Azt is tudjuk, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, midőn azt kérte tőle, hogy Mória földjén ajánlja föl egyszülött fiát, Izsákot egészen elégő, engesztelő áldozatul (Ter 22,1-19).

Ezek után aligha csodálkozhatunk afölött, hogy a mai mise evangéliuma Krisztusnak azzal a jövendölésével kezdődik, hogy az Emberfiának föl kell mennie Jeruzsálembe, hogy beteljesedjék a megváltás isteni terve, mely szerint neki szenvednie és meghalnia kell, azaz engesztelő áldozatként önként vállalnia kell a leöletést a bűnök bocsánatára. Melkizedek Jeruzsálem királya és főpapja volt, Ábrahám pedig Mória hegyén, vagyis az Úr szentélyének későbbi helyén, a Sionon készül egyszülött fiát föláldozni a szövetség megpecsételésére. Mindezek az előképek egyszerre teljesednek be a Megváltó Krisztusban: Ő az új és örök szövetség főpapja Melkizedek rendje szerint (Zsolt 109,4; Zsid 5,6. 10; 6,20; 7,17. 21), aki „atya nélkül és anya nélkül, nemzetségtábla nélkül jelent meg, nincs napjainak sem kezdete, sem vége” (Zsid 7,3). „Az ő nemzedékét ki tudná elbeszélni?” (Iz 53,8), hiszen emberi természete szerint atya nélkül született, istensége szerint pedig anya nélkül, öröktől fogva. A szenvedése előtti estén pedig kezébe vette a kenyeret és a borral telt kelyhet, melyben fölajánlotta önmagát, valóságos testét és vérét a bűnök bocsánatára.

Krisztus Urunknak, a mennyei Atya egyszülött Fiának drága vérében köttetik meg az új és örök szövetség Isten és ember között, Ő a gondviselő Isten ajándéka a hívő embernek, aki Mória földjén, Jeruzsálemben vállalt véráldozata által kiváltja a választott nép első szülöttjeinek, az ígéret gyermekeinek örök halálát, csakúgy, mint tette egykor Izsákkal, Ábrahám fiával a pusztaságban.

Ez a fölülmúlhatatlan isteni szeretetből vállalt önkéntes áldozat ad értelmet életünknek és halálunknak, minden erőfeszítésünknek és érdemszerző jótettünknek; imáinknak, böjtölésünknek és alamizsnálkodásunknak. Ha tekintetünket nem szegezzük az Emberfia szögekkel általvert szent testére, ha nem indítjuk föl magunkban a korinthusi levélben magasztalt örökkévaló szeretet erényét, akkor minden lemondás és igyekezet hiábavaló, a nagyböjt hasztalan fogyókúrává vagy tisztítókúrává lesz, adományaink haszonelvű vagy érzelgős jótékonykodássá válnak. Erre figyelmeztet bennünket a népek anyja és tanítója, az Egyház még utoljára, mielőtt hamvazószerdán a bűnbánat jelét magunkra vennénk.

Homília hetvened vasárnapra (1 Kor 9,24-27-10,1-5; Mt 20,1-6)

2011-02-18T15:04:00.003+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Tekintve, hogy a római rítus modern miserendjében már eltörölték a böjtelő, más néven septuagesima idejét, és közben fölnőtt legalább két olyan nemzedék, amelynek semmiféle emléke, ismerete sincs az Anyaszentegyháznak erről az ősi, tiszteletreméltó hagyományáról, hasznos lesz számunkra fölidézni, hogy eleink miért és miként ünnepelték ezt a nagyböjtre fölkészítő három hetes időszakot.

A Vízkereszt utáni menyegzős vasárnapok hangulatától, tematikájától a böjtelőt az Egyház jól érzékelhető jelekkel, élénk dramaturgiával választja el. Az oltárok és egyházi szolgák a bűnbánat violaszín ruháiba öltöznek, elmarad a karácsonyi misztérium által ihletett ujjongó hálaének, a Gloria, de legfőképpen elhallgat az Alleluia, az Úr önfeledt dicséretére fölszólító biztatás, melyet a Tractus súlyos zsoltárszövegei váltanak föl. Az allelujától Egyházunk úgy búcsúzik el, hogy a hetvened vasárnapot bevezető szombat esti vesperás záró "benedicamus Domino" verzikulusa után még kétszer ünnepélyesen elénekelteti, hogy azután egészen húsvétig "laus tibi Christe" – "dicsőség neked, Krisztus" mondassék helyette. A középkorban, egyes katedrális liturgiákban ennél sokkal drámaibb keretek között történt a búcsúzás: volt, ahol a kórusban éneklő gyermekek fáklyás körmenetben, sóhajtozások és jajgatás közepette koporsóban temették el az alleluját, más helyeken pedig egy szalmabábúra írták föl, amit azután nyilvánosan elégettek.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a látható liturgikus jeleknek és jámbor szokásoknak értelme abban áll, hogy kifejezzék az időszak bűnbánati jellegét, és fölkészítsék a híveket a közelgő nagyböjt szigorú fegyelmére: lemondásaira és vezekléseire. Arra, hogy a böjtelőt bevezető vasárnapot pontosan miért nevezik hetvened vasárnapnak, már a középkorban sem tudtak egyértelmű, és minden tekintetben megnyugtató választ adni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a negyven napos böjtöt megnyitó negyvened vasárnap titulusának mintájára nevezték el a később kialakult böjtelő mindhárom vasárnapját, annak ellenére, hogy köztük nem 10, hanem csak 7 nap telik el. Az ünnep középkori magyar neve, "kilenchagyó vasárnap" is ezzel kapcsolatos, hiszen arra emlékeztet, hogy a 6 böjti vasárnaphoz rendelt 3 böjtelői vasárnappal éppen 9 hétre vagyunk húsvéttól.

Az egyházatyák és a liturgia középkori magyarázói mélységes szimbolikus jelentést tulajdonítanak a ténynek, hogy a keresztény hit központi misztériumát ünneplő húsvétot 70 napos bűnbánati időszak előzi meg, majd hasonlóképpen 70 napos pünkösdig tartó, örömteli időszak követi. Szt. Ágoston azt írja: "Kétfajta idő létezik: a most, amit földi életünk kísértéseinek és megpróbáltatásainak közepette élünk; és a másik, az akkor, melyet majd örökkétartó biztonságban és örömben töltünk el. Ennek mintájára két időszakot ünneplünk, a húsvét előtti és a húsvét utáni időt. A húsvétot megelőző időszak a jelen életünk szomorúságát, a húsvétot követő időszak pedig eljövendő életállapotunk boldogságát jelzi… Ezért van, hogy az előző időt böjttel és imádsággal töltjük, míg a másodikban föladjuk a böjtöt, és átadjuk magunkat az istendicséretnek." (Enarrationes; Ps. CLVIII.)

A középkorban nagy tekintélynek örvendő Legenda Aurea (egy több régebbi forrás alapján a 13. század végén összeállított legendagyűjtemény) a Szt. Ágoston által említett két időnek, a most-nak és az akkor-nak megfelelően arról beszél, hogy hetvened vasárnappal megkezdődik az a húsvétig tartó időszak, mely a világ bűnnek és romlásnak való alávetettségét jelzi. Ezért van az, hogy a zsolozsma virrasztó imaóráiban az Egyház ekkor kezdi meg a Teremtés könyvének, bűnbeesésünk történetének olvasását. Ugyanezen okból idézi a mai vasárnap introitusa a 17. zsoltárt: "Körülvettek engem a halál sóhajai, körülfogtak az alvilág kínjai…"

A liturgia kiváló középkori magyarázói, pl. Alcuin, Amalarius (De eccl. Off., I, 1) és Chartres-i Ivo, nemcsak két időről, de két helyről is beszélnek: Babilonról és Jeruzsálemről. Babilon a bűnökben elmerült világ képe, amelyben élve a keresztények próbaidejüket töltik, Jeruzsálem ellenben a mi mennyei hazánk, ahol megpróbáltatásaink után enyhülésre találunk. Izráel népe, melynek sorsa tulajdonképpen az egész emberiség történelmének nagy előképe, kitiltatott Jeruzsálemből és Babilon fogságába került. Ez a fogság, mely a választott népet elszakította Sion hegyétől, az Úr szentélyétől éppen 70 évig tartott, s ennek a misztériumnak kifejezésére rendelte úgy az Egyház, hogy a húsvét előtti bűnbánati időszak 70 napon át tartson. Ezek után érthető, hogy az Egyház ajkáról a mai nappal eltűnik az alleluja ujjongó éneke, hiszen a bűn rabságára emlékezünk az elhurcolt zsidók énekével: "Babilon folyóvizei mellett, ott ültünk és sírtunk, midőn Sionra emlékezénk. A fűzfákra függesztettük benne hangszereinket, mert ott, kik elvittek és fogságban tartottak minket, énekszót kívántak tőlünk… [De] hogyan énekeljük az Úr énekét idegen földön?" (Zsolt 136,1-2. 4)

Kedves Testvérek! A mise leckeolvasmánya emlékeztet bennünket, hogy böjtelői fölkészülésünk alatt bűnbánatunknak, vezeklésünknek gyakorlatait olyan kitartással és olyan céltudatosan kell vállalnunk, mint a sportolók. Úgy kell küzdenünk, hogy a végső jutalmat, a mennyei Jeruzsálem polgárjogát, a Krisztus drága vére árán megszerzett üdvösséget elnyerjük. Mert világossá kell válnia előttünk, hogy mi nem a földi sikerek hervatag babérjaira törünk, hanem a mennyei örök boldogság hervadhatatlan koszorújáért viaskodunk. Az Egyház a liturgián keresztül megtanít bennünket arra, hogy ne csak a levegőt verdessük céltalanul, hanem halandó testünk tudatos és felelős sanyargatásával a halhatatlan lelket eddzük meg. Itt az ideje, hogy amint Mózes közbenjárására a választott nép ivott a kősziklából, hogy sivatagi vándorlása során testi szomjúságát csillapítsa, úgy nekünk is kitartóan Krisztushoz, a mi lelki sziklánkhoz kell járulni, hogy belőle szellemi italt nyerjünk, ami megőriz minket az örök életre.

Homília a vízkereszt utáni V. vasárnapra (Kol 3,12-17; Mt 13,24-30)

2011-02-06T17:48:00.004+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumban hallott példabeszéd azon kevesek közé tartozik, melyeket maga a megtestesült Igazság, a mennyei Atya örök Igéje magyaráz meg nekünk. A mustármagról mondott rövid példázatot követően ezt olvassuk Máténál: „Akkoron elbocsátván a sereget, a házba méne, és hozzá járulának tanítványai, mondván: Fejtsd meg nekünk a szántóföld konkolyáról mondott példabeszédet. Ki felelvén, mondá nekik: Az, ki jó magot vet, az Emberfia. A szántóföld pedig e világ; a jó mag, az ország fiai; a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, ki azt vettette, az ördög; az aratás a világ végezete; az aratók pedig az angyalok. Amint tehát összeszedik a konkolyt és tűzben elégetik, úgy leszen a világ végezetén. Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott leszen sírás és fogak csikorgatása. Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában. Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy az Üdvözítő mit szándékozott tanítványai előtt föltárni a búzáról és a konkolyról szóló tanmesével. A történet által fölvetett kérdés valójában nem az, hogy miért van bűn, és miért vannak rossz emberek a világban – erre már a Teremtés könyvének első oldalain megkapjuk a választ! -, hanem hogy miért maradnak gonoszok az Emberfia országában is, jóllehet Ő kizárólag jó magokat vetett. A példabeszéd valódi tárgya tehát nem más, mint az Egyház, vagy a szent-ágostoni hasonlattal élve az Isten városa, ahol búza és konkoly, fény és árnyék, jó és rossz, erény és álnokság, érdem és méltatlanság, becsület és becstelenség, épületes példa és világraszóló gyalázat együtt és egyszerre vannak jelen. Ez bizony kemény beszéd, így nem véletlen, hogy Krisztus Urunk csak a tömeg elbocsátása után, a házban – vagyis az általa alapított Egyházban – összegyűlt tanítványainak fedi föl beszéde titkos értelmét. A búza és a konkoly együttes jelenléte az Egyházban nyilvánvaló az egész világ előtt, de csak közvetlen tanítványai, elkötelezett követői tudják ennek értelmét fölfogni, és a jelenséget helyén kezelni. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg.”

A példabeszédben szereplő fölháborodott szolgák purista, bosszúálló buzgalma állandó kísértés az aratás munkásai számára, miközben a világ fiai gyűlölködve fenekednek a babiloni szajhának kikiáltott Egyház ellen. Sem a kritikus és értetlen világ méltatlankodása, sem pedig a „mennydörgés fiainak” hirtelensége nem megoldás. Ennek a gondolatnak sajnos szomorú aktualitást kölcsönöznek a manapság egyre szaporodó nyilvános és vétkes hanyagsággal félrekezelt botrányok.

El kell fogadnunk, hogy az Egyháznak két arca van: Krisztus Misztikus Teste a világ megszentelésének csalhatatlan eszközeként szent és feddhetetlen, de egyes tagjaiban esendő. Isten kegyelmét mi mindnyájan törékeny cserépedényben hordozzuk (vö. 2 Kor 4,7). Az Újszövetség választott népe még földi zarándokútját járja, amely a kísértések, megpróbáltatások, elbukások és megtérések időszaka. A földi Egyház a küzdelmek, a tusakodás Egyháza, és ebben a háborúban vannak vesztes csaták. Egyéni végzetünk csak akkor dől el véglegesen, mikor a halál lekaszabol bennünket, mint az aratásra érett búzát, de a teremtés közös sora is csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha Istenünk – ígérete szerint – új eget és új földet alkot a világ végezetén.

Gyermekkorunk katekizmusának egyik legelső és legalapvetőbb kérdése, hogy vajon Isten miért engedi meg a rosszat. S íme, a választ részben a mai evangélium ihlette: a rossz és a bűn is alá van rendelve az isteni Gondviselésnek. Az Isten nem hagyja magára az ő veteményét, nem nézi szenvtelenül a konkolytól fulladozó búzát. A világosság fiainak hatására sokan megtérnek; az isteni kegyelem képes arra az egyedülálló csodára, hogy az ártalmas gazból egészséges haszonnövényt formáljon. Ugyanakkor a gonosz emberek által okozott szenvedés és botrány is szolgálhatja az igazak javát, amennyiben a türelem és szeretet erényeinek gyakorlása révén még tökéletesebbekké válnak. A történelem megannyiszor tanúskodik róla, hogy az igaz lelkek olykor éppen a gonoszság emésztő tüzeiben tisztulnak meg és edződnek keményre. Ha az aratás Ura hallgat a kíméletlen szolgákra, vajon ma a választottak dicső közösségében ünnepelhetnénk-e Szt. Ágostont és Szt. Ignácot, vagy tündökölhetne-e Szt. Margit és Szt. Teréz életpéldája a legtisztább arany ragyogásával?

Kedves Testvérek! Ez a példabeszéd nemcsak tanítás, hanem egyben fölhívás is, hogy mi, keresztény hívek, akiknek fülünk van a hallásra, gyakoroljuk a türelmet és az irgalmasságot mindenkivel szemben. Legyünk könyörületesek a bűnösökkel, mert az ítélet Istenre tartozik, és mert a Gondviselő Isten tervébe nem láthatunk bele, de legyünk egyben kíméletlenek a bűnnel. Ez a fajta határozottság, bár a világ szemében faragatlanságnak, tapintatlanságnak látszik, tökéletesen összeegyeztethető a türelemmel. Az Angyali Doktor, Aquinói Szt. Tamás a türelmet úgy értelmezi, mint a lelki erősség, azaz bátorság sarkalatos erényének szükséges részét. Mert nem az a türelmes, aki menekül a bajok elől, aki a bűnnel és megpróbáltatásokkal szembesülve gyáván visszakozik, hanem aki nem adja át magát a sors mostohasága által kiváltott kártékony szomorúságnak. A türelem tehát a lélek állhatatossága, amely által képessé válik arra, hogy összezavarodás nélkül viselje el az elháríthatatlan bajt, és ha értelmes, erkölcsös lehetősége nyílik az elhárításra, nem habozik akár szembeszállni vele. Ne feledjük Isteni Mesterünk tanítását: „Az ember a türelem által birtokolja lelkét.” (Lk 21,19)

A mai evangéliumi szakasz végső tanulsága az, hogy a folyamatos küzdelemben élő Egyháznak meg kell tanulnia figyelmét osztatlanul arra a Messiásra szegezni, aki a lelket nem elveszteni, hanem megmenteni jött, s aki megfeddte indulatos tanítványait, amikor azok a hitetlen szamaritánusokra le akarták hívni a tüzes istennyilát, hogy eleméssze őket (vö. Lk 9,51-56). „Azt mondja az Úr: az én gondolataim a békesség gondolatai és nem a bosszúállásé.” (vö. Jer 29,11; a pünkösd utáni 23. vasárnap introitusa) A mi Istenünk hosszantűrő és nagyirgalmú Isten, aki ugyan elvárja tőlünk az állhatatosságot, de az ítélkezést, a végső igazságszolgáltatást fönntartja magának. Ha a hívő lelket olykor meg is kísérti a keserűség az Egyházon belül tapasztalható igazságtalanságok és bűnök miatt, a lélek erősségéből fakadó türelemmel kell azokat elviselnie saját üdvének javára, s egyúttal bizton meríthet vigasztalást Krisztus Urunk ígéretéből: „Az Emberfia elküldi angyalait, kik az ő országából mind kiszedik a botrányokat és azokat, kik gonoszságot cselekszenek… Akkor az igazak fényleni fognak, mint a nap, az ő Atyjuk országában.”

Homília a vízkereszt utáni IV. vasárnapra (Róm 13,8-10; Mt 8,23-27)

2011-01-29T17:21:00.007+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A vízkereszt meghatározó evangéliumi eseményeiben, azaz az ünnepkör saját misztériumaiban – a napkeleti bölcsek hódolatában, a gyermek Krisztus templomi jelenésében, a Jordánban való megkeresztelkedésben és a kánai bor-csodában – egytől egyig a Messiás mennyei Atyával egylényegű istensége és ebben az isteni természetben osztatlanul gyakorolt végtelen hatalma nyilatkozik meg. Ezeknek a nyilvános epifániáknak, Úr-jelenéseknek sorát gyarapítja a mai evangélium, hiszen Krisztus Urunk a teremtett világ zabolátlan erőinek is parancsol, midőn lecsendesíti a vihart, és szavára elülnek a Tibériás-tó félelmetes hullámai.

Aki ismeri a Szentföld éghajlati adottságait és földrajzát, az tudja, hogy itt nem lelki vagy teológiai mondanivalóhoz igazított mondvacsinált történetről van szó, hanem olyan jelenségről, amely kifejezetten gyakorinak számít a Galileai tavon. A tengerszint alatti mélységben feszülő víztükröt a környező, akár 300 méter magas dombokról lezúduló, eltérő hőmérsékletű viharos erejű szelek gyakorta korbácsolják föl. E hirtelen támadó erős légáramlatok elől, aki csak teheti a nyugati part nyugodtabb vizei felé navigál, de még inkább, a kikötők oltalmába menekül. Egy ilyen tomboló szélvész szolgált tehát alkalmául annak a csodának, mellyel a Messiás megmutatta a teremtett természet fölötti föltétlen uralmát. Hiszen ha az Isten az ő Igéjével hívta létbe ezt a világot, ha „mindenek őáltala lettek, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), akkor a természet erői, a világegyetem törvényei engedelmességgel tartoznak neki.

Most mégsem az Üdvözítő istenfiúi lényének kinyilatkoztatásáról szeretnék beszélni, hanem arról, amit az Anyaszentegyház egyetemes liturgikus öröksége és az Egyházatyák írásai is világosan kifejeznek. Krisztus a mai evangéliumban úgy jelenik meg, mint az új és tökéletes Noé, aki bárkájában, az Egyházat szimbolizáló hajóban állva lecsendesíti a lázadó és hiábavalóságnak alávetett természet erőit, hogy az igazaknak szabadulást szerezzen és megmentse őket a biztos pusztulástól. A Krisztus és Noé között húzódó párhuzam már az Újszövetség lapjain, elsősorban Péter apostol leveleiben megjelenik (2 Pét 2,5; 1 Pét 3,20). Sőt, Lukács evangélista tanúsága szerint maga a Messiás figyelmezteti imígyen tanítványait: „És miként Noé napjaiban történt, úgy leszen az Emberfiának napjaiban is.” (Lk 17,26)

Ezek után érthető, hogy minden liturgia anyjának, a húsvéti vigíliának olvasmányaiban is találkozunk ezzel az utalással: a második jövendölés idézi föl számunkra a vízözön eseményeit, hogy azután a keresztség fürdőjében fölismerjük annak kegyelmi beteljesülését. A víz ereje elpusztítja a bűnt és a bűnöst, de az isteni kiválasztás és könyörület által egyszersmind az igazak menekülésére is szolgál. Mert az Újszövetség bárkájában, vagyis az Egyházban, a szentek átvészelik a történelem hullámait, elkerülik a bűnök által kiprovokált isteni harag és igazságos ítélet vészterhes áradatát. Tertulliánus (~†220) a keresztségről szóló művében az evangéliumi bárkát az Egyházzal azonosítja, amelyet a világ tengerén ugyan folyamatosan háborgatnak az üldöztetések és a kísértések hullámai, de az a Megváltó Isten-ember jelenléte és üdvözítő hatalma miatt soha alá nem merülhet (De baptismo 12).

A keresztény nyugat nagy pátriárkája, Szt. Ágoston pedig így ír az Isten Városa című könyvében: „Kétség sem férhet hozzá, hogy [Noé bárkája] az evilági zarándokútját járó Isten Városának, azaz az Egyháznak szimbóluma, melyet azon fa által mentett meg, amelyre fölfüggesztették az egyetlen közvetítőt Isten és ember között, az ember Krisztus Jézust (1 Tim 2,5). A bárka méretei: hossza, magassága és szélessége az emberi testet idézik, amelynek valóságában Krisztus meghirdettetett, mint az emberekhez eljövendő; és el is jött… Az ajtó [például], melyet [a bárka] oldalán nyitottak nyilvánvalóan az a seb, melyet a Keresztrefeszített oldalán a lándzsa ütött… A bárka építésére vonatkozó minden részlet az Egyház vonásait jelzi.” (De Civitate Dei XV:26, és még részletesebben: Contra Faustum XII:14-17)

Kedves Testvérek! A mai evangéliumi szakasznak, illetve a hozzá kapcsolódó misztagógikus és patrisztikus magyarázatoknak az a tanulsága, hogy bárminemű megpróbáltatások érnek minket, a történelem viharai akármilyen vészjóslóan is dobálják Péter bárkáját, az Egyház hajóját, azért nem a víz az Úr, hanem az Emberfia, aki Egyházát soha el nem hagyja, és az Atyával közös isteni hatalommal parancsol a természet lázadó erőinek. A keresztség fürdőjében részesülve és hitünk által osztozunk abban a győzelemben, amit Krisztus Urunk mindnyájunk nevében a világ, a bűn és a halál fölött aratott.

Ha úgy tűnik, hogy fejünket szinte elborítják a hullámok, ha olykor recsegnek-ropognak az Egyház gerendái, Krisztus szava akkor is visszhangozzék lelkünkben: „mit féltek, kicsinyhitűek?” Ő parancsol a szeszélyes szeleknek, a dühösen habzó tenger engedelmeskedik neki. Garantálja az Egyház hajójának indefektibilitását, azaz elsüllyeszthetetlenségét: mert ígérete szerint Péter bárkáján a pokol kapui sem vesznek erőt (vö. Mt 16,18). Mindenféle veszedelemtől fenyegetve állandó kísértésünk a kétségbeesés; néha bizony Egyházunk mostoha anyának tűnik, akit méltatlan gyermekeinek és gondatlan pásztorainak vétkei súlyosan megterhelnek, de Krisztus megnyugtató erélyes szavaira: „nagy csendesség lőn”. Olyan csendesség, amelyben csakis a kegyelemben megerősített, természetfölötti békességet megízlelt lélek részesülhet. Ez a csendesség az imádás megnyugvása, az istentisztelet rendjében átélt isteni jelenlét nyugalma. A szentmiseáldozat fölajánlása a legkiválóbb alkalom arra, hogy ezt a csendességet – amely egyben a Keresztrefeszített látványára világot beborító döbbent csendet és a Nagyszombat győzelmes nyugalmát is magában foglalja – magunkba szívjuk, és mindenhová magunkkal hordozzuk.

Homília Kiskarácsonyra (január 1.)

2010-12-31T17:56:00.006+01:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

A Julius Cézár által Kr. e. 45-ben bevezetett Julián naptár szerint ma, január 1-én van a polgári esztendő első napja. Ehhez a naphoz – csakúgy, mint mostanság – az antik világban is erkölcsileg feslett, kicsapongó mulatságok kapcsolódtak, s ezek ellensúlyozására illetve ezekért engesztelésképpen az Anyaszentegyház sok helyen böjtöt rendelt el és külön fogadalmi miséket mondatott a bálványimádás fertője ellen. Más liturgikus szokás azonban nem köthető a polgári év első napjához, hiszen az Egyház nem a világi értelemben vett időszámítás szerint értelmezi a történelmet, hanem a megtestesült Istenfiú megváltói művének fényében. A liturgikus év valódi mérföldkövei, igazodási pontjai Krisztus Urunk nagy kegyelemszerző, elevenítő misztériumai. Ennek a sajátosan keresztény szemléletnek megfelelően tehát a mai ünnep az Üdvözítő Istenembernek és az Ő makula nélkül való, kegyes Szülőjének titkait idézik meg számunkra.

(1) Január első napja elsősorban karácsony nyolcadának lezárása, a csodálatos betlehemi születés oktávája. A magyar nép ajkán évszázadokon keresztül egyszerűen csak kiskarácsonyként élt. Ma még egyszer, teljes ünnepélyességgel fölfrissítjük a Megváltó születése által ébresztett lelki örömöket, dicsérjük a magasságbeli Istent, aki Krisztusban egészen a földig, a mi korlátolt emberi létünkig hajolt, és meghirdetjük az Istennel kiengesztelődött lelkiismeret békéjét minden jóakaratú embernek. Az Anyaszentegyház liturgiája szövegszerűen is újra elénk tárja a megtestesülés éjszakájának misztériumát: a karácsony éjjeli mise szentleckéjét olvastatja, a mai ünnep introitusát, gradualéját, offertoriumát, communióját pedig egy az egyben a karácsony főmiséjéből veszi át.

Az Isten végtelen szeretetével és irgalmával szembesülő meglepett embert mintegy fölrázza a hitetlenkedés kábulatából: „Ne légy hitetlen, hanem hívő; valóban gyermek született nékünk, és Fiú adatott nékünk, aki külsejét tekintve ugyan hozzánk hasonló, de az egész világegyetem uralma az ő vállain nyugszik!” Nem álom ez csupán, nem a megváltás után áhítozó emberiség délibábja, hanem hús-vér valóság. A kiskarácsony egy újabb lehetőség arra, hogy a jászolba fektetett újszülöttben fölismerjük azt, aki az Atyától született az idők kezdete előtt, hogy még egyszer keblünkre szorítsuk – mint egykor az agg Simeon – a várva-várt Megváltót, akit az Atya minden nép előtt kinyilatkoztatott a pogányok megvilágosítására és Izráel dicsőségére.

(2) Természetesen az Atyaisten Örök Igéjének testi születése teljességgel elválaszthatatlan attól az alázatos názáreti Szűztől, aki – mint Éva leszármazottja és az ősbűn eltiprója – az egész emberiség nevében kimondta igenjét Isten üdvözítő tervére. A mi Istenünk kezdettől fogva úgy rendelte, hogy ennek a tisztaságos leánynak föltétlen hite és bátor beleegyezése legyen a mi megváltásunk reményteljes hajnala. A Malakiás próféta által megjövendölt „szövetség angyalát” (vö. 3,1) Mária saját méhében, mint az új és örök testamentum frigyládájában hordozta, így vált az ő szeplőtelen teste az isteni és emberi természet csodálatos egyesülésének nászházává.

A karácsony misztériuma Isten üdvözítő szándéka szerint egyszer s mindenkorra összeforrt Mária istenanyaságának fönséges titkával. Nincs krisztológia az Istenanya üdvtörténeti szerepének tisztázása nélkül, mint ahogy máriológiáról is hasztalan beszélni, ha nem válik azonnal nyilvánvalóvá: Boldogasszony anyánk minden kegyelmi kiváltsága abból ered, hogy a Megtestesült Istenfiú anyja lett. A római egyház ezt a szükségszerű összefüggést fölismerve a mai napon a názáreti Szűz tiszteletére egy második misét is celebrált a betlehemi barlangot jelképező Santa Maria Maggiore bazilikában. Ennek az ősi hagyománynak nyoma, hogy a mai mise könyörgései (collecta, complenda) megegyeznek a karácsonyi időszak fogadalmi Mária-miséinek saját imádságaival.

(3) A keresztény keleten ugyanakkor ezen a napon már nagyon korán az Úr körülmetélésének ünnepét tartották, s ezt a szokást a nyugati egyház is átvette a 6-7. században. Az ősatyánkkal, Ábrahámmal kötött szövetség alapján (Ter 17,9-12) és a mózesi törvény előírása szerint (Lev 12,3) a választott nép fiait a születéstől számított nyolcadik napon előbőrüktől meg kellett fosztani, hogy ez legyen a jele az Isten és az üdvösség ígéretét hordozó nép között létrejött szövetségnek. Ezt a szövetséget jött beteljesíteni, végérvényesen és egyetemesen megújítani a Megtestesült Istenfiú, aki egy lett közülünk, aki magára vette az emberiségnek minden terhét, beleértve a törvény igáját is.

Az egyházatyák és a lelki írók ezt az eseményt úgy értelmezték, mint a Megváltó valóságos emberségének nyilvános bizonyítékát, az Ő tökéletes fiúi engedelmességének cselekedetét. Egyúttal ez volt az első alkalom, midőn a mi irgalmas Üdvözítőnk vérét hullatta értünk, jelezvén, hogy íme megkezdődött a bűnök megváltásának nagy műve, amely a kereszthalál engesztelő áldozatával lesz majdan teljessé. Szt. Pál apostol tanítása, hogy ennek szükségképpen így kellett történnie, hiszen „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat!” (Zsid 9,22)

1974-ben VI. Pál pápa „Marialis cultus” kezdetű apostoli buzdításával gyakorlatilag újraírta ezt az ősi ünnepet, amely az új misekönyv megváltozott szövegeivel együtt mintegy új tartalmat is kapott. Pontosabban szólva: szinte nyomtalanul eltűnt belőle az újszülött Krisztus körülmetélésének és a karácsony nyolcadnapi liturgikus újraélésének motívuma. E nap lényegében Mária Istenanyaságának ünnepévé lett, amely a három ősi mondanivaló közül talán a legkevésbé volt hangsúlyos, s ebben a minőségben a XI. Piusz pápa által eredetileg október 11-re datált, azonos tartalmú ünnep szerepét vette át. Mindazonáltal lelkileg igen hasznos és hitünk szempontjából biztosan épületes, ha nem feledkezünk el a keresztény kelet és nyugat eredeti mondanivalójáról, amit az ünnep kora középkori megalapításával az Egyház híveinek emlékezetébe kívánt vésni.

Ha az ember nem csupán azért jön el a templomba, hogy teljesítse, letudja misehallgatási kötelességét, vagy éppen alkalma nyíljon az eucharisztikus színek alatt személyesen is találkozni Krisztus Urunkkal, hanem értő figyelemmel és nyitott lélekkel átelmélkedi az Egyház istentiszteleti rendjének tanítását; ha egyszersmind megérti, hogy a liturgián keresztül szentségi módon megújul, gyümölcseiben elérhetővé válik Krisztus megváltó misztériuma, akkor nem csodálkozik azon, hogy az Egyház egyetlen ünnepben hitünknek egyszerre több vetültét is megjelenítheti. Karácsonykor hármas születést ünneplünk, ma születést, körülmetélést, és a mindkettő hátterében álló Szűzanyát, Vízkeresztkor pedig majd a mágusok hódolatát, a Jordánban való megkeresztelkedést, és a kánai menyegzőt. A katolikus hit igazságai összefüggő egészet alkotnak; a Mennyei Atya Krisztusban, mint Főben foglalt össze mindent, mert Ő az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Neki, a béke fejedelmének, a nagy határozat hirdetőjének legyen dicséret, hála és áldás mindörökkön-örökké. Ámen.

Homília Mindenszentek ünnepére

2010-10-29T17:19:00.005+02:00

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Ágoston a húsvéti időszakban évről évre előszeretettel prédikált híveinek arról a Krisztus Urunk föltámadása után történt csodálatos halfogásról, melyben a tanítványok éppen 153 jókora halat emeltek ki hálójukban a Galileai tó vizéből (Jn 21,1-14). A helyi közösség már nagyon jól ismerte ezt az evangéliumi történetet, mégis minden évben érdeklődve várta a jellegzetes héber számmisztikára alapozott „nyakatekert” magyarázatot. Hasonlóképpen a VII. század derekán kialakult Mindenszentek ünnepe is kiváló alkalmat biztosít arra, hogy a számok különleges jelentéséről és jelentőségéről beszéljünk az Anyaszentegyház liturgiájában.

A mai szentleckében Szent János apostol titkos Jelenéseit hallottuk, és Isten kiválasztott szolgáinak számáról van benne szó. Isten angyala száznegyvennégyezer választottat jelölt meg homlokán; Izráel minden törzséből 12 ezret. De miért éppen 12 ezret? Egyrészről, mert Jákob pátriárkának éppen 12 fia volt: Júda, Ruben, Gád, Áser, Neftáli, Manassze, Simeon, Lévi, Isszakár, Zabulon, József és Benjámin, s tőlük származik Izráelnek, a választott népnek 12 törzse. A 12-es szám a biblikus szövegkörnyezetben mindig a teljességet, a kiteljesedést, az összesített egészt jelenti. Az ezres szorzó pedig azért szerepel a jánosi látomásban, mert az ezer általában olyan meghatározhatatlan sokaságot jelöl, melyet a számolatlan nagy tömeggel azonosítunk. Pontosan ezért van az, hogy a hétköznapi nyelvben gyakran hallunk ilyen és hasonló kifejezéseket: „ezer bocsánat” vagy „ezer köszönet”.

A 12 ezer tehát a teljességet, a kerek egészet hivatott számunkra megidézni, melyet még meg is szorzunk a számtalan sokasággal – vagyis egy olyan tömeg jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyet képtelenség lenne összeszámolni. Ha pedig ezt a hatalmas számot még meg is szorozzuk 12-vel, akkor vajon mit kapunk? „Hallottam a megjelöltek számát” – írja a patmoszi látnok – „144 000 megjelölt Izráel fiainak valamennyi törzséből.” Ez a szimbolikus szám, az ókor emberének fölfoghatatlan, óriási tömeget jelentett; a szentek közösségét, melyet Isten egybegyűjtött a föld minden szegletéből, a teremtés kezdete óta. Egy olyan nagy sereget, „melyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből és néptörzsből és népből és nyelvből.”

Ehhez kapcsolódik a római (ún. első) kánonban megörökített szentek száma. Tudjuk, hogy a nyilvános bazilikális római liturgia kezdeteitől fogva egészen 1970-ig, a római rítus egyetlen misekánont ismert, amelynek klasszikus, ránk hagyományozott formájában a szentek két fölsorolása is megtalálható. Az első listában 12 apostol szerepel (Péter és Pál, András, Jakab, János, Tamás, Jakab, Fülöp, Bertalan, Máté, Simon és Tádé,), majd 12 Rómában kiváltképp tisztelt vértanú (Linusz, Klétusz, Kelemen, Szixtusz, Kornél, Ciprián, Lőrinc, Krizógonusz, János és Pál, Kozma és Damján). De miért éppen ezek a szentek és miért éppen kétszer tizenkettő? Valójában a nevek kiválasztása egyáltalán nem esetleges, mert ezek a szentek minden egyház tanítójának és fejének, a római egyháznak saját és kedvelt szentjei (s ez alapján azonosítható be liturgiánk, mint jellegzetesen római liturgia, amit az apostolfejedelmek által alapított anyaegyháztól örököltünk). A kétszer tizenkettes elrendezés pedig arra utal, amit a jelenések könyvében olvastunk. 12-szer 12 ugyanis 144, a római misekánon tehát ezzel a finom utalással jeleníti meg számunkra a szentek leírhatatlan számú közösségét.

A szentek második listájában, melyet a pap a konszekráció után olvas föl, Keresztelő Szt. János szerepel először. Ennek két oka is van: (1) egyrészről Róma katedrálisa, azaz a pápa saját széktemploma nem a vatikáni Szt. Péter bazilika, hanem a lateráni Szt. János bazilika, amely éppen a Keresztelő tiszteletére lett fölszentelve, (2) másodszor pedig Krisztus előfutárának az ősi hagyomány szerint kiemelt tisztelet jár a szentek között, hiszen az isteni Mester saját tanúsága szerint: „Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11) A Keresztelő után tehát, aki az Istenszülőt követően első a szentek között, a fölsorolásban hét férfi (István, Mátyás, Barnabás, Ignác, Sándor, Marcellin és Péter) és hét női szentet találunk (Felicitász, Perpétua, Ágota, Luca, Ágnes, Cecília és Anasztázia).

A hetes szám pedig – hasonlóan a 12-höz – a tökéletességet, a teljességet jelenti. Ezért a misekánon második fölsorolása, csakúgy mint az első, a szentek közösségét, egy számokban kifejezhetetlen nagy sokaságot hivatott megjeleníteni. A mai ünnep értelme is ez: a liturgikus naptárban rengeteg szent ünnepét megtaláljuk, sokukat azonban csak a római martirológium említi meg, s vannak olyanok is, akikről az Egyház istentiszteleti rendje külön nem emlékezik meg, sőt van számtalan ismeretlen szent is – pontosabban olyan üdvözült, akiknek nevét csak Isten ismeri (de Ő öröktől fogva).

A szentmisében, a krisztusi keresztáldozat vértelen megújításakor – a küzdő és tisztulásban szenvedő egyház mellett – jelen van a teljes megdicsőült egyház is; számolatlanul vesznek bennünket körül az angyalok és a szentek. A Katekizmus így magyarázza ezt a misztériumot: „Azok tehát, akik (a liturgiát) ünneplik, a jeleken túl, már most az égi istentiszteletben vesznek részt, ott, ahol az ünneplés csupa közösség és ünnep.” (KEK 1136) Manapság igen elterjedt vélemény az, hogy mi, akik itt ülünk, vagyunk a liturgia ünneplésének legfőbb alanyai, valójában ez nem így van. A szentmisében ugyanis Isten szent angyala viszi el a legszentebb áldozatot a mennyei oltárra, az isteni Fölség színe elé (Supplices Te rogamus), és vele együtt misztikusan mi is kilépünk önmagunkból, bebocsátást nyerünk a mennyei szentélybe, egy természetfölötti valóságnak leszünk kivételezett részesei.

A Katekizmus nagyon szépen és egészen pontosan meghatározza, hogy kik ennek a mennyei liturgiának tevékeny résztvevői: „Szent János Apokalipszise, melyet az Egyház liturgiájában olvasunk, elsősorban kinyilatkoztatja nekünk az égben fölállított trónust; és a trónon ülőt: ’az Urat’ (Iz 6,1). Azután ’az ott álló, mintegy megölt Bárányt’ (Jel 5,6): a megfeszített és föltámadt Krisztust, az igazi sátor egyetlen Főpapját, Őt, aki ’áldozó és áldozat, elfogadó és ajándékozott’. Végül ’az élő víz folyóját, (...) mely kristálytisztán fakad Isten és a Bárány trónjából’ (Jel 22,1), s amely a Szentlélek egyik legszebb szimbóluma. A Krisztusban ’újra összefoglaltak’ részt vesznek Isten dicsőítésének szolgálatában és tervének megvalósításában: az égi hatalmasságok, az egész teremtés (a négy élőlény), az Ó- és Újszövetség szolgái (a huszonnégy vén), Isten új népe (a száznegyvennégyezer, főként az ’Isten Igéje miatt’ vértanúkká lettek (Jel 6,9) és Isten szentséges Anyja (az Asszony; a Bárány Menyasszonya), és végül ’egy hatalmas sereg minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket megszámlálni senki sem tudott’ (Jel 7,9). Ebben az örök liturgiában részesít minket a Szentlélek és az Egyház, amikor a szentségekben az üdvösség misztériumát ünnepeljük.” (KEK 1137-1139)

Mindenszentek ragyogó ünnepe a mi végső sorsunknak, a beteljesült üdvösségnek ezt a lenyűgöző és dicsőséges látomását tárja elénk: a szentek megszámlálhatatlan seregét a mennyei liturgia közösségében. Fohászkodjunk bizalommal a könyörületes Istenhez, hogy a mai misében előre megízlelhessük azt a fogyhatatlan örömöt, melyben a választottak a megdicsőült Krisztus menyegzős asztaláról részesülve osztoznak.

Az ízléstelenség netovábbja – jelentés a magyar katolikus sajtó siralmas állapotáról

2010-05-19T14:34:00.010+02:00

Ma a magyarkurir.hu katolikus hírportálon egy egyébként is meglehetősen semmitmondó híradáshoz olyan illusztrációt közöltek, ami minden jóérzésű keresztényt - felekezetre való tekintet nélkül - föl kellene háborítson (itt). Nem tudom, hogy honnan vették, de az elvtelen vallási szinkretizmusnak akár zászlójára is tűzhetnék. Hiába kárhoztatjuk mi püspökkari levelekben az „ősmagyar szinkretizmust”, ha közben a keleti vallásokkal úgy összeborulunk, hogy ebbe az összeborulásba szó szerint belekeverjük a Megváltó és egyedül Üdvözítő Krisztust is.

Hamarosan talán eljön az a nap, amikor a magyar katolikus sajtó Krishnát is minden szégyenérzet nélkül fogja homoerotikus töltetű illusztrációkon összeboronálni azzal, aki az egyetlen közvetítő Isten és ember között.

A magyarkurir.hu szerkesztőinek pedig ajánlom figyelmébe az Egyház Tanitóhivatalának alábbi megnyilvánulását (he esetleg eddig elkerülte volna a magyar katolikus értelmiség krémjének szíves figyelmét):

Szilárdan kell ugyanis hinni, mint az Egyház hitletéteményének állandó részét, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia az Úr és az egyetlen Üdvözítő, aki megtestesülésével, halálával és föltámadásával elhozta az üdvtörténet beteljesedését, melynek Ő a teljessége és a középpontja.

Az Újszövetség tanúi ezt világosan megerősítik: ,,az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül” (1Jn 4,14); ,,Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét'' (Jn 1,29). Péter a főtanács előtt mondott beszédében, annak igazolásául, hogy a születésétől béna ember Jézus nevében gyógyult meg (vö. ApCsel 3,1-8), kijelenti: ,,Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.'' (4,12.) Ugyanő tanítja, hogy Jézus Krisztus ,,a mindenség Ura'”; ,,Ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt”; ezért ,,aki hisz benne, elnyeri az Ő nevében bűnei bocsánatát'” (10,36.42-43).

Szent Pál a korintusi közösségnek írja: ,,Igaz, beszélnek istenekről az égen és a földön, mivel sok istenük és uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk; egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk'” (1Kor 8,5-6). János apostol is megerősíti: ,,Isten ugyanis úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak.” (Jn 3,16-17.) Az újszövetségi Szentírásban Isten egyetemes üdvözítő akarata szorosan kapcsolódik Krisztus egyetlen közvetítéséhez: ,,[Isten] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és az ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért.” (1Tim 2,4-6.)…

Ebben az értelemben állítható, és állítani kell, hogy Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentősége és értéke van az emberi nem és az emberiség története számára. Jézus ugyanis Isten minden ember üdvösségéért emberré lett Igéje. Erre hivatkozva tanítja a II. Vatikáni Zsinat: ,,Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget. Az Úr az emberi történelem célja, az a pont, amelyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak, ő az emberi nem középpontja, minden szív öröme és kívánságainak beteljesedése. Ő az, akit az Atya föltámasztott a halálból, megdicsőített és jobbjára ültetett, hogy élők és holtak bírája legyen.”

,,Krisztusnak éppen ez az egyedülálló mivolta az, ami abszolút és egyetemes jelentőséget ad neki, ezáltal - bár maga is része a történelemnek, mégis - Ő maga a történelem középpontja és célja. „Én vagyok az alfa és az omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22,13)

(Dominus Iesus, a Hittani Kongregáció nyilatkozata Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról; 2000. augusztus 6; ##13-14.)

Szent Adalbert főünnepére (április 23.)

2010-04-22T22:35:00.004+02:00

Sancti Adalberti, Episcopi et Martyris (die 23 aprilis)

Ad aspersionem

Ant. Vidi aquam egrediéntem de templo a látere dextro, allelúia; et omnes ad quos pervénit aqua ista, salvi facti sunt, et dicent: allelúia, allelúia.
Ps. Confitémini Dómino, quóniam bonus: quóniam in sǽculum misericórdia eius. Glória Patri...
Ant. Vidi aquam.

V. Quóniam apud te est fons vitæ. R. Et in lúmine tuo vidébimus lumen.

Ecclésiam tuam, quǽsumus, omnípotens Deus, beáti Adalbérti mártyris tui atque pontíficis, exémplis confírma et méritis, in præséntis vitæ cursu cælésti protectiónem gubérna. Per Dóminum nostrum...

Ad processionem

Ant. Fíliæ Ierúsalem, veníte et vidéte mártyres cum corónis, quibus coronávit eos Dóminus, in die sollemnitátis et lætítiæ, allelúia, allelúia.

V. Coróna áurea super caput eius. R. Expréssa signo sanctitátis, glóriæ et honóris.

Deus, qui hodiérna die beátum Adalbértum, mártyrem tuum atque pontíficem, glória et honóre coronásti, concéde nobis fámulis tuis eius précibus et méritis conséqui véniam delictórum, et pérfrui gáudiis beatórum. Per Dóminum nostrum...

In redeundo

Hymnus

Salve festa dies, toto venerábilis,
Ævo, qua Deus inférnum vicit et astra tenet.
Salve, festa dies.

Sedit ángelus ad sepúlchrum Dómini stola claritátis coopértus,
vidéntes eum mulíeres, nímio terróre pertérritæ astituérunt a longe.
Tunc locútus est ángelus et dixit eis:

Nolíte metúere, dico vobis, quia illum quem quǽritis mórtuum,
Iam vivit, et vita hóminum cum eo resurréxit, allelúia.

V. Crucifíxum Dóminum laudáte,
et sepúltum propter vos glorificáte,
Resurgentésque a mórte adoráte.

Nolíte...

V. Recordámini quomódo prædíxit,
quia opórtet Fílium Hóminis crucifígi,
et tértia die a morte suscitári, allelúia.

V. Ora pro nobis, beáte Adalbérte. R. Ut digni efficiámur promissiónibus Christi.

Deus, qui beáto Adalbérto, mártyri tuo atque pontífici, de antíquo hoste victóriam, et hódie in cælis ætérnæ retributiónis palma contulísti, da nobis, quǽsumus, eius intercessiónis contra omnes adversitátes subsídium, et perpétuæ felicitátis obtinére triúmphum. Per Christum Dóminum nostrum...

Ad Missam

Officium (Introitus)

Protexísti me, Deus, a convéntu malignántium, allelúia, a multitúdine operántium iniquitátem, allelúia, allelúia. Ps. Exáudi Deus oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Patri. Euouæ.

Collecta

Omnípotens, sempitérne Deus, qui hodiérna die beátum Adalbértum, mártyrem tuum atque pontíficem, mérito passiónis sanctis tuis coæquásti, tríbue, quǽsumus, ut méritis ipsíus per vitæ eius exémpla gradiámur, et ad ætérnam pátriam perveníre mereámur. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Infirmitátem nostram réspice, omnípotens Deus, et quia pondus propriæ actiónis gravat beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, intercéssio gloriósa nos prótegat. Per Dóminum nostrum...

Lectio Epistolæ beati Iacobi apostoli (1,2-12)

Caríssimi: Omne gáudium existimáte fratres mei, cum in temptatiónes varias incidéritis: sciéntes quod probátio fídei vestræ patiéntiam operátur. Patiéntia autem opus perféctum hábeat: ut sitis perfécti et intégri in nullo deficiéntes. Si quis autem vestrum índiget sapiéntia, póstulet a Deo, qui dat ómnibus affluénter, et non impróperat: et dábitur ei. Póstulet autem in fide nihil hǽsitans: qui enim hǽsitat, similis est flúctui maris, qui a vento movétur et circumfértur. Non ergo ǽstimet homo ille quod accípiat áliquid a Dómino. Vir duplex ánimo incónstans est in ómnibus viis suis. Gloriétur autem frater húmilis in exaltatióne sua: dives autem in humilitáte sua, quóniam sicut flos fœni transíbit. Exórtus est enim sol cum ardóre, et arefécit fœnum, et flos eius décidit, et decor vultus eius depériit: ita et dives in itinéribus suis marcéscet. Beátus vir, qui suffert temptatiónem: quóniam cum probátus fúerit, accípiet corónam vitæ, quam repromísit Deus diligéntibus se.

(Graduale:
Posuísti, Dómine, super caput eius corónam de lápide pretióso. V. Desidérium ánimæ eius tribuísti ei, et voluntáte labiórum eius non fraudásti eum.)

Alleluia

Allelúia. V. In die resurrectiónis meæ, dicit Dóminus, præcédam vos in Galilǽam.

Allelúia. V. Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti córde. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Coróna sanctitátis et immortalitátis,
Ornávit hódie Dóminus Mártyrem suum, Adalbértum.
Tersa oculórum crímina, iustus floret, velut palma.
Oculórum tersa lácrima, abólitur hoc ænígma.
Speculáris squama cadit, claret visus speciális.
Ubi Deus est ómnia, virtus sanctórum et glória.
Ibi Deus est ómnia, nec distínctus, ut ómnia manens,
Quod est in glória, ómnibus est ómnia.
Unum est ómnium prǽmium sacrum, sócians collégium,
Unum est, sed dispar prǽmium pro mérito fidélium.
Cuius nos, consórtes glóriæ ora, pater Adalbérte,
Quos in Adam perpétuæ scis addíctos misériæ. Amen.

Sequentia sancti Evangelii secundum Iohannem (15,1-7)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Ego sum vitis vera: et Pater meus agrícola est. Omnem pálmitem in me non feréntem fructum, tollet eum: et omnem, qui fert fructum, purgábit eum, ut fructum plus áfferat. Iam vos mundi estis propter sermónem, quem locútus sum vobis. Manéte in me: et ego in vobis. Sicut palmes non potest ferre fructum a semetípso, nisi mánserit in vite: sic nec vos, nisi in me manséritis. Ego sum vitis, vos pálmites: qui manet in me, et ego in eo, hic fert fructum multum: quia sine me nihil potéstis fácere. Si quis in me non mánserit, mittétur foras sicut palmes, et aréscet, et cólligent eum, et in ignem mittent, et ardet. Si manséritis in me, et verba mea in vobis mánserint, quodcúmque voluéritis, petétis, et fiet vobis.

Offertorium

Confitebúntur cæli mirabília tua, Dómine, et veritátem tuam in ecclésia sanctórum, allelúia, allelúia.

Secreta

(MNStr) Munus, quod pro beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, cuius hódie festa celebrámus, commemoratióne tibi humíliter implorámus, quǽsumus, Summe Pater, ut illíus auxílio ad remédium animárum nostrárum profíciat, atque paradísicas portas perdúcat. Per Dóminum nostrum...

(Missale 1484) Hóstias tibi, Dómine, beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis dicatas méritis benígnus assúme, et ad perpétuum nobis tríbue proveníre subsídium. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Tanto placábiles tibi, quǽsumus, Dómine, sint nostræ hostiæ, quanto sancti martyris tui Adalbérti atque pontificis, per cuius commemoratiónem exhibéntur, tibi gráta sunt mérita. Per Dóminum nostrum...

Communio

Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti córde, allelúia, allelúia.

Complenda (Postcommunio)

(MNStr) Hoc sacraméntum Córporis et Sánguinis tui, quod súmpsimus, Dómine, quǽsumus, ut non nobis sit reátus ad pœnam, sed intercedénte beáto Adalbérto, mártyre tuo atque pontífice, pótius prosit ad véniam ómnium delictórum nostrórum. Per Dóminum nostrum...
(Missale 1484) Beáti Adalbérti, máryris tui atque pontíficis intercessióne, Dómine, placátus: præsta, quǽsumus, ut, quæ temporáli celebrámus actióne, perpétua capiámus salvatióne. Per Dóminum nostrum...

alia (MNStr)

Beáti Adalbérti, mártyris tui atque pontíficis, Dómine, suffrágiis exorátus, pércepta sacraménta, tua nos virtúte deféndant. Per Dóminum nostrum...

Krisztus szolidáris velünk?

2010-04-06T12:17:00.005+02:00

Manapság, nagyjából a hatvanas évek óta, nagyon népszerű lett vallási szövegkörnyezetben emlegetni a szolidaritást. Más hasonló kifejezések rutinszerű használata mellett, ez is annak a jele, hogy vallási élményeink és igényeink kezdenek ellaposodni, elvilágiasodni: a vallás középpontjába Isten dicsőítése és a lelkek üdve (vagy kárhozata) helyett szociológiai, sőt társadalompolitikai megfontolások kerültek.

A szolidaritás jellemzően nem teológiai, hanem társadalomtudományi eredetű kifejezés. Sem a klasszikus, sem a középkori latin nem ismeri, francia eredetű (bár a latin solidus = teljes, egész, tömör szóra vezethető vissza) és jellemzően a modern munkás és egyéb érdekképviseleti mozgalmak ihlették. A szó valójában olyan társadalmi jellegű közmegegyezést, közös érdekképviseletet jelent, mely azonos érdeklődésű, érdekű, célú egyének, vagy társadalmi csoportok között áll fönn, jön létre.

Távol álljon tőlem minden pedantéria vagy purizmus, de a teológiának (az isteni kinyilatkoztatásra alapozva) megvan a saját nyelvezete, és az adott jelentéstartalom kifejezésére alkalmasabb, helyesebb lenne a testvériség vagy a sorsközösség szavakat használni. Ha konkrétan a Megváltó Krisztus közösségvállalására gondolunk a megváltásra szoruló emberiséggel, akkor itt van mindjárt a biblikus 'szövetség': "Ez a kehely az új szövetség az én véremben" (Lk 22,19), vagy a 'testvériség', melynek alapja a Krisztus természetes Isten-Fiúsága és a mi kegyelmi, fogadott fiúságunk közötti szoros összefüggés: "A fogadott fiúság lelkét nyertétek el ... az Istennek fiai vagyunk ... Krisztusnak pedig társörökösei" (Róm 8:15-17; vö. Jn 1,12, etc.), de a 'sorsközösség' is sokkal közelebb áll ahhoz, amit az "Ige emberré (testté) lett" (Jn 1,14) vagy a "kiüresítette önmagát, fölvette a szolga alakját, emberekhez hasonló lett" (Fil 2,7; vö. Zsid 4,15) kijelentésekkel a sugalmazott Szentírás közölni akart.

Sajnos egyes nyelvi divatokkal a teológia, a liturgia, és általában a vallás sokszor nem gazdagodik, hanem éppen szegényedik. Előfordul, hogy nem azzal szolgáljuk az emberek lelki érdekeit, ha az általuk világi szövegkörnyezetből ismert nyelven és stílusban kezdünk hozzájuk beszélni, mivel bizonyos kifejezések az eredeti keresztény jelentéstartalomnak nem tökéletes megfelelői, hanem csupán gyenge, olykor félrevezető analógiái.

Canterbury (Becket) Szent Tamás ünnepére (december 29.)

2009-12-29T15:39:00.011+01:00

Canterbury, vagy ahogy vulgo ismert: Becket Szent Tamás püspök és mártír tisztelete nagyon hamar, csupán néhány évvel oltárra emelése után már széles körben elterjedt a középkori Magyarországon. Esztergomban a róla elnevezett Tamás-hegyen társas káptalant is alapítottak tiszteletére, amely a török időkben pusztult el szinte nyomtalanul. A magyarországi liturgikus könyvek tanúsága szerint quasi helyi szentnek számít, ezért most közlöm miséjét a MNStr és a MS 1484 alapján.

Sancti Thomæ Cantuariensis, martyris et pontificis (die 29 decembris)

Officium (Introitus)

(MNStr; OStr:) Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur ómnes recti córde. Ps. Exáudi Deus oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Patri. Euouae.

(MS 1484:) Státuit ei Dóminus testaméntum pacis, et príncipem fecit eum, ut sit illi sacerdótii dígnitas in aetérnum. Ps. Misericórdias Dómini in aetérnum cantábo. Glória Patri. Euouae.

Collecta

Deus, pro cuius Ecclésia gloriósus martyr et póntifex, Thomas: gládiis impiórum occúbuit: præsta, quǽsumus, ut qui eius implórant auxílium, petitiónis suæ salutárem consequántur efféctum. Per Dóminum nostrum…

Commemoratio Octavæ Nativitatis

Concéde, quǽsumus, omnípotens Deus: ut nos Unigéniti tui nova per carnem natívitas líberet, quos sub peccáti iugo vetústa sérvitus tenet. Per eúndem Dóminum nostrum...

Lectio epistolæ beáti Pauli Apóstoli ad Hebræos (5,1-6)

Fratres: Omnis póntifex ex homínibus assúmptus, pro homínibus constitúitur in his, quæ sunt ad Deum, ut ófferat dona, et sacrifícia pro peccátis. Qui condolére possit his, qui ignórant, et errant: quóniam et ipse circumdátus est infirmitáte. Et proptérea debet, quemádmodum pro pópulo, ita étiam pro semetípso offérre pro peccátis. Nec quisquam sumit sibi honórem, sed qui vocátur a Deo, tamquam Aaron. Sic et Christus non semetípsum clarificávit ut póntifex fíeret, sed qui locétus est ad eum: «Fílius meus es tu, ego hódie génui te.» Quemádmodum et in alio loco dicit: «Tu es sacérdos in ætérnum secúndum órdinem Melchísedech.»

Graduale

Iurávit Dóminus, et non pænitébit eum: tu es sacérdos in ætérnum secúndum órdinem Melchísedech. V. Dixit Dóminus Dómino meo: sede a dextris meis.

Alleluia

Allelúia. V. Glória et honóre coronásti eum: et constituísti eum super ópera mánuum tuárum, Dómine. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Spe mercédis et corónæ
stétit Thomas in agóne
ad mortem obédiens.

Morte Christum imitátus,
fide firmus et firmátus
firmo gressu grádiens.

Furit furor militáris,
ut vir sanctus sacris aris
immolétur hóstia.

Quem occídunt, et sciéntes,
introdúcunt nesciéntes
ad ætérna gáudia.

Christi fortis hic athléta,
qui subíre mortem læta
morte non abhórruit.

Ut sit salus infirmórum,
et medéla peccatórum
grátiam proméruit.

Non est morbus quem non curet,
dum morbórum non obdúret
tarda diffidéntia.

Cæci, claudi, surdi, muti
sunt ad usum restitúti
divína cleméntia.

Hostes Christi Christo cedunt,
signa signis dum succédunt
arguménta fídei.

Ergo Martyr invocétur,
ut per eum nobis detur
ad supérna próvehi.

Sequentia sancti Evangelii secundum Ioánnem. (10,11-16)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Ego sum pastor bonus. Bonus pastor ánimam suam dat pro óvibus suis. Mercenárius autem, et qui non est pastor, cuius non sunt oves própriæ, videt lupum veniéntem, et dimíttit oves et fugit: et lupus rapit, et dispérgit oves: mercenárius autem fugit, quia mercenárius est, et non pértinet ad eum de óvibus. Ego sum pastor bonus: et cognósco meas, et cognóscunt me meæ. Sicut novit me Pater, et ego agnósco Patrem: et ánimam meam pono pro óvibus meis. Et álias oves hábeo quæ non sunt ex hoc ovíli: et illas opórtet me addúcere, et vocem meam áudient, et fiet unum ovíle, et unus pastor.

Offertorium

Glória et honóre coronásti eum: et constituísti eum super ópera mánuum tuárum, Dómine.

Secreta

Intercedénte pro nobis glorióso mártyre tuo, Thoma, nos, quǽsumus, Dómine, vivíficent hæc sacra mystéria, ut, sicut illi contulísti glóriam sempitérnam, ita nobis eius intercessiónibus largiáris indulgéntiam. Per Dóminum nostrum...

Commemoratio Octavæ Nativitatis

Obláta, Dómine, múnera, nova Unigéniti tui nativitáte sanctífica: nosque a peccatórum nostrórum máculis emúnda. Per eúndem Dóminum nostrum…

Præfatio de Nativitate

Communio

Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine.

Complenda (Postcommunio)

Cæléstibus, quǽsumus, Dómine, recreáti aliméntis, intercedénte pro nobis glorióso mártyre tuo, Thoma, ab univérsis nos tuére perículis, et petitiónum nostrárum desiderábilem obtinére concédas efféctum. Per Dóminum nostrum...

Commemoratio Octavæ Nativitatis

Præsta, quǽsumus, omnípotens Deus: ut natus hódie Salvátor mundi, sicut divínæ nobis generatiónis est auctor; ita et immortalitátis sit ipse largítor. Qui tecum vivit…

Teológiai párbeszéd a Szentszék és az FSSPX között. Személyes reflexiók.

2009-10-17T15:22:00.000+02:00

Október 15-én a Szentszék Sajtóirodájának igazgatója, Federico Lombardi S.I. közleményt adott ki arról, hogy október 26-ával a Szentszék és a Szent X. Piusz Papi Testvérület megkezdik bilaterális teológiai konzultációik sorozatát, melynek keretében olyan dogmatikus - elsősorban ekkléziológiai - tárgyú kérdéseket vitatnak meg, melyek a II. Vatikáni Zsinat utáni évtizedek teológiai vitáinak középpontjában álltak-állnak: pl. ami a kollegialitás, ökumenizmus, stb. szabatos és hiteles katolikus értelmezésére vonatkozik.

Egyelőre lehetetlen megjósolni, hogy a történelmi jelentőségű tárgyalássorozat mikor és milyen eredménnyel zárul majd (ha egyáltalán). Az bizonyos, hogy a Szentszék részéről kinevezett teológusok mind igazi nagyágyúk, közülük pl. a spanyol jezsuita Luis Ladaria (a Hittani Kongregáció titkára) dogmatika tanárom volt a Gregoriánán (óráit az Aula Magnában kellett megtartani, mert százával tódultak előadásaira a lelkes hallgatók), de személyesen ismerem Charles Morerod svájci domonkos atyát (az Angelicum filozófia tanszékének dékánja). Ugyancsak örvendetes Karl Josef Becker, S.I. (a Gregoriana nyugalmazott professzora) bevonása, hiszen ekkléziológiai kérdésekben, főleg ami a "Lumen Gentium" konstitúció által fölvetett híres-hírhedt ún. "subsistit" kérdést illeti, nála nincs nagyon szaktekintély. Éppen ebben e témában komoly "összecsapások" várhatók, mivel a kiváló és nyíltan konzervatív érzelmű ekkléziológus, Sebastian Tromp S.I. által javasolt "subsistit" kifejezést (Krisztus Egyháza a Katolikus Egyházban ÁLL FÖNN) mind a tradicionalista, mind pedig a liberális oldalon módszeresen félremagyarázzák.

A szentszéki közleménnyel egy időben a Szent X. Piusz Papi Testvérület is kiadott egy kommünikét, melyben nyilvánosságra hozták a bizottságba általuk delegált tagok neveit is. Egyáltalán nem meglepő, hogy a listán csak francia illetőségű teológusok nevei olvashatók. Sajnos közülük egyetlen egyet sem ismerek. Az viszont egészen nyilvánvaló, hogy a Vatikán által nyilvánosságra hozott nevek ismeretében nagyon föl kell kötni azt a bizonyos gatyát, nehogy már az elején letaglózza őket az intellektuális fölény. Ismétlem: a Szentszék által megnevezett bizottsági tagokat ismerem, nagyformátumú teológusoknak, kiváló szakembereknek tartom őket; náluk korrektebb, a katolikus igazságok ideológiamentes keresése iránt elkötelezettebb tudósokat aligha találtak volna. Ha pusztán az emberanyagot nézzük (mármint a Szentszék részéről), a bizakodásra minden okunk megvan. A Szentlélek Isten elméket megvilágosító és fagyos szíveket melengető kegyelmét kérem mindannyiukra!

Szent Imre herceg és hitvalló főünnepére (november 5.)

2009-10-14T13:37:00.003+02:00

A középkori magyar misszáléban Szent Imrének két ünnepe volt. Szeptember 2-án evilágból való elköltözését (1031), azaz mennyei születésnapját ünnepelték (ennek szövege megtalálható egy korábbi bejegyzésemben itt), november 5-én pedig elevációját, vagyis a szentek közé iktatását; ez számított Szent Imre herceg főünnepének, s ez az egyetlen Imre ünnep, amit a Tridenti és VI. Pál-féle Misszálék megtartottak. Imre herceg szenttéavatása 1083-ban történt államalapító atyjával, Istvánnal, tanítójával, Gellért püspökkel, valamint András és Benedek remetékkel együtt. A Missale Notatum Strigoniense ante 1341 szerint Szent Imre két miséjének az orációk kivételével azonos volt a szövege. Az 1484-es Missale Strigoniense már nem ismer semmiféle különbséget a két proprium között.

In elevatione Sancti Emerici Ducis et Confessoris I (die 5 novembris)

Officium (Introitus)

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Deus, qui beátum Emerícum iuveníli flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut, quem tibi facis esse devótum, eius apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

Allelúia. V. Sprevit totum coniugálem, intret chorum virginálem confessor Christi, Emerícus, Stéphani regis únicus, inter choros angelórum fert corónam confessórum, oret pro nobis, cuius nos festa venerámur in terris.

Prosa (Sequentia)

Stirps regális, proles regis,
imitátor vere legis
vera dedit gáudia.

Hic diléctus par est malis,
in silvárum lignis qualis
arbor non est ália.

Crevit puer Emerícus,
summi Regis fit amícus
a primis cunábulis.

Cedit Hostis huic antíquus,
caro, mundus inimícus
in crucis signáculis.

Clangit tuba Gedeónis,
silent magi Pharaónis,
nec dat signum tértium.

Dum in psalmis decantándis
vigil præstat et sanándis
Christi dat commércium,

Salutántur sancti fratres,
puer hic honórat patres
pia per orácula.

Uni unum, álii duo,
trina terno, hepta quarto
divísa dans óscula.

Stupet pater, hæc dum videt
mæstus vultu corde ridet
pium placans fílium.

Pandit puer veritátem,
fratris monstrat sanctitátem
virginále lílium.

Hic Conrádo anxiáto
ferris quinis colligáto
rupit feni víncula.

Illustráta Pannónia
signis multis cum grátia
det laudes per sǽcula.

Sequentia sancti Evangelii secundum Lucam (12,35-44) (MNStr: Homo quidam péregre... Mt 25,14-23)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Sint lumbi vestri præcíncti, et lucérnæ ardéntes in mánibus vestris, et vos símiles homínibus exspectántibus dóminum suum quando revertátur a núptiis: ut, cum vénerit et pulsáverit, conféstim apériant ei. Beáti servi illi quos, cum vénerit dóminus, invénerit vigilántes: amen dico vobis, quod præcínget se, et fáciet illos discúmbere, et tránsiens ministrábit illis. Et si vénerit in secúnda vigília, et si in tértia vigília vénerit, et ita invénerit, beáti sunt servi illi. Hoc autem scitóte, quóniam si sciret paterfamílias, qua hora fur veníret, vigiláret útique, et non síneret pérfodi domum suam. Et vos estóte paráti: quia qua hora non putátis, Fílius hóminis véniet. Ait autem ei Petrus: Dómine, ad nos dicis hanc parábolam, an et ad omnes? Dixit autem Dóminus: Quis, putas, est fidélis dispensátor, et prudens, quem constítuit dóminus supra famíliam suam, ut det illis in témpore trítici mensúram? Beátus ille servus quem, cum vénerit dóminus, invénerit ita faciéntem. Vere dico vobis, quóniam supra ómnia quæ póssidet constítuet illum.

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

Oblátio, quam tibi offérimus, Dómine, nos purget ab omni crímine, quo per eius intercessiónem cuius sacram recólimus, sumámus cæléstis pátriæ hereditátem. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

Complenda (Postcommunio)

Plebem tuam, Dómine, a cunctis adversitátibus prótege, et beáto Emeríco, confessóre tuo intercedénte, et præséntis vitæ opportunitátem, et futúræ sentiámus sempiternitátem. Per Dóminum nostrum...

A Magyarok Nagyasszonyának, a mennybe fölvett Istenszülőnek ünnepére (október 8.)

2009-10-08T12:21:00.005+02:00

Szent István király halála előtt, 1038. Nagyboldogasszony napjának előestéjén Szűz Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Ezt Hartvik püspök legendája így beszéli el: "...midőn már nem volt kétséges előtte, hogy elmúlás fenyegeti, hívatta a püspököket és a palota Krisztus nevét dicsérő nagyjait. Először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; szeressék az igazságot, kedveljék az égi szeretet láncait, gyakorolják a szeretet erényét, szorgalmazzák az alázatosságra törekvést. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: 'Ég királynője, e világ dicséretes újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel és a papsággal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet a te kezedbe ajánlom!' Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte." (Árpád-kori legendák és intelmek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983; 48-49. old.)

Első apostoli uralkodónk e fölajánló gesztusát eleink nemzedékről nemzedékre szent örökségként adták tovább. 1896-ban, a magyar millennium alkalmával az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíbornok kérésére azután XIII. Leó pápa engedélyezte Magyarország részére egy külön ünnep megtartását Magna Domina Hungariæ titulussal. Eleinte október 2. vasárnapján ünnepelték, majd Szent X. Piusz pápa - fölszabadítván a vasárnapi liturgiát - áttette október 8-ra. A II. Vatikáni zsinat után a Magyar Püspöki Kar - számomra érthetetlen okokból - áthelyezte szeptember 12-re, de 1984-től ismét visszakerült október 8-ára. Radó Polikárp Az egyházi év című könyvében (SZIT, Budapest, 1957) azt írta, hogy "A millenniumig nem volt a magyar nemzetnek külön ünnepe, melyen a Magyarok Nagyasszonyát tisztelte volna." (207. old.) Ez csak részben igaz (ami a mise és zsolozsma propriumokat illeti), hiszen a Hartvik-legendából kiderül, hogy Szent István koronáját és országát az Assumptio vigíliáján ajánlotta föl, vagyis a gesztus címzettje a mennybe fölvett és megdicsőült Isten-anya. Ezt figyelembe véve talán nem túl szerencsés (bár a dogma definiálásának időbeli közelsége okán érthető), hogy a hagyományos ("tridenti") misszáléhoz rendelt Magyarország külön miséi függelékben helyet kapott miseszöveg a Graduálét, Alleluiát, Evangéliumot és Offertóriumot a Szeplőtelen Fogantatás ünnepéről veszi, sőt az orációk is erre utalnak. A jövőben, egy átfogó és körültekintő liturgikus rendezés keretében remélhetőleg lehetőség nyílik majd egy alkalmasabb, a történelmi tényeket jobban szem előtt tartó mise-proprium összeállítására. Ami az ünnep zsolozsma szövegeit illeti, például, ott nagyrészt a középkori magyar Nagyboldogasszony-offíciumot használták föl. Nagy kár, hogy a mise-propriumok tekintetében a választás már nem alakult ilyen szerencsésen.

Külön érdekesség a mise fölajánló könyörgése, melyet nyilvánvalóan nem a modern-kori elvtelen ökumenizmus ihletett: "kérünk, hogy a szeplőtelen, kegyes Szűz közbenjárása által híveid atyáik ősi hitében megerősödjenek, az elveszett juhok pedig, visszatérve az igazság egységéhez, ezzel az üdvös eledellel táplálkozzanak." Gyönyörűséges!!! Mielőtt közreadom a mise szövegeit, adok egy linket Eszterházy Pál nádor szép imájához, melyet a Magyarok Nagyasszonyához címzett. Manapság is elkelne errefelé néhány hasonló lelkületű államférfiú (kattints).

Magna Domina Hungariæ (die 8 octobris)

Introitus

Gaudeámus omnes in Dómino, diem festum celebrántes sub honóre beátæ Maríæ Vírginis magnæ nostræ Dóminæ ac Patrónæ: de cuius solemnitáte gáudent ángeli, et colláudant Fílium Dei. Ps. Confitémini Dómino et invocáte nomen eius; annuntiáte inter gentes ópera eius. Glória Pátri. Euouæ.

Collecta

Deus, qui intercessióne Immaculátæ Vírginis Maríæ, gentem nostram innúmeris cumulásti benefíciis: concéde propítius; ut, quam protorége beáto Stéphano auctóre, Magnam Dóminam celebrámus, et Patrónam venerámur in terris, perénni eius consórtio lætémur in cælis. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapientiæ (Ecclesiasticus 24,23-31)

Ego quasi vitis fructificávi suavitátem odóris: et flores mei fructus honóris et honestátis. Ego mater pulchræ dilectiónis, et timóris, et agnitiónis, et sanctæ spei. In me grátia omnis viæ et veritátis: in me omnis spes vitæ et virtútis. Transíte ad me, omnes qui concupíscitis me, et a generatiónibus meis implémini: spíritus enim meus super mel dulcis, et hæréditas mea super mel et favum. Memória mea in generatióne sæculórum.Qui edunt me, adhuc esúrient, et qui bibunt me, adhuc sítient. Qui audit me non confundétur,et qui operántur in me non peccábunt: qui elúcidant me, vitam ætérnam habébunt.

Graduale

Benedícta es tu, Virgo María, a Dómino Deo excélso, præ ómnibus muliéribus super terram. V. Tu glória Ierúsalem, tu lætítia Isráel, tu honorificéntia pópuli nostri.

Alleluia

Allelúia. Tota pulchra es, María: et mácula originális non est in te. Allelúia.

Sequentia Sancti Evangelii secundum Lucam (1,26-28)

In illo témpore: Missus est ángelus Gábriel a Deo in civitátem Galilǽæ, cui nomen Názareth, ad vírginem desponsátam viro, cui nomen erat Ioseph, de domo David: et nomen vírginis María. Et ingréssus ángelus ad eam dixit: Ave grátia plena: Dóminus tecum: benedícta tu in muliéribus.

Offertorium

Ave, María, grátia plena: Dóminus tecum: benedícta tu in muliéribus, allelúia.

Secreta

Maiestáti tuæ, Dómine, Agnum immaculátum offeréntes, quǽsumus; ut intercedénte alma Vírgine immaculáta et fidéles tui in avíta patrum fide firméntur et oves quæ periérunt ad veritátis unitátem redeúntes, hoc salutári pábulo nutriántur. Per Dóminum nostrum...

Communio

Ínnova signa et immúta mirabília. Glorífica manum tuam et bráchium déxterum. Festína tempus et meménto finis ut enárrent mirabília tua.

Postcommunio

Ádiuvet pópulum tuum, quǽsumus, Dómine, beátæ Maríæ Vírginis immaculátæ, Magnæ nostræ Dóminæ ac Patrónæ intercéssio veneránda: ut, quos perpétuis cumulávit benefíciis, cunctis perículis expedítos, sua fáciat pietáte concórdes. Per Dóminum nostrum...

Szent Vencel ünnepére (szeptember 28.)

2009-09-16T09:14:00.002+02:00

A mártírként tisztelt Szent Vencel (I.) cseh király (903/905-929), aki alattvalói között megszilárdította a nyugati (latin) kereszténységet, öccse féltékenységének és a kereszténységgel valamint a németbarát politikával szembenálló főuraknak esett áldozatul. A csehek nemzeti szentként ünneplik, de liturgikus tisztelete igen elterjedt volt az egész közép-európai régióban. Magyarországon szinte helyi szentnek számít, pozsonyi misekódexeink ereklyéi átvitelének (translatio S. Venceslai) ünnepéről (március 4.) is megemlékeznek.

Az alábbiakban a középkori esztergomi könyvek szerint közlöm a mise szövegeit, de összehasonlításképpen a Római Misekönyv saját kollektáját is belevettem. Az Esztergomi Ordináriuskönyv itt is kijelöli az egy mártírról szóló szekvenciát (Spe mercedis…). Ezt olvashatni Szent Gellért főünnepénél, az előbbi blog bejegyzésben. Az MNStr és a Nyomtatott 1484-es Misekönyv között vannak eltérések az ószövetségi olvasmányban, valamint a Graduale, Offertorium és Communio hármasában. Úgy látszik, a Graduale, Offertorium és Communio tekintetében még az Esztergomi Ordináriuskönyv megjelenése idejében is volt némi bizonytalanság, hiszen ott „vel” elválasztással mindkét változat szerepel.

Sancti Venceslai martyris (die 28 Septembris)

Officium (Introitus)

In virtúte tua, Dómine, lætábitur iustus, et super salutáre tuum exsultábit veheménter: desidérium ánimæ eius tribuísti ei. Ps. Magna est glória eius in salutári tuo; glóriam et magnum decórem impónes super eum. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

(MS 1484:) Deus, qui hodiérna die beátum Vencesláum, mártyrem tuum glória et honóre coronásti: concéde nobis, fámulis tuis, eius précibus et méritis véniam conséqui delictórum, et pérfrui gáudiis beatórum. Per Dóminum nostrum…

(Tridenti Missale:) Deus, qui beátum Vencesláum per martýrii palmam a terréno principátu ad cæléstem glóriam transtulísti: eius précibus nos ab omni adversitáte custódi; et eiúsdem tríbue gaudére consórtio. Per Dóminum nostrum…

Lectio Libri Sapientiæ (Sapientia 4,7-11.13-14.15)
(MNStr: Beatus vir, qui inventus est... Ecclesiasticus 31,8-11)

Iustus si morte præoccupátus fúerit, in refrigério erit. Senéctus enim venerábilis est non diutúrna, neque annórum número computáta: cani autem sunt sensus hóminis, et ætas senectútis vita immaculáta. Placens Deo factus est diléctus, et vivens inter peccatóres translátus est. Raptus est, ne malítia mutáret intelléctum eius, aut ne fíctio decíperet ánimam illíus. Consummátus in brevi, explévit témpora multa. Plácita enim erat Deo ánima illíus: propter hoc properávit edúcere illum de médio iniquitátum, quóniam grátia Dei et misericórdia est in sanctos eius, et respéctus in eléctos illíus.

Graduale

(MNStr:) Iustus non conturbábitur, quia Dóminus firmat manum eius. V. Tota die miserétur et cómmodat, et semen eius in benedictióne erit.

(MS 1484:) Posuísti, Dómine, super caput eius corónam de lápide pretióso. V. Desidérium ánimæ eius tribuísti ei, et voluntáte labiórum eius non fraudásti eum.

Alleluia

Alleluia. Iustus germinábit, sicut lílium: et florébit in ætérnum ante Dóminum. Alleluia.

Sequentia Sancti Evangelii secundum Matthǽum (16,24-27)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Si quis vult post me veníre, ábneget semetípsum, et tollat crucem suam, et sequátur me. Qui enim volúerit ánimam suam salvam fácere, perdet eam: qui autem perdíderit ánimam suam propter me, invéniet eam. Quid enim prodest hómini, si mundum univérsum lucrétur, ánimæ vero suæ detriméntum patiátur? Aut quam dabit homo commutatiónem pro ánima sua? Fílius enim hóminis ventúrus est in glória Patris sui cum ángelis suis: et tunc reddet unicuíque secúndum ópera eius. Amen dico vobis, sunt quidam de hic stántibus, qui non gustábunt mortem, donec vídeant Fílium hóminis veniéntem in regno suo.

Offertorium

(MNStr:) In virtúte tua, Dómine, lætábitur iustus, et super salutáre tuum exsultábit veheménter, desidérium ánimæ eius tribuísti ei.

(MS 1484:) Glória et honóre coronásti eum: et constituísti eum super ópera mánuum tuárum, Dómine.

Secreta

Gratánter, Dómine Deus, súscipe hoc sacraméntum: quod in honóre sancti Venceslái, mártyris tui immolámus: et ipsíus précibus dona nobis indulgéntiam et réquiem sempitérnam. Per Dóminum nostrum...

Communio

(MNStr:) Posuísti Dómine in cápite eius corónam de lápide pretióso.

(MS 1484:) Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine, alleluia.

Complenda (Postcommunio)

Sumpta, Dómine, sacraménta, intercedénte beáto Vencesláo, mártyre tuo, profíciant nobis ad salútem: et ad ætérna gáudia perdúcant. Per Dóminum nostrum...

Szent Gellért ünnepére (szeptember 24.)

2009-09-16T09:07:00.003+02:00

Szent Gellért csanádi püspök és vértanúnak a középkori magyar liturgikus könyvekben két ünnepe is volt. Főünnepét szeptember 24-én, mártíromságának napján ülték, míg február 24-én (szökőévben 25-én) tartották másodünnepét, amely egybeesett Szent Mátyás apostol ünnepnapjával (ezért minden bizonnyal csak kommemorálták).

A Szent Gellért vértanúhalálának ünnepére vonatkozó bejegyzésben az Esztergomi Ordináriuskönyv megjegyzi: „Egyetlen, saját könyörgés; ha akarod, hozzáveheted Keresztelő Szent János fogantatásának könyörgését.” (164. old) Mind a Missale Notatum Strigoniense ante 1341 (512. old; f 279 v), mind az 1484-es Missale Strigoniense (480-481. old; f. 155r) tartalmazza a Keresztelő ünnepének könyörgéseit. Ezeket valószínűleg magán- és kevésbé ünnepélyes misékben alkalmazták. Az mindenesetre furcsa, hogy az esztergomi egyház a jellegzetesen keleti ünnepet nem a szokásos 23-i dátumon, hanem egy nappal később kommemorálta.

Említésre érdemes szövegszerű eltérés az MNStr és az MS 1484 között csak az Alleluia versben van. Az Esztergomi Ordináriuskönyv az egy mártírról szóló szekvenciát (Spe mercedis…) jelöli ki a miséhez, de erről az ünnep saját helyén egyik misszálé sem tesz említést. Tájékoztató jelleggel azért közlöm a próza szövegét.

Előttem nem világos a dolog miértje, de van némi kavarodás az ünnep dátuma körül. Szent Gellért szeptember 24-én szenvedett vértanúhalált, ünnepét az esztergomi források 24-ére teszik, a Martyrologium Romanum is 24-én emlékezik meg róla. A Breviarium Romanum kiegészítéseként megjelent "Officia propria dioecesium Hungariae – Tomus alter" (SzIT, 1964) ugyancsak 24-re teszi, mint ahogy a VI. Pál-féle reformált könyvek is 24-ére írják az ünnepet. Ennek ellenére a régi Missale Romanum magyar propriuma szerint 25-én kell ünnepelni. Lehetséges, hogy egy közönséges rendi Mária-ünnep, a Fogolykiváltó B. M. V. miatt helyezték át a „tridenti” misszáléban? Nem tudom a választ, szívesen venném, ha valaki megnyugtatóan tisztázni tudná a kérdést. Itt most mindenesetre a források túlnyomó többségének tanúságát vesszük alapul, és 24-re rendeljük az ünnepet.

Sancti Gerardi Csanadiensis, Episcopi et Martyris (die 24 Septembris),
eodem die: Conceptio Sancti Ioannis Baptistæ

Officium (Introitus)

Lætábitur iustus in Dómino, et sperábit in eo: et laudabúntur omnes recti corde. Ps. Exáudi, Deus, oratiónem meam cum déprecor: a timóre inimíci éripe ánimam meam. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Deus, qui Beátum Gerárdum pontíficem agóne martýrii et stola immortalitátis coronásti, concéde propítius: ut cuius sollemnitátem devótis méntibus celebrámus in terris, eius perpétua defensióne muniámur in cælis. Per Dóminum nostrum...

commemoratio

Omnípotens, sempitérne Deus, qui institúta legália et sanctórum præcónia prophetárum in diébus conceptiónis beáti Ioánnis Baptístae implésti: præsta, quǽsumus, ut, cessántibus significatiónum figúris, sui magnificatióne eloquátur. Per Dóminum nostrum…

Lectio Libri Sapientiæ (Ecclesiasticus 14,22-27)

Beátus vir, qui in sapiéntia morábitur, et qui in iustítia sua meditábitur, et in sensu cogitábit circumspectiónem Dei. Qui excógitat vias illíus in corde suo, et in abscónditis suis intéllegens, vadens post illam quasi investigátor, et in viis illíus consístens. Qui réspicit per fenéstras illíus, et in iánuas illíus áudiens. Qui requiéscit iuxta domum illíus, et in pariétibus illíus figens palum státuet cásulam suam ad manus illíus, et requiéscent in cásula eius bona per ævum. Státuet fílios suos sub tégmine illíus, et sub ramis eius morábitur. Protegétur sub tégmine illíus a férvore, et in glória eius requiéscet.

Graduale

Beátus vir, qui timet Dóminum: in mandátis eius cupit nimis. V. Potens in terra erit semen eius: generátio rectórum benedicétur.

Alleluia

(MNStr:) Alleluia. Iurávit Dóminus et non pænitébit eum: Tu es sacérdos in ætérnum, secúndum órdinem Melchísedech. Alleluia.

(MS 1484:) Alleluia. Iustus germinábit, sicut lílium: et florébit in ætérnum ante Dóminum. Alleluia.

Sequentia Sancti Evangelii secundum Ioánnem (12,24-26)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Nisi granum fruménti cadens in terram, mórtuum fúerit; ipsum solum manet; si autem mórtuum fúerit, multum fructum affert. Qui amat ánimam suam, perdet eam: et qui odit ánimam suam in hoc mundo, in vitam ætérnam custódit eam. Si quis mihi minístrat, me sequátur: et ubi sum ego, illic et miníster meus erit. Si quis mihi ministráverit, honorificábit eum Pater meus.

Prosa (Sequentia) de uno martyre

Spe mércedis et corónæ
Stetit martyr in agóne
Ad mortem obœdiens.

Morte Christum imitátus,
Fide firmus et firmátus:
Firmo gressu grádiens.

Furit furor militáris,
Ut vir sanctus sacris aris
Immolétur hóstia.

Quem occídunt insciéntes,
Introdúcunt nesciéntes
Ad ætérna gáudia.

Christi fortis hic athléta:
Qui subíre mente læta
Mortem non abhórruit.

Ut sit salus informórum:
Et medéla peccatórum
Grátiam proméruit.

Non est morbus, quem non curet:
Dum morbórum non obdúret
Tarda diffidéntia.

Cæci, cláudi, surdi, muti
Sunt ad usum restitúti
Divína cleméntia.

Hostes Christi Christo cédunt,
Signa signis dum succédunt
Arguménta fídei.

Ergo martyr invocétur,
Ut per eum nobus detur:
Ad supérna próvehi. Amen.

Offertorium

Posuísti Dómine in cápite eius corónam de lápide pretióso: vitam pétiit a te, tribuísti ei, alleluia.

Secreta

Obláta, Dómine, múnera tua virtúte sanctífica, et intercessióne Beáti Gerárdi, pontíficis et Mártyris: ab ómnibus nos defénde perículis. Per Dóminum nostrum...

commemoratio

Tua nos, Dómine, munérimus altária cumulámus: illíus conceptiónem honóre débito celebrántes, qui Salvatórem mundi et cécinit affutúrum, et adésse monstrávit. Per Dóminum nostrum…

Communio

Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine, alleluia.

Complenda (Postcommunio)

Satiásti, Dómine, famíliam tuam pretiosíssimi córporis et sánginis tui libámine, præsta, quǽsumus: ut intercessióne beáti Gerárdi, mártyris tui atque pontíficis: nobis profíciat ad salútem mentis et córporis. Per Dóminum nostrum...

commemoratio

Da, quǽsumus, omnípotens Deus, intra sanctæ Ecclésiæ tuæ úterum constitútos: eo nos spíritu ab iniquitáte nostra iustificári, quo beátum Ioánnem intra víscera matérna docuísti. Per Dóminum nostrum…

A Kassai Vértanúk ünnepére (szeptember 7.)

2009-09-02T18:13:00.004+02:00

A kassai vértanúk név szerint: Pongrácz István magyar származású esztergomi kanonok, Grodecz (Grodziecki) Menyhért lengyel származású és Kőrösi (Krizevcanin) Márk horvát származású jezsuita áldozópapok.

Midőn Rákóczi György, Bethlen István erdélyi fejedelem hadvezérének hajdúi 1619. szeptember 3-án Kassa falai alá érkeztek, Dóczi András császári főkapitány kevés katonájával kilátástalannak látta a harcot, tekintettel a város protestáns vezetőségére. Másnap létrejött a város átadásáról szóló szerződés, melynek az volt a kikötése, hogy senkinek, se a katolikus híveknek, se a papoknak nem esik bántódása. Szeptember 5-én bevonultak a hajdúk a városba, és tüstént fölrúgták a megállapodást: Dóczit bilincsbe verték, s elhurcolták Erdélybe. Rákóczi meghagyta, hogy a három papot tartsák szigorú házi őrizetben. Kétnapi éheztetés után megpróbálták hittagadásra bírni őket. Az első sikertelen kísérlet után 7-én, éjféltájban ismét rájuk törtek, és válogatott kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve egy közeli szennygödörbe vetették, s mellédobták a másik két vértanú testét is.

Elvonulásuk után Eperjessy István, a három pap házikápolnájának sekrestyése, Pongrácz István nyöszörgésére lett figyelmes. De nem tudott rajta segíteni, mert maga sem merte elhagyni a házat, és Hoffmann tanácsos, akihez a kanonok úr tanácsára fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok kegyetlenségének. Így húszórás kínlódás után István is meghalt.

Boldoggá avatásuk eljárását még 1628-ban indította el Pázmány Péter bíboros, de az csak 1905-ben vezetett sikerre, amikor Szent X. Pius pápa január 15-én népes magyar küldöttség jelenlétében engedélyezte nyilvános tiszteletüket. II. János Pál pápa kassai látogatása alkalmával 1995. júliusban szentté avatta őket. A tridenti misszálé az "Intret in conspectu" misét rendeli ünnepükre három saját könyörgéssel a "magyarország saját miséi" mellékletben. Az alábbiakban ez olvasható:

Introitus

Intret in conspéctu tuo, Dómine, gémitus compeditórum: redde vicínis nostris séptuplum in sinu eórum: víndica sánguinem Sanctórum tuórum, qui effúsus est. Ps. Deus, venérunt gentes in hæreditátem tuam: polluérunt templum sanctum tuum: posuérunt Ierúsalem in pomórum custódiam. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Beatórum Mártyrum Marci, Stéphani et Melchióris, quǽsumus Dómine précibus adiuvémur: ut quórum gloriámur triúmpho, fídei constántiam imitémur. Per Dóminuzm nostrum...

Lectio Libri Sapientiæ (3,1-8)

Iustórum autem ánimæ in manu Dei sunt, et non tangent illos torméntum mortis. Visi sunt óculis insipiéntium mori, et æstimáta est afflíctio éxitus illórum, et quod a nobis est iter extermínium; illi autem sunt in pace: etsi coram homínibus torménta passi sunt, spes illórum immortalitáte plena est. In paucis vexáti sunt, in multis bene disponéntur, quóniam Deus tentávit eos, et invénit illos dignos se. Tamquam aurum in fornáce probávit illos, et quasi holocáusti hóstiam accépit illos, et in témpore erit respéctus illórum Fulgébunt iusti et tamquam scintíllæ in arundinéto discúrrent. Iudicábunt natiónes, et dominabúntur pópulis, et regnábit Dóminus illórum in perpétuum.

Graduale

Gloriósus Deus in sanctis suis: mirábilis in maiestáte, fáciens prodígia. V. Déxtera tua, Dómine, glorificáta est in virtúte: déxtera manus tua confrégit inimícos.

Alleluia

Alleluia. V. Córpora sanctórum in pace sepúlta sunt, et nómina eórum vivent in generatiónem et generatiónem. Alleluia.

Sequentia sancti Evangélii secundum Lucam (21,9-19)

Cum autem audiéritis prǽlia et seditiónes, nolíte terréri: opórtet primum hæc fíeri, sed nondum statim finis. Tunc dicébat illis: Surget gens contra gentem, et regnum advérsus regnum. Et terræmótus magni erunt per loca, et pestiléntiæ, et fames, terrorésque de cælo, et signa magna erunt. Sed ante hæc ómnia iniícient vobis manus suas, et persequéntur tradéntes in synagógas et custódias, trahéntes ad reges et prǽsides propter nomen meum: contínget autem vobis in testimónium. Pónite ergo in córdibus vestris non præmeditári quemádmodum respondeátis: ego enim dabo vobis os et sapiéntiam, cui non póterunt resístere et contradícere omnes adversárii vestri. Tradémini autem a paréntibus, et frátribus, et cognátis, et amícis, et morte affícient ex vobis: et éritis ódio ómnibus propter nomen meum: et capíllus de cápite vestro non períbit. In patiéntia vestra possidébitis ánimas vestras.

Offertorium

Mirábilis Deus in sanctis suis: Deus Israel, ipse dabit virtútem, et fortitúdinem plebi suæ: benedíctus Deus, alleluia.

Secreta

Super has hóstias, Dómine benedíctio larga descéndat; quæ nos ad amórem tuum beatórum Mártyrum exémplo restáuret. Per Dóminum nostrum...

Communio

Et si coram homínibus torménta passi sunt, Deus tentávit eos: tamquam aurum in fornáce probávit eos, et quasi holocáusta accépit eos.

Postcommunio

Cæléstibus reféctos sacraméntis, et gáudiis, fac nos, Dómine beatórum Mártyrum glóriæ consórtes; cuius per hæc mystéria pignus accépimus. Per Dóminum nostrum...

Szent Imre herceg depozíciós ünnepére (szeptember 2.)

2009-09-01T13:38:00.006+02:00

Szent Imre herceg, a magyar ifjúság védőszentje 1031. szeptember 2-án szenvedett halálos kimenetelű vadászbalesetet. Halálának pontos körülményei és helye sem ismert, valószínűleg egy vadkan öklelte fel a bihari Igfon-erdőben (az országnagyok kedvelt vadászterületén). Erre utal, hogy a XI-XII. század fordulóján itt épült föl a Szent Imre apátság épülete. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el.

VII. Gergely pápa 1083. november 4-én szentéletű apjával, István királlyal és nevelőjével, Gellért püspökkel együtt avatta szentté. Főünnepe a tridenti misszálé magyar propriumában és a VI. Pál-féle modern rítusban is november 5. Az esztergomi úzusban azonban volt külön, depozíciós ünnepként nyilvántartott liturgikus megemlékezés is szeptember 2-i haláláról. Az 1341 előttről származó notált misszáléban még saját könyörgései voltak, az 1484 nyomtatott misekönyvben a miseproprium mindenben azonos a november 5-i ünneppel.

A tridenti misszálé (más nemzetek számára és IX. Ince pápa rendelete alapján) erre a napra teszi Szent István király ünnepét, annak emlékéül, hogy a szövetséges keresztény erők 1686-ban visszafoglalták Buda várát a törököktől.

In depositione Sancti Emerici Ducis et Confessoris I (die 2 septembris)

Officium (Introitus)

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

(MNStr:) Fac nos, Dómine, Deus noster, beáti confessóris tui Emeríci fovéri suffrágiis, et quem divérsis miráculis fecísti claréscere, eius nos précibus a peccátis absolútos in tua miseratióne semper custódi. Per Dóminum nostrum...

(Nyomtatott Missale, ugyanaz, mint a nov. 5-i főünnepen:) Deus, qui beátum Emerícum iuveníli flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut, quem tibi facis esse devótum, eius apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

(MNStr:) Allelúia. V. Serve bone et fidélis, quia in pauca fuísti fidélis, supra multa te constítuam. Allelúia.

(Nyomtatott Missale:) Allelúia. V. Sprevit totum coniugálem, intret chorum virginálem confessor Christi, Emerícus, Stéphani regis únicus, inter choros angelórum fert corónam confessórum, oret pro nobis, cuius nos festa venerámur in terris.

Prosa (Sequentia)

Stirps regális, proles regis,
imitátor vere legis
vera dedit gáudia.

Hic diléctus par est malis,
in silvárum lignis qualis
arbor non est ália.

Crevit puer Emerícus,
summi Regis fit amícus
a primis cunábulis.

Cedit Hostis huic antíquus,
caro, mundus inimícus
in crucis signáculis.

Clangit tuba Gedeónis,
silent magi Pharaónis,
nec dat signum tértium.

Dum in psalmis decantándis
vigil præstat et sanándis
Christi dat commércium,

Salutántur sancti fratres,
puer hic honórat patres
pia per orácula.

Uni unum, álii duo,
trina terno, hepta quarto
divísa dans óscula.

Stupet pater, hæc dum videt
mæstus vultu corde ridet
pium placans fílium.

Pandit puer veritátem,
fratris monstrat sanctitátem
virginále lílium.

Hic Conrádo anxiáto
ferris quinis colligáto
rupit feni víncula.

Illustráta Pannónia
signis multis cum grátia
det laudes per sǽcula.

Sequentia sancti Evangelii secundum Matthæum (25,14-23) (Nyomtatott Missale: Sint lumbi vestri præcíncti... Lk 12,35-44)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis parábolam hanc: Homo quidam péregre proficíscens, vocávit servos suos, et trádidit illis bona sua. Et uni dedit quinque talénta, álii autem duo, álii vero unum, unicuíque secúndum própriam virtútem, et proféctus est statim. Ábiit autem qui quinque talénta accéperat, et operátus est in eis, et lucrátus est ália quinque. Simíliter qui duo accéperat, lucrátus est ália duo. Qui autem unum accéperat, ábiens fodit in terram, et abscóndit pecúniam dómini sui. Post multum vero témporis venit dóminus servórum illórum, et pósuit ratiónem cum eis. Et accédens qui quinque talénta accéperat, óbtulit ália quinque talénta, dicens: “Dómine, quinque talénta tradidísti mihi, ecce ália quinque superlucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, bone serve et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.” Accéssit autem et qui duo talénta accéperat, et ait: “Dómine, duo talénta tradidísti mihi, ecce ália duo lucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, serve bone et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.”

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

(MNStr:) Beáti Emeríci confessóris tui orátio tibi, Dómine, múnera nostra comméndet, ut ipso interveniénte hæc sacraménta, nobis salútem cónferant et munímen. Per Dóminum nostrum...

(Nyomtatott Missale, ugyanaz, mint a nov. 5-i főünnepen:) Oblátio, quam tibi offérimus, Dómine, nos purget ab omni crímine, quátenus et per eius intercessiónem sancti Emeríci, confessóris tui, cuius sacram recólimus festivitátem, sumámus pátriæ cæléstis hereditátem. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

Complenda (Postcommunio)

(MNStr:) Satiáti, Dómine, grátiæ tuæ munéribus, quǽsumus, ut Beátus Emerícus conféssor tuus sua nos semper intercessióne múniat, in cuius commemoratiónem hæc sancta tibi libávimus sacraménta. Per Dóminum nostrum...

(Nyomtatott Missale, ugyanaz, mint a nov. 5-i főünnepen:) Plebem tuam, Dómine, a cunctis adversitátibus prótege, et beáto Emeríco, confessóre tuo intercedénte, et præséntis vitæ opportunitátem, et futúræ sentiámus sempiternitátem. Per Dóminum nostrum...

Szent István Király főünnepére (augusztus 20.)

2009-08-11T16:30:00.003+02:00

Szent István királyunk főünnepét (augusztus 20.) valaha vigíliával és nyolcaddal ünnepelte a középkori esztergomi egyház. Ennek nem egyszerűen csak a nemzeti büszkeség volt az oka, hanem az is, hogy a latin liturgia hagyományos, történelmi változatában szokás és kiváltság volt az adott nemzet, egyházmegye, keresztelő egyház fő patrónusait kiemelt liturgikus hangsúllyal, pompával ünnepelni (melynek keretében a szent miséje és offíciuma nyolc napon át ismétlődött, hacsak nem ütközött valami nagyobb rangú ünneppel).

Ez Magyarország fő apostolának, Szent István királynak esetében Magyarországon sajnos csak addig volt szokásban, amíg 1630-ban (főleg praktikus és nem valódi elvi okok miatt) Pázmány Péter nyomására a nemzeti szinódus el nem határozta a tridenti könyvek bevezetését. Csak remélni tudjuk, hogy a MKPK - legalább első apostoli uralkodónk ünnepével kapcsolatosan - ezt a tiszteletreméltó szokást újra életbe lépteti, illetve legalább a római rítus különleges formája számára kieszközli az Apostoli Szentszéktől (a jelenlegi helyzetben ehhez minden bizonnyal elegendő lenne egy püspökök által aláírt kérelem az illetékes hivatalhoz).

A fönt már említett poszt-tridentinumi folyamatnak "estek áldozatul" a nagy magyar szentek másodlagos (főleg translátiós) ünnepei is. Történetesen Szent István király második ünnepe, a szent jobb ereklye megtalálása (május 30.) megtalálható az ún. tridenti misszálé magyar propriumában a "Magyarország külön miséi" címszó alatt. Ezt majd később posztolom, mikor aktuálissá válik (tervbe van véve, hogy lassacskán egy megközelítőleg teljes magyar mise-propriumot közlök itt, ezeken az oldalakon). Ezt elsősorban a Missale Notatum Strigoniense (ante 1341) kéziratos forrás facsimile kiadása (kiad. Szendrei Janka, MTA Zenetudományi Intézet, Budapest 1982; Musicalia Danubiana I) és a nyomtatott Missale Strigoniense 1484 kritikai kiadása teszik lehetővé (kiad. Déri Balázs, Argumentum Kiadó, Budapest 2009; Monumenta Ritualia Hungarica I = Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum XVI).

Megjegyzés: a vigílián megemlékezés vehető Eudes Szt. Jánosról (mint a tridenti misszáléban), in die (augusztus 20-án) a MNStr megemlékezést közöl Szent Germánusz püspökről (bár az ordinárius könyv megjegyzi: "non plures orationes"), majd a nyolcadnapon (augusztus 27-én), mikor az ünnepnapi liturgia egy az egyben ismétlődött, a nyomtatott 1484-es misszálé megemlékezik Szt. Rúfuszról, míg a tridenti misszálé Kalazanci Szt. Józsefről.

Vigilia Sancti Stephani Regis et Confessoris (die 19 augusti)

Officium (Introitus)

Iustus non conturbábitur, quia Dóminus firmat manum eius tota die: miserétur et cómmodat, et semen eius in benedictióne erit, in ætérnum conservábitur. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Da, quǽsumus, omnípotens Deus, ut Beáti Stéphani regis et confessóris tui, quam prævénimus veneránda sollémnitas, et devotiónem nobis augeat et salútem. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapientiæ (Ecclesiasticus 39,6-14)

Iustus cor suum tradet ad vigilándum dilúculo ad Dóminum, qui fecit illum, et in conspéctu Altíssimi deprecábitur. Apériet os suum in oratióne, et pro delíctis suis deprecábitur. Si enim Dóminus magnus volúerit, spiritu intelligéntiæ replébit illum: et ipse tamquam imbres mittet elóquia sapiéntiæ suæ, et in oratióne confitébitur Dómino: ipse díriget consílium eius et disciplínam, et in abscónditis suis consiliábitur. Ipse palam fáciet disciplínam doctrínæ suæ, et in lege testaménti Dómini gloriábitur. Conlaudábunt multi sapiéntiam eius, et usque in sǽculum non delébitur. Non recédet memória eius, et nomen eius requirétur a generatióne in generatiónem. Sapiéntiam eius enarrábunt gentes, et laudem eius enuntiábit ecclésia.

Graduale

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium. V. Lex Dei eius in corde ipsíus, et non supplantabúntur gressus eius.

Sequentia sancti Evangelii secundum Lucam (11,33-36)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis: Nemo accéndit lucérnam et in abscóndito ponit neque sub módio, sed supra candelábrum, ut qui ingrediúntur lumen vídeant. Lucérna córporis tui est óculus tuus. Si óculus tuus fúerit simplex, totum corpus tuum lúcidum erit. Si autem nequam fúerit, étiam corpus tuum tenebrósum erit. Vide ergo, ne lumen quod in te est ténebræ sint. Si ergo corpus tuum totum lúcidum fúerit, non habens alíquam partem tenebrárum, erit lúcidum totum, et sicut lucérna fúlgoris illuminábit te.

Offertorium

In virtúte tua, Dómine, lætábitur iustus, et super salutáre tuum exultábit veheménter desidérium ánimæ eius tribuísti ei.

Secreta

Grata tibi sint, Dómine, múnera, quibus Beáti Stéphani, regis et confessóris semper veniéntem prævénimus festivitátem. Per Dóminum nostrum...

Communio

Magna est glória eius in salutári tuo: glóriam et magnum decórem impónes super eum, Dómine.

Complenda (Postcommunio)

Sanctificáti, Dómine, salutári mystério, quǽsumus, ut pro nobis Stéphani, regis et confessóris tui non desit orátio, cuius nos donásti votis præveníre sollémnia. Per Dóminum nostrum...

In die Sancti Stephani Regis et Confessoris (die 20 augusti), cum octava

Oratio ad Processionem

Concéde nobis, omnípotens Deus, per intervéntum Beáti Stéphani gloriosíssimi Pannoniórum regis, pacífice mundi cursus perágere, qui divinítus inspirátus subiéctos sibi pópulos tuæ maiestáti méruit subiícere. Per Christum Dóminum nostrum. Amen.

Officium (Introitus)

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

(Esztergomi források:) Deus, qui Beátum Stéphanum, regem nostrum et confessórem tuum terréni impérii glória et honóre coronásti, et sanctórum tuórum societáte sublimásti: prǽsta, quǽsumus, ut quem Pannónia hábuit divínæ religiónis doctórem in terris, eum modo Ecclésia tua mereátur habére defensórem in cælis. Per Dóminum nostrum...

(Tridenti Missale:) Concéde, quaesumus, Ecclésiae tuae, omnípotens Deus: ut beátum Stéphanum, Confessórem tuum, quem regnántem in terris propagatórem hábuit, propugnatórem habére mereátur gloriósum in caelis. Per Dóminum nostrum...

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

(MNStr:) Allelúia. V. Sancte rex Stéphane, succúrre nobis tuis devótis fámulis, qui de tua semper sollemnitáte gaudémus. Allelúia.

(Missale 1484:) Allelúia. V. Beátus rex Stéphanus, qui fulgens ut sol in cælo, ampléctens immortaliátem, gaudet in ætérnum in paradíso. Allelúia.

Prosa (Sequentia)

Corde, voce, mente pura
solvens Deo laudis iura
idolórum spreta cura
lætáre, Pannónia.

De supérnis illustráta,
verbo vitæ satiáta
crucis Christi iam fert grata
libens testimónia.

Ergo, per quem tibi datur
salus, cælum reserátur,
via vitæ demonstrátur
et iter iustítiæ.

Hunc extóllas digna laude,
huius festum colens gaude,
et gaudénti iam appláude
cántico lætítiæ.

Hic est Geisæ ducis natus,
visióne præsignátus,
ante ortum est vocátus
Stéphanus a Stéphano.

Credit pater et mirátur,
parit mater et lætátur,
infans crescens exaltátur,
ut cedrus in Líbano.

Nam, ut puer adolévit,
mox virtútum donis crevit,
cælos amans ima sprevit
hærens Dei Fílio.

Huius carnis tecta velo
mens inténta semper cælo
ardet tota Dei zelo,
instat evangélio.

Per hunc Christus prædicátur,
turba credens baptizátur,
fides Christi dilatátur,
in tota Pannónia.

Hic ad instar Salomónis
struit templa, ditat donis,
ornat gemmis et corónis
cruces et altária.

Ad docéndum hic prælátos,
viros ponit litterátos,
iustos, fidos et probátos
ad robur fidélium.

Hic taléntum sibi datum
Deo reddens duplicátum
ab ætérno præparátum
sibi scandit sólium.

Ubi Christo sociátus
et a Christo sublimátus
regnat semper coronátus
in supérna pátria.

Hunc devóte venerémur,
hunc ex corde deprecémur,
ut per ipsum sublevémur
ad cælórum átria. Amen.

Sequentia sancti Evangelii secundum Mattheum (25,14-23)

In illo témpore: dixit Iesus discípulis suis parábolam hanc: Homo quidam péregre proficíscens, vocávit servos suos, et trádidit illis bona sua. Et uni dedit quinque talénta, álii autem duo, álii vero unum, unicuíque secúndum própriam virtútem, et proféctus est statim. Ábiit autem qui quinque talénta accéperat, et operátus est in eis, et lucrátus est ália quinque. Simíliter qui duo accéperat, lucrátus est ália duo. Qui autem unum accéperat, ábiens fodit in terram, et abscóndit pecúniam dómini sui. Post multum vero témporis venit dóminus servórum illórum, et pósuit ratiónem cum eis. Et accédens qui quinque talénta accéperat, óbtulit ália quinque talénta, dicens: “Dómine, quinque talénta tradidísti mihi, ecce ália quinque superlucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, bone serve et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.” Accéssit autem et qui duo talénta accéperat, et ait: “Dómine, duo talénta tradidísti mihi, ecce ália duo lucrátus sum.” Ait illi dóminus eius: “Euge, serve bone et fidélis, quia super pauca fuísti fidélis, super multa te constítuam: intra in gáudium dómini tui.”

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

Sacrifícium, quod tuæ, Dómine, maiestáti offérimus, benígno vultu réspice: et intercessióne Beáti Stéphani regis et confessóris tui, nos ab ómnium inimicórum insídiis defénde, et prǽmia vitæ ætérnæ concéde. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

(Complenda) Postcommunio

Tuére, quǽsumus, Dómine, famíliam tuam, et quam per doctrínam Beáti Stéphani regis et confessóris tui de ténebris ad veram lucem convertísti, eam post istíus (Missale 1484: ipsíus; Tridenti Missale: huius) témporis decursum, obláti (Tridenti Missale: percépti) sacrifícii munímine cleménter perdúcas ad regna cælórum. Per Dóminum nostrum...

Szent László király depozíciós ünnepére (július 29.)

2009-07-21T18:12:00.004+02:00

Szent László királyunknak a középkori esztergomi liturgiában két ünnepe is volt, a főünnep (június 27.) mellett megemlékeztek még halálának pontos dátumáról is (július 29.). László szentté avatását III. Béla király kezdeményezte 100 évvel a lovagkirály halála után. III. Celesztin pápa az ő kérésére két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat fölülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte a pápai delegátusokat. 1192. június 27-én, déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. László fő ünnepét ezért a szokástól eltérően azóta sem halála, "égi születésnapja" évfordulóján üljük, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján.

Az alábbiakban közlöm az esztergomi rítusban használatos július 29-re rendelt miseszöveget (amely a collectát kivéve ugyanaz, mint a főünnepen) a Missale Strigoniense 1484 alapján (kiad. Déri Balázs, Argumentum Kiadó, Budapest 2009; Monumenta Ritualia Hungarica I = Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum XVI, 433. old.)

In Depositione sancti Ladislai, Regis et Confessoris (die 29 iulii)

Officium

Os iusti meditábitur sapiéntiam et lingua eius loquétur iudícium: lex Dei eius in corde ipsíus. Ps. Noli æmulári in malignántibus: neque zeláveris faciéntes iniquitátem. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Deus, qui Beáto Ladíslao, regi et confessóri tuo post terrénae dignitátis fastígium æternitátis láuream contulísti: concéde propítius, ut, qui eius festivitátem devótis méntibus venerámur in terris, ipsi quoque in glória consociémur in cælis. Per Dóminum nostrum…

Lectio Libri Sapiéntiæ (Ecclesiasticus 47,9-13. 24,1-4)

Dedit Dóminus confessiónem Sancto suo et Excélso in verbo glóriæ de omni corde suo laudávit Dóminum, et diléxit Deum, qui fecit illum. Et dedit illi contra inimícos poténtiam, et stare fecit cantóres contra altárium, et in sono eórum dulces fecit modos. Et dedit in celebratiónibus decus, et ornávit témpora usque ad consummatiónem vitæ. Christus purgávit peccáta ipsíus et exaltávit in ætérnum cornu ipsíus. Sapiéntia laudávit ánimam suam, et in Deo honorificábitur, et in médio pópuli sui gloriábitur. Et in ecclésiis Altíssimi apériet os suum, et in conspéctu virtútis illíus gloriábitur. In médio pópuli laudábitur et in plenitúdine sancta admirábitur. Et in multitúdine electórum habébit laudem, et inter benedíctos benedicétur.

Graduale

Dómine, prævenísti eum in benedictiónibus dulcédinis: posuísti in cápite eius corónam de lápide pretióso. V. Vitam pétiit, et tribuísti ei longitúdinem diérum in sǽculum sǽculi.

Alleluia

Allelúia. V. Beátus vir, sanctus rex Ladíslaus, qui fulget ut sol in cælo, ampléctens immortalitátem, gaudet in ætérnum in paradíso. Allelúia.

Prosa

Novæ laudis attollámus
regem, cuius exsultámus
speciáli glória.

Dulci mellis novi favum
dulci regis Ladíslao
cánimus melódia.

Regis laudi nil discórdet,
cuius laudem non remórdet
cæléstis symphónia.

Confessórum Regem laudant,
per quem reges sibi gaudent
vitæ dari múnera.

O quam felix, quam præclára
Waradíni fulget ara
tuo claro nómine.

Quem precámur laudántes sínguli;
gemma regum totíus sǽculi
et spes salutífera.

Cuius regem sǽcula
manens sine mácula
lavit omni crímine.

Scala gentis Hungarórum,
per quam scandit ad cælórum
cathédram Pannóniae.

Fama cuius cælo tendit
et terrárum comprehéndit
quáttuor confínia.

Per hunc vigent sacraménta
et firmátur iam invénta
fídei relígio.

Ægros, curans, sanos fecit
et salútis opem iecit
virtútis offício.

Exáuditur in hac domo,
quicquid orans petit homo
per regis suffrágia.

Per quem neque gládius,
nec incúrsus hóstium
trépidat Hungária.

Hostis arte plebs arrépta
prece regis est adépta
salútis piácula.

Per quem auctor fídei
cornu stillat ólei
pósteris per sǽcula.

Per hunc gentes univérsas
Hungarórum iam convérsas
nóvimus império.

Procul ense patent per se
ferre gentes et advérsæ
nutu voluntário.

Sub obscúris sui iuris
iubar latens, sed iam patens
réserat prodígia.

Hostes cædunt, victor redit,
barbarórum Hungarórum
unus fugat mília.

Ipse suos laudatóres
pœnæ facit contentóres,
morbos curans et languóres
aufert et dæmónia.

Sed, qui suam sanctitátem
colunt, his fert sanitátem
et ad vitæ sospitátem
rex redúcit ómnia.

Regum genus triumphále,
Hungarórum salus, vale,
nunc refúlsit iubar tale
regum floris gérmine.

Regum radix Christiána,
lauda laudes fide sana,
quas exsúltans vox humána
fert in tuo nómine.

Assisténtes regis laudi,
coronátor regis, audi,
atque servos sancti regis
post hanc vitam tui gregis
transfer ad palátia.

Cuius laudi vis servíre
nos fac lætos conveníre,
fac ad Christum perveníre,
ubi confer et largíre
sempitérna gáudia.
Amen.

Sequéntia Sancti Evangélii secúndum Matthǽum (24,42-47)

Vigiláte ergo, quia nescítis qua hora Dóminus vester ventúrus sit. Illud autem scitóte, quóniam si sciret paterfamílias qua hora fur ventúrus esset, vigiláret útique, et non síneret pérfodi domum suam. Ídeo et vos estóte paráti: quia qua nescítis hora Fílius hóminis ventúrus est. Quis, putas, est fidélis servus, et prudens, quem constítuit dóminus suus super famíliam suam ut det illis cibum in témpore ? Beátus ille servus, quem cum vénerit dóminus eius, invénerit sic faciéntem. Amen dico vobis, quóniam super ómnia bona sua constítuet eum.

Offertorium

Véritas mea et misericórdia mea cum ipso: et in nómine meo exaltábitur cornu eius.

Secreta

Hóstias piæ placatiónis offérimus cleméntiæ tuæ, omnípotens Deus: ut beáti Ladíslai, regis nostri et confessóris tui méritis et précibus placátus accípias, et cleménter dispénses. Per Dóminum nostrum...

Communio

Beátus servus, quem, cum vénerit Dóminus, invénerit vigilántem: amen dico vobis, super ómnia bona sua constítuet eum.

Postcommunio

Sacraménta, Dómine, salutária suméntes, cleméntiam tuam humíliter exorámus: ut intercessiónem beáti Ladíslai, regis nostri et confessóris tui, et præséntibus non destituámur subsídiis, et gáudiis perfruámur ætérnis. Per Dóminum nostrum...

Árpád-házi Szent Kinga ünnepére (július 24.)

2009-07-21T15:15:00.006+02:00

"Árpád-házi Szent Kinga (avagy Kunigunda) magyar szent, IV. Béla király lánya, Szent Margit és Boldog Jolán(ta) nővére, Lengyelország és Litvánia védőszentje. IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként született 1224. március 5-én. Tizenöt évesen feleségül ment a Piast házbeli V. Boleszláv lengyel fejedelemhez, akivel szüzességi fogadalmat tettek. Kinga teljes hozományával hozzájárult a tatárok elleni védelemhez, a tatárjárás után pedig adományokkal járult hozzá az ország újjáépítéséhez. Templomokat, kolostorokat építtetett, köztük nagy kulturális jelentőségre szert tevő ószandeci ferences kolostort. Ide vonult vissza Kinga a férje halála után klarissza apácaként. Vagyonát szétosztotta a szegények közt. A kolostor priorisszája lett, ahol 10 hónapos betegség után 1292. július 24-én szenderült el az Úrban." (forrás: Wikipédia)

Tekintve, hogy Kingát VIII. Sándor avatta boldoggá 1690-ben, és II. János Pál 1999-ben szentté, a középkori esztergomi hagyományban még nem volt ismeretes liturgikus tisztelete. Az ún. Tridenti Misszalé-ban azonban már szerepelt Magyarország külön miséi között (saját collectával). Az alábbiakban ezt közlöm:

Cunegundae, Virginis et Reginae (die 24 iulii)

Introitus

Dilexísti iustítiam, et odísti iniquitátem: proptérea unxit te Deus, Deus tuus, óleo lætítiae præ consórtibus tuis. Ps. Eructávit cor meum verbum bonum: dico ego ópera mea Regi. Glória Patri. Euouae.

Collecta

Deus, qui beátam Cunegúndam dulcédinis tuæ benedictiónibus prævenísti, ac Vírginem étiam in coniúgio conservásti: præsta, quǽsumus, ut ipsa interveniénte per vitæ puritátem tibi iúgiter adhærére, et per eius vestígia gradiéntes, ad te perveníre felíciter mereámur. Per Dóminum nostrum…

Lectio Epístolæ beáti Páuli Apóstoli ad Corínthios (2,10. 17-18; 11,1-2)

Fratres: Qui gloriátur, in Dómino gloriétur. Non enim qui seípsum comméndat, ille probátus est; sed quem Deus comméndat. Útinam sustinerétis módicum quid insipiéntiæ meæ, sed et supportáte me: ǽmulor enim vos Dei æmulatióne. Despóndi enim vos uni viro vírginem castam exhibére Christo.

Graduale

Spécie tua et pulchritúdine tua inténde, próspere procéde et regna. V. Propter veritátem et mansuetúdinem et iustítiam: et dedúcet te mirabíliter déxtera tua.

Alleluia

Allelúia. V. Adducántur Regi Vírgines post eam: próximæ eius afferéntur tibi in lætítia. Allelúia.

Sequéntia Sancti Evangélii secúndum Matthǽum (6,17-23)

In illo témpore: Dixit Iesus discípulis suis parábolam hanc: Simile erit regnum cœlórum decem virgínibus: quæ, accipiéntes lámpades suas, exiérunt óbviam sponso et sponsæ. Quinque autem ex eis erant fátuæ, et quinque prudéntes: sed quinque fátuæ, accéptis lampádibus, non sumpsérunt óleum secum: prudéntes vero accepérunt óleum in vasis suis cum lampádibus. Horam autem faciénte sponso, dormitavérunt omnes et dormiérunt. Média autem nocte clamor factus est: Ecce, sponsus venit, exíte óbviam ei. Tunc surrexérunt omnes vírgines illæ, et ornavérunt lámpades suas. Fátuæ autem sapiéntibus dixérunt: Date nobis de óleo vestro: quia lámpades nostræ exstinguúntur. Respondérunt prudéntes, dicéntes: Ne forte non suffíciat nobis et vobis, ite pótius ad vendéntes, et émite vobis. Dum autem irent émere, venit sponsus: et quæ parátæ erant, intravérunt cum eo ad núptias, et clausa est iánua. Novíssime vero véniunt et réliquæ vírgines, dicéntes: Dómine, Dómine, aperi nobis. At ille respóndens, ait: Amen, dico vobis, néscio vos. Vigiláte ítaque, quia nescítis diem, neque horam.

Offertorium

Fíliæ regum in honóre tuo, ástitit regína a dextris tuis in vestítu deauráto, circúmdata varietáte.

Secreta

Accépta tibi sit, Dómine, sacrátæ plebis oblátio pro tuórum honóre Sanctórum: quorum se méritis, de tribulatióne percepísse cognóscit auxílium. Per Dóminum nostrum...

Communio

Quinque prudéntes vírgines accepérunt óleum in vasis suis cum lampádibus: média autem nocte clamor factus est: Ecce, sponsus venit: exíte óbviam Christo Dómino.

Postcommunio

Satiásti, Dómine, famíliam tuam munéribus sacris: eius, quǽsumus, semper interventióne nos réfove, cuius sollémnia celebrámus. Per Dóminum nostrum...

Zoborhegyi Szent András és Benedek ünnepére (július 17.)

2009-07-11T15:01:00.002+02:00

"András és Benedek, mester és tanítvány. Nem magyarok, de régi hazánk földjét szentelték meg. Legendájukat rendtársuk, Boldog Mór későbbi pécsi püspök írta meg (1070-ben).

A lengyel Zoerárd, magyarosan Szórád hallotta első szent királyunk hírét, hazánkba jött, és András néven a Zobor-hegyi bencés monostorba lépett. A szkalkai barlangban, Trencsén közelében, a Vág folyó meredek partján remeteéletet élt. Legendája szerint a Zobor-hegyen vette át apátja kezéből azt a 40 szem pálmadiót, amely a nagyböjt alatt egyetlen tápláléka volt: egy nap egy szem. Keményen vezekelt, erdőirtással foglalkozott. Néha annyira elfáradt, hogy elájult. Egy alkalommal az Úr angyala tette szekérre, és vitte vissza barlangjába. Elhagyatottan halt meg, szerzetestársai ráakadva, a nyitrai, Szent Emmerám tiszteletére szentelt székesegyházban temették el.

Barlangját tanítványa, Benedek örökölte, aki nyilván szlovák eredetű volt. A kapott gazdag alamizsnákat mindig a szegények között osztotta szét. Egyszer kóbor rablók támadták meg. Pénzt kerestek, de nem találtak nála. Haragjukban megölték, és a barlang alatt rohanó Vágba vetették (1012?). A szent remetét hiába keresték. A jámbor hagyomány szerint egy sas vezette őket nyomra, amely állandóan egy helyen lebegett: a Vág vize fölött. Valaki leereszkedett a vízbe. Meg is találta a szent holttestét, a húsába nőtt vezeklőlánccal együtt." (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium - részlet)

Szent László királyunk idején, 1083. július 17-én avatták őket szentté, István királlyal, Szent Imre herceggel és Szent Gellérttel együtt. Jóllehet András minden bizonnyal természetes halált halt és Benedeket sem kifejezetten hitéért ölték meg, a középkori esztergomi liturgia a mártírok miséjével ünnepelte őket.

Az alábbiakban közlöm az esztergomi rítusban használatos miseszöveget a Missale Strigoniense 1484 alapján (kiad. Déri Balázs, Argumentum Kiadó, Budapest 2009; Monumenta Ritualia Hungarica I = Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum XVI, 426. old.)

Andreæ et Benedicti (die 17 Iulii)

Officium

Iusti epuléntur et exsúltent in conspéctu Dei: et delecténtur in lætítia. Ps. Exsúrgat Deus, et dissipéntur inimíci eius; et fúgiant, qui odérunt eum a fácie eius. Glória Pátri. Euouae.

Collecta

Sanctórum tuórum, Dómine, Benedícti atque Andréæ natalítia veneránda: quǽsumus, Ecclésia tua devóte suscípiat: et fiat magnæ glorificatiónis amóre devótior. Per Dóminum nostrum...

Lectio Epístolæ beáti Páuli Apóstoli ad Hebrǽos (11,33–39)

Fratres: Sancti per fidem vicérunt regna, operáti sunt iustítiam, adépti sunt repromissiónes, obturavérunt ora leónum, extinxérunt ímpetum ignis, effugérunt áciem gládii, convaluérunt de infirmitáte, fortes facti sunt in bello, castra vertérunt exterórum: accepérunt mulíeres de resurrectióne mórtuos suos: álii autem disténti sunt non suscipiéntes redemptiónem ut meliórem invenírent resurrectiónem. Álii vero ludíbria, et vérbera expérti, ínsuper et víncula, et cárceres: lapidáti sunt, secti sunt, tentáti sunt, in occisióne gládii mórtui sunt, circuiérunt in melótis, in péllibus caprínis, egéntes, angustiáti, afflícti: quibus dignus non erat mundus: in solitudínibus errántes, in móntibus, in spelúncis, et in cavérnis terræ. Et hi omnes testimónio fídei probáti (in Christo Iesu, Domino nostro).

Graduale

Víndica, Dómine, sánguinem sanctórum tuórum, qui effúsus est. V. Posuérunt mortália servórum tuórum escas volatílibus cæli, carnes sanctórum tuórum béstiis terræ.

Alleluia

Allelúia. V. Hæc est vera fratérnitas, quæ vicit mundi crímina: Christum secúta est, ínclita tenet regna cæléstia. Allelúia.

Prosa

O, beáta beatórum mártyrum sollémnia.
O, devóte recolénda victórum certámina.

Digni dignis fulgent signis, et florent virtútibus.
Illos semper condecénter venerémur láudibus.

Ut devóto corde toto adhæsérunt Dómino.
Et invícti sunt addícti atróci martýrio.

Carceráti, trucidáti tormentórum génera.
Igne læsi, ferro cæsi pertulérunt plúrima.

Cum sint torti, cedunt morti carnis per intéritum,
ut elécti, sunt adépti beatórum prǽmia.

Per contémptum mundanórum et per bella fórtia,
meruérunt angelórum victóres consórtia.

Ergo facti cohærédes Christo in cæléstibus.
Apud ipsum vota nostra promovéte précibus.

Ut post huius finem vitæ et post transitória.
In perénni mereámur exsultári glória.

Sequéntia Sancti Evangélii secúndum Lucam (6,17-23)

In illo témpore: Descéndens Iesus de monte: stetit in loco campéstri, et turba discipulórum eius, et multitúdo copiósa plebis ab omni Iudǽa, et Ierúsalem, et marítima, et Tyri, et Sidónis, qui vénerant ut audírent eum, et sanaréntur a languóribus suis. Et qui vexabántur a spirítibus immúndis, curabántur. Et omnis turba quærébat eum tángere: quia virtus de illo exíbat, et sanábat omnes. Et ipse elevátis óculis in discípulis suis, dicébat: Beáti páuperes, quia vestrum est regnum Dei. Beáti, qui nunc esurítis, quia saturabímini. Beáti, qui nunc fletis, quia ridébitis. Beáti, éritis cum vos óderint hómines, et cum separáverint vos, et exprobráverint, et eiícerint nomen vestrum tamquam malum propter Fílium hóminis. Gaudéte in illa die, et exsultáte: ecce enim merces vestra multa est in cælo.

Offertorium

Ánima nostra, sicut passer, erépta est de láqueo venántium: láqueus contrítus est, et nos liberáti sumus.

Secreta

Hæc hóstia, quǽsumus, Dómine, emúndet nostra delícta: et, intercedéntibus sanctis tuis, Benedícto atque Andréa: subditórum tibi córpora mentésque sanctíficet. Per Dóminum nostrum...

Communio

Dico autem vobis, amícis meis, ne terreámini ab his, qui vos persequúntur.

Postcommunio

Prótege, Dómine, plebem tuam: et, quam mártyrum tuórum, Benedícti et Andréæ assídua festivitáte facis esse devótam: tibi semper plácitam fíeri précibus concéde sanctórum. Per Dóminum nostrum...

A modern liturgikus fordítások tréfás jellemzése

2009-05-01T19:27:00.004+02:00

Bevallom, az ötlet nem tőlem származik, hanem egy kiváló brit paptól, Sean Finnegan atyától, aki az általam rendszeresen olvasott blogján korábban közzétett egy nagyon szellemes, jellemzően fanyar brit humorral átitatott bejegyzést a modern liturgikus fordítások lapos mivoltáról. (lásd: itt)

Nos, én is megpróbálkoztam valami hasonlóval, Berzsenyi Dániel "A Magyarokhoz" című versét fölhasználva ehhez a kísérlethez, illusztrálandó, hogy manapság milyen eredménnyel nyúlnak bele szentírási és liturgikus szövegekbe, hogy azokat a modern ember ízléséhez igazítsák vagy agyonmagyarázzák. Sajnos, közel sem lett olyan szellemes, mint Finnegan atya szösszenete, de azért talán érzékelteti azt a fölháborodást, amit akkor éreztem, amikor pl. a Miatyánkot és a Hiszekegyet átírták.

Tehát az eredeti Berzsenyi szerzemény:

"Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja."

(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz II., 1807)

Ez ma túl archaikus, bonyolult lenne az önjelölt liturgászok számára. Magyarán (szerintük) ennek ma valahogy így kellene hangoznia:

"Honfitársaim! Szomorú és zűrös időket élünk!
Elterjedt a gonosz bosszúállás szelleme,
és a föld népeit ez véres háborúkra indítja.

Napóleon gyorsan elfoglalta Poroszországot,
harcok folynak a balti régióban és az Adriai tenger partján,
de baj van az amerikai kontinensen és a Balkánon is."

Hirtelen költészetből híradós jelentés lett. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!

Magyar nyelvű TV riport a római FSSP plébánia működéséről

2009-03-20T16:01:00.002+01:00

http://www.h2onews.org/_page_videoview.php?id_news=1616&lang=hu#

Térdeplő hívek nyelvre áldoztatása: "Nincs akadálya"

2009-03-11T08:55:00.006+01:00

Részlet abból az interjúból, melyet Cardinal Antonio Cañizares Llovera, Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa adott az olasz 30 Giorni lapnak:

30 Giorni: Egy Spanyolországban adott interjúban Ön dicsérte a pápa elhatározását, hogy az általa ünnepelt liturgiák alkalmával csak térdeplőknek és nyelvre áldoztat. Várhatók ebben a tekintetben változások az Egyház általános fegyelmében?

Card. Cañizares: Ismert tény, hogy az Egyház jelenlegi általános fegyelme megköveteli, hogy szabályszerűen (normatíve) az Oltáriszentséget a hívek nyelvére osszák ki. Ugyanakkor létezik egy engedmény (indultum), amely adott püspökkarok kérelmére megengedi, hogy a hívek kézbe is áldozhassanak. Ezt érdemes az eszünkbe vésni. A pápa azonban, hogy világosan rámutasson arra a köteles tiszteletre, amellyel Krisztus Testéhez közelednünk kell, úgy kívánta, hogy mindazok, akik az ő kezéből veszik magukhoz az Oltáriszentséget, ezt térdelve és a nyelvükre tegyék. Ez számomra szép és tanulságos kezdeményezésnek tűnik Róma püspökének részéről. A jelenleg érvényben lévő előírások nem követelik meg senkitől sem, hogy ugyanígy cselekedjék, de ezt meg sem akadályozzák.

(Forrás: www.newliturgicalmovement.org, 2009. március 10.)

A cisztercita rítus visszatért!

2008-11-24T17:21:00.002+01:00

Az "Ecclesia Dei" Pápai Bizottság 2008. november 21-én közölte Főtisztelendő Josef Vollberg O.C.S.O. apáttal, a németországi Aachen egyházmegyéjében található trappista Mariawald kolostor apátjával, hogy a Szentatya megadta számukra az engedélyt (kiváltságot) az obszerváns cisztercita (trappista) liturgiához való visszatérésre (annak 1963/64-es állapota szerint).

Főtisztelendő Josef Vollberg apát úr személyesen adta át a Szentatyának a szerzetesek arra irányuló kérelmét, hogy a Monte Cistello-i (Róma, 1964) cisztercita "úzust" újra liturgikus használatba vehessék.

Az "Ecclesia Dei" újabb hivatalos állásfoglalása

2008-11-10T17:50:00.000+01:00

Ezúttal az "Ecclesia Dei" Bizottság azzal a kérdéssel kapcsolatban adott ki hivatalos állásfoglalást, hogy a római rítus különleges formáját követő közösségek mit tegyenek akkor, ha egy kiemelkedő jelentőségű ill. parancsolt ünnepet az illetékes püspöki konferencia az eredeti napról áthelyezett pl. a rá következő vasárnapra. Ilyen konfliktus a hagyományos római naptár és a Novus Ordóhoz kötődő liturgikus gyakorlat között több ünnep alkalmával is előfordul: pl. Vízkereszt, Mennybemenetel és Úrnapja.

A kérdés tisztázása már régen időszerű volt, itt Magyarországon is adódott ebből konfliktus. A Szentszék illetékes szerve most tisztázta a helyzetet. A hagyományos rítushoz szervesen hozzátartozik a hagyományos naptár használata is, ezért minden közösségnek saját hatáskörben joga van eldönteni, hogy az adott jeles ünnepet mikor üli meg. Teheti ezt az 1962-es Misekönyv által előírt napon (bár ekkor értelemszerűen nincs szó lelkiismereti kötelezettségről a misehallgatásra), vagy követheti a helyi püspöki konferencia által meghatározott gyakorlatot.

Íme a hivatalos szöveg magyar fordítása:

1. Az 1962-es liturgikus könyvek törvényes használatával együtt jár az ezen könyvekhez elválaszthatatlanul hozzátartozó naptár használata is.

2. Bár az Egyházjogi Törvénykönyv 1246 §2 kánonja szerint a püspöki konferenciák egyes parancsolt ünnepeket törvényesen áthelyezhetnek más napokra a Szentszék jóváhagyásával, az is törvényes megoldás, ha ezen ünnepek miséjét és offíciumát az 1962-es liturgikus könyvek naptára által előírt napokon tartják meg. Ilyen esetekben azonban világosan érteni kell, hogy a püspöki konferencia törvényes döntése értelmében ezekre a napokra nem vonatkozik a kötelező miselátogatás.

3. Továbbá, az 1962-es Misszálé 356-361-es számú általános rendelkezéseivel összhangban helyénvaló, ha kötelező ünnepek liturgikus külsőségeit egy olyan vasárnapon tartják meg, amelyre a püspöki konferencia helyezte át, amint az már korábban is gyakorlat volt több országban.

(A hivatalos állásfoglalást Msgr. Camille Perl, az "Ecclesia Dei" Bizottság alelnöke látta el kézjegyével)

Dario Castrillon Hoyos bíborosnak, az "Ecclesia Dei" Bizottság elnökének válasza a "Summorum Pontificum"-mal kapcsolatban föltett néhány kérdésre

2008-10-29T09:13:00.000+01:00

Dario Castrillon Hoyos bíborosnak, az "Ecclesia Dei" Bizottság elnökének válasza a "Summorum Pontificum" motu proprióval kapcsolatban föltett néhány kérdésre (általam kiemelt és fordított részletek):

A "Summorum Pontificum" motu proprio kibocsátásával az 1962-es Misekönyv használatára vonatkozó korábbi szabályok, melyeket a "Quattuor abhinc annos" és utána II. János Pál "Ecclesia Dei adflicta" motu propriója tartalmazott, érvényüket vesztették. Valójában ezt a "Summorum Pontificum" maga is kifejezetten megemlíti az 1. cikkelyben...

Fontos tudni, hogy a Szentatya (II. János Pál) akarata szerint már 1986. december 12-én megalakult egy "ad hoc" bizottság bíborosokból (Paul Augustin Mayer, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa, Agostino Casaroli, Bernardin Gantin, Joseph Ratzinger, William W. Baum, Edouard Gagnon, Alfons Stickler, Antonio Innocenti), melynek az volt a feladata, hogy megvizsgálja, milyen lépések szükségesek a "Quattuor abhinc annos" pápai engedély (indultum az 1962-es Misekönyv használatára, Prot. N. 686/84, 1984. október 3.) elégtelenségének föloldására.

A következőket állapították meg:

Az indultum már önmagában azt a benyomást keltette, hogy egyrészt a latin mise, az ún. "tridenti mise" valami alábbvaló, másodrangú dolog, amit az illetékes püspökök csak egyfajta türelmes szánalomból engedélyeztek, másrészről a szigorú föltételek miatt úgy tűnt, mintha a Szentszék maga is ezen az állásponton lenne, és nem adta volna meg az engedélyt, ha ezt nem kényszerítették volna ki.

Szükség van arra, hogy a püspököknek megismételjük és világossá tegyük mi is a Szentatya valódi akarata, ami nem negatív jellegű toleranciából fakad, hanem pozitív természetű, valódi lelkipásztori megfontolásból; nem a visszaélések által ébresztett fölháborodást hivatott lecsöndesíteni, hanem az ellentéteket szándékozik föloldani.

Az indultum minden megszorítását el kell törölni, hogy a püspökökben ne alakulhasson ki az a benyomás, mintha a Szentszék valójában nem akarná ezt az engedélyt...

Fölmerült ... hogy engedélyt kell adni, legalább a nagyobb városokban, hogy ünnepnapokon minden egyes templomban legyen egy latin nyelven ünnepelt szentmise, amelyhez szabadon választható a Római Misekönyv 1962-es változata, vagy (az új) misszálé.

Ami a püspökök engedélyét (vagy tiltását) illeti a szentmise latinul mondását illetően, meg kell jegyeznünk, hogy VI. Pál szerint, önmagában véve, amikor a pap magánjelleggel mond misét, azt latinul kellene tennie, mivel a népnyelv használatára vonatkozó engedmény lelkipásztori természetű, hogy a hívek megérthessék a rítus tartalmát és teljesebben tudjanak rajta résztvenni.

Megjegyzés. Ez nem a bíboros teljes válasza, csak néhány kiemelt részlet. A teljes szöveg megtalálható olaszul ITT, angolul pedig ITT.

A benedeki liturgikus reform újabb lépései

2008-10-17T08:55:00.002+02:00

(1) A VI. Pál féle Missale Romanum múlt héten kinyomtatott 3. mintakiadásába (editio typica), az "Ite, missa est" elbocsátás 3 alternatíváját is bevették. Ezt állítólag a 2005-ös püspöki szinódus résztvevői kérték, hogy jobban kifejeződjön a miséből fakadó "missziós lelkiség". Tényleg nem akarok cinikus lenni, de még milyen "lelkiséget" akarunk a liturgia nyakába aggatni? Mi lenne - mondjuk - ha liturgikus lelkiséggel próbálkoznánk? Esetleg az 1962-es Misszáléből már quasi kiírtott "Benedicamus Domino"-val?

"Ite ad Evangelium Domini nuntiandum" - Menjetek, és/hogy hirdessétek az evangéliumot!
"Ite in pace, glorificando vita vestra Dominum" - Menjetek békében, dicsőítvén életetekkel az Urat!
"Ite in pace" ... "alleluia, alleluia" (tempore paschali) - Menjetek békében! ... alleluja, alleluja! (húsvéti időben)

(2) Arinze bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció elnöke bejelentette továbbá: a nemzeti püspöki konferenciák október végéig kaptak időt arra, hogy eldöntsék pontosan a mise mely pontján szerepeljen a pax (békecsók): az Agnus Dei előtt (mint most), vagy az ún. egyetemes könyörgések után. Véleményem szerint a jelenlegi helyzet tarthatatlan, hiszen az Agnus Dei alatt a hívek egymás hátát lapogatják, ide-oda forgolódva "fraterkáznak", miközben Isten föláldozott Báránya már ott "fekszik" az oltáron. A kezek szorgos szorongatását követően pedig minden átmenet nélkül következik az "Uram, nem vagyok méltó..."

"Os suum aperuit sapientiae..." (Proverbia 31,26)

2008-10-14T08:16:00.001+02:00

Szinte napra pontosan két évvel a pro multis formula népnyelvű fordítására vonatkozó szentszéki instrukció után Erdő Péter bíboros, érsek-prímás világosan és tiszteletreméltó határozottsággal összegezte az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció állásfoglalását. Figyelemreméltó, hogy a Vatikáni Rádió magyar adása számára adott interjúra a Rómában jelenleg is folyó 12. püspöki szinódus szolgáltatott okot.

"Ami a liturgikus fordításokat illeti, a Szentszék évekkel ezelőtt kifejezett instrukciókkal tiltotta a magyarázó fordításokat. A szentírási részeket és a liturgikus szövegeket az eredeti szöveg pontos értelmében kell lefordítani. Ezt lehet utána magyarázni. Például az átváltoztatás szavai úgy állnak a misekönyvben, minden misekánonban, ahogyan az Újszövetségben ránk maradt. A Szent Vér átváltoztatásakor azt mondjuk, hogy „értetek és sokakért kiontatik”. Az első magyar fordítás, amelyet jóváhagyott a Püspöki Kar és a Szentszék is – és több mint 15 évig használtuk –, ezt szó szerint így hozta. Ezután német hatásra a „sokakért” szó helyére a „mindenkiért” került. Teológiailag ezzel sincs probléma, hiszen Krisztus mindenkiért meghalt, de az eredeti szövegben nem ez szerepel. A liturgikus vagy biblikus fordítás nem tévesztendő össze a teológiai magyarázattal. Kivált nem a helytelen és téves magyarázatokkal, de még a helyes magyarázattal sem. Az egy másik műfaj. Fordítani azt kell, ami oda van írva. Ezért létezik a római rítusban az editio typica, vagyis a liturgikus könyvek hivatalos latin kiadása, amelyhez minden fordításnak igazodnia kell. Ennek az irányelveit a Liturgiam Authenticam instrukció néhány évvel ezelőtt egész pontosan leszögezte."

Megjegyzés: A hír és a szöveg forrása a Magyar Kurír internetes hírportál.
(http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=24114)

Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2006. október 17-én kelt levele a pro multis formula hiteles fordításáról

2008-10-13T12:17:00.000+02:00

A Főtisztelendő Eminenciás/Excellenciás Uraknak
A nemzeti Püspöki Konferenciák Elnökeinek

Prot. N. 467/05/L

Róma, 2006. október 17.

Eminenciás/Excellenciás Uram!

2005 júliusában az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, a Hittani Kongregációval egyetértésben, levelet intézett minden püspöki konferencia elnökéhez, kikérve véleményüket a szentmise ünneplésekor a legszentebb Vér konszekrációs formulájában szereplő pro multis kifejezés különféle népnyelvű fordításaival kapcsolatban (ld. Prot. n. 467/05/L, 2005. július 9.). A püspöki konferenciák beérkezett válaszait a két dikasztérium megvizsgálta, majd jelentést tett róluk a Szentatyának. Az ő utasítása alapján ez a Kongregáció most Eminenciádhoz /Excellenciádhoz fordul a következőket adva elő:

(1) A pro multis szavaknak megfelelő és az Egyház által áthagyományozott szöveg az a formula, amely a római rítusban latinul az első századoktól kezdve használatos. Az elmúlt közel 30 év során néhány jóváhagyott népnyelvű szöveg a „mindenkiért” („for all”, „per tutti”, stb.) vagy annak megfelelő értelmező fordítását tartalmazta.

(2) Amint azt már korábban a Hittani Kongregáció kijelentette (ld. Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei, Declaratio de sensu tribuendo adprobationi versionum formularum sacramentalium, 25 ianuarii 1974, AAS 66 [1974] 661), nem merülhet föl kétség az olyan misék érvényességével kapcsolatban, amelyeket egy kellőképpen jóváhagyott, és a „mindenkiért” kifejezésnek megfelelő formula használatával ünnepeltek, sőt a „mindenkiért” formula kétségkívül helyes értelmezését adná a szövegben kifejezett krisztusi szándéknak. A hit alapvető igazsága (dogma), hogy Krisztus a kereszten minden emberért meghalt (ld. Jn 11,52; 2 Kor 5,14-15; Tit 2,11; 1 Jn 2,2).

(3) Mindazonáltal sok érv szól a hagyományos pro multis formula pontosabb fordítása mellett
(a) A szinoptikus evangéliumok (Mt 26,28; Mk 14,24) világos utalást tesznek azon „sokakra”, akikért az Úr fölajánlja áldozatát, és ezt a kifejezést néhány biblikus tudós ki is hangsúlyozta, Izajás próféta szavaira utalva (53,11-12). Nyilvánvalóan lehetséges lett volna az evangéliumok szövegében a „mindenkiért” kifejezést használni (ld. például: Lk 12,41); ennek ellenére a megalapítás elbeszélése a „sokakért” fordulatot használja, és ezt a legtöbb modern bibliafordítás hűségesen ebben a formában adja vissza.
(b) A római rítus latin szövege mindig is a pro multis, és sohasem a pro omnibus formulát használta a kehely konszekrációjakor.
(c) A különböző keleti rítusok anaforái – akár görögül, szírül, örményül, a szláv nyelveken stb. – a latin pro multis-nak megfelelő nyelvi formát használják a saját nyelvükön.
(d) A „sokakért” a pro multis hűséges fordítása, míg a „mindenkiért” inkább egy olyan magyarázat, amely helyesen a hitoktatás körébe tartozik.
(e) A „sokakért” fordulat, miközben nyitott marad arra, hogy magába foglaljon minden egyes embert, azt a tényt is kifejezésre juttatja, hogy ez a megváltás nem valamiféle mechanikus módon valósul meg az ember saját akarata és közreműködése nélkül, hanem minden hívő arra hivatott, hogy a hitben elfogadja a fölajánlott ajándékot, befogadja a természetfölötti életet, amely azoknak adatik, akik részt vesznek ebben a misztériumban, akik ezt meg is élik, hogy így azon „sokak” közé számíttassanak, akikre a szöveg is utal.
(f) A Liturgiam authenticam instrukció értelmében arra kell törekedni, hogy a fordítások minél hűségesebben kövessék a mintakiadások latin szövegeit.

(4) Azon országok püspöki konferenciáit tehát, ahol jelenleg a „mindenkiért” formula, vagy annak valamilyen megfelelője van használatban, arra kérjük, hogy az elkövetkező egy-két évben a szükséges katekézis fölvállalásával készítsék elő híveiket a pro multis formula pontos népnyelvű fordításának (pl. „for many”, „per molti”, stb.) bevezetésére a Római Misekönyv következő fordításában, amelyet a püspökök és a Szentszék fog jóváhagyni az országukban való használatra.

Az Eminenciád/Excellenciád iránti legnagyobb megbecsülés és tisztelet kifejezése mellett,

őszintén maradok Krisztusban:

+ Francis Arinze bíboros
prefektus

Megjegyzés: Köszönet illeti Rihmer Zoltán barátomat, aki a magyar szöveget az eredetivel összehasonlította és a fordítást javította.

Megjelent az új "Miles Christi"

2008-09-11T08:45:00.000+02:00

A szent Tetragrammot nem szabad kiejteni!!!

2008-08-15T18:04:00.003+02:00

Csupán egy emlékeztető arra, hogy a Katolikus Egyház folytonos, egyértelmű és hivatalos tanítása szerint Isten Mózesnek kinyilatkoztatott legszentebb nevét, vagyis az ún. szent Tetragrammot (YHWH) nem szabad az emberi ajkaknak kiejteni. Éppen ideje, hogy ezt mind a teológiai fakultásokon (különösen a szentírástudományi tanszékeken), mind a szentimentális és vajmi kevés vallási vagy zenei értéket képviselő vallási popzenében tudomásul vegyék. Kiváló alternatívákat lehet találni; ilyen pl. a judaisztika szakos barátom által ajánlott "ha Shem", azaz, "a Név". Ősi zsidó hagyomány...

"A név, amely mindent magába foglal, Isten Fiának az a neve, amelyet megtestesülésében kapott: a JÉZUS név. Az isteni név emberi ajkak által kimondhatatlan, de amikor Isten Igéje felveszi emberségünket, nekünk megadja nevét és segítségül hívhatjuk: 'Jézus', 'YHWH megszabadít'." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, # 2666)

"Az emberemlékezetet meghaladó hagyomány értelmében, amely már a fent említett Septuaginta fordításban is jelentkezik, a mindenható Isten nevét, amelyet héberül a szent tetragram, latinul pedig a Dominus 'Úr' szó fejez ki, minden népnyelvben egy ezzel egyező jelentésű szóval kell visszaadni." (Liturgiam Authenticam, # 41, c. -- Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Instrukció a népnyelvek használatáról a Római Liturgia könyveinek kiadásaiban; 2001. március 28.)

"A pusztán filológiai megfontolásokon túl, ott van még az Egyház hagyományához való hűség: a kezdetektől fogva a szent Tetragrammot keresztény környezetben nem ejtették ki, de nem is fordították le egyetlen nyelvre sem, amelyekre a Szentírás le lett fordítva." (Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója az Amerikai Püspökök Konferenciájához, 2008. június 29.)

P.S.: A legutóbbi és legfrissebb tanítóhivatali állásfoglalást (ami történetesen elsősorban a Szentírás liturgikus használatára vonatkozik) ajánlom figyelmébe pl. a Szent István Társulat-féle Biblia fordítóinak és kiadóinak (lásd, Kiv 3, 15-16).

Gondolatok Áldozócsütörtökre, az Úr Mennybemenetelének ünnepére (ezévben: május 1.)

2008-04-19T11:59:00.004+02:00

I. Krisztológiai jelentőség

1.) Krisztus embersége földi zarándokútja során

Krisztus embersége valóságos (Zsid 2,17), mégsem pontosan olyan, mint a miénk, mert tökéletesen bűntelen (Zsid 4,15), el van telve kegyelemmel és dicsőséggel (Jn 1,14), benne rejtezik a bölcsesség és tudás minden kincse (Kol 2,3), és benne lakik az istenség teljessége testileg (Kol 2,9). Ez szükségszerű következménye annak, hogy bár embersége valóságos, teljes és tulajdonságaiban nem keveredik isteni természetével, mégis a Fiú isteni személyéhez való egyedülálló közelsége miatt embersége maradéktalanul eltelik a kegyelem teljességével. Benne a kegyelem mintegy belső és természetes forrásból fakad, hiszen embersége a második isteni Személyben „áll fönn” (subsistit). Az Atyák szerint Krisztus hyper anthropon anthropos (Hitvalló Szt. Maximusz, Damaszkuszi Szt. János: az átlag ember fölé emelt ember).

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mi a „megistenített embert” imádjuk, hanem inkább az „emberré lett Istent.” Valójában a világi humanizmus éppen a megtestesülés titkának „fejre állítása”, reverziója!

A skolasztikus teológusok nyelvezete ugyanezt a titkot úgy írja le, hogy az Isten-ember földi életében simul viator et comprehensor (egyszerre földi zarándok és a boldogító színelátás élvezője), ami annyit jelent, hogy bár fogantatása első pillanatától kezdve mindent és mindenkit fölülmúlóan eltelt kegyelemmel, isteni erényekkel, a Szentlélek ajándékaival, „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért” mégis úgy lett ember, hogy elfogadta a földi zarándoklét behatároltságát, sőt a romlott emberi természet olyan tulajdonságait is, amelyek egyrészt nem voltak összeegyeztethetetlenek kegyelmi gazdagságával, másrészt szükségesek voltak az üdvösség árának megszerzéséhez, azaz a kereszthalálhoz. Bár bűn nem volt benne, s így a bűn által megromlott emberi természet sebzettségét sem kellett volna magára vennie, mégis szükség volt arra (illő és üdvös volt), hogy emberi természete szerint szenvedni tudjon (mind testileg, mind lelkileg), és halálra adja magát. Erre végtelen emberszeretete (az isteni filantrópia) és az Atya iránti föltétlen emberi engedelmessége ösztönözte.

2.) Krisztus fölmagasztalása kereszthalálát követően

Fil 2,6-9 (Lat. et propter quod, Gör. dio kai = ez okból, amiért is). Krisztus kereszthalálával kiérdemelte azt, ami már egyébként is kijárt neki titokzatos fogantatásának első pillanatától kezdve: azaz a fölmagasztalást és végső megdicsőülést emberi mivoltában is. Föltámadt és megdicsőült teste immár nem képes a szenvedésre, a halálra; elhagyta minden nehézségét, amit a megváltó kereszthalál miatt vállalt magára. Ám a föltámadás után még rejtőzködik kissé, Magdolnának megtiltja, hogy megérintse (Jn 20:17), az emmauszi tanítványok előtt rejti valódi identitását (Lk 24,15-16) az apostolok kétkedése miatt néhány falatot megoszt velük (Jn 21,15). Ezt mind azért teszi, hogy föltámadásának és megdicsőült testének valódiságát bizonyítsa a tanítványok előtt. Ám ez az időleges rejtőzködés véget ér a mennybemenetellel. Átszellemült (az Egyházatyák sajátos nyelvezete szerint átistenült) emberségének dicsősége teljes valóságában nyilatkozik meg a mennybemenetelkor. A mennybemenetel tehát nem elrejtőzés, hanem MEGNYILATKOZÁS. Valójában Krisztus nem eltűnik a tanítványok szeme elől (fizikailag talán), hanem kinyilatkoztatja Isten-emberségének teljes és megdicsőült formáját. Az Ascensio nem a szomorú búcsúzkodás ünnepe, vagy az elválásé. Krisztus nem eltávozik, hanem megmutatkozik. Ez nem a Megtestesült Isten elszakadása tőlünk, hanem valóságos EPIFÁNIA (Isten-nyilatkozás).

II. Üdvtörténeti jelentőség

„Atyám házában sok lakóhely vagyon. Máskülönben megmondottam volna nektek; mert megyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,2-3)

1.) A misztérium kinyilatkoztatás arra nézve, hogy mivé leszünk (ill. lehetünk) a kegyelemben való részesedés által.

Mert ő a személyes egység (unio hypostatica) által az Atyának természetes Fia emberi természete szerint is, és a kegyelemi teljesség benne belülről, isten-emberi lényének valóságából fakad. Mi azonban, amennyiben a kegyelem által hozzá hasonulunk, Istennek nem természetes, csak fogadott gyermekei lehetünk (Rom 8,15, 23; 9,4; Gal 4,5; Ef 1,5), akikben ugyan valóban gyökeret ver a kegyelem, de nem mint saját magunkból fakadó valóság, hanem mint amit tőle, a benne való részesedés arányában nyerünk el, ki nem érdemelt ajándékként. Kinyilvánítja tehát nekünk azt, hogy mi azzá válhatunk a kegyelem rendjében (per participationem), ami ő természete szerint (per naturam). Ezután kellene szüntelenül vágyódnunk, ez a perspektíva kellene, hogy motiválja mindennapi életünket. Ez a keresztény reménység lényege.

„Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együttesen sóhajtozik és vajúdik mind idáig. Sőt nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit; mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben s várjuk az Isten fiaivá való fogadást, testünknek a megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amiben remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát?” (Róm 8,22-25)

2.) Azt mondta, hogy helyet készít nekünk. Micsoda vígasztalás, hogy megdicsőülésével nem szűnt meg pártfogónk lenni, közbenjárni értünk!

KEK #661. Életének ez az utolsó mozzanata szorosan kapcsolódik az elsőhöz, vagyis a mennyből való alászálláshoz, amely a megtestesülésben történt meg. Csak az, aki az „Atyától jött”, tud visszatérni az Atyához, vagyis Krisztus. „Senki sem tud felmenni a mennybe, csak az Emberfia, aki a mennyből szállott alá” (Jn 3,13). A saját természetére hagyatkozva, az emberiség nem képes fölmenni az „atyai házba” (Jn 14,2), Isten életébe és boldogságába. Csak Krisztus volt képes megnyitni az ember számára ezt a fölfelé vezető utat, „sőt reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahova ő a Fő és az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk”.

KEK #662. „Mikor majd fölemelnek a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32). A kereszten való fölemelése jelezte és hirdette a mennyekbe való fölemelését, mert annak a kezdete volt. Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen papja, „nem emberi kézzel épített templomba lépett be (...) hanem a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A mennyben Krisztus folytonosan gyakorolja saját papi tisztjét: „mindörökké él, hogy közbenjárjon” azokért „akik rajta keresztül közelítenek az Istenhez” (Zsid 7,25). És mint a „jövendő javak főpapja” (Zsid 9,11), ő annak a liturgiának központja és legfőbb végzője, amely az Atyát dicsőíti a mennyben.

3.) A misztérium eszkatológikus jelentése; a végidőkre vonatkozó figyelmeztetés: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14)

„Galileai férfiak, mit álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek az égbe, úgy jő majd el, mint ahogy felmenni láttátok őt az égbe.” (ApCsel 1,11)

„De én az igazságot mondom: jobb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jövend hozzátok; ha pedig elmegyek, el fogom őt küldeni hozzátok.” (Jn 16:7) A Megváltó ezen kijelentését magyarázva Szt. Ágoston (In Ioann. tract. 94, 4; PL 35:1869), és őt követvén Aquinói Szt. Tamás (ST III, q. 57, a. 1, ad 3), azt hangsúlyozza, hogy az apostolok túlságosan evilági, fizikai ragaszkodása Krisztushoz akadálya volt a Szentlélek eljövetelének. A Szentlélek kiáradása a szívekbe éppen ezt a kicsit földhözragadt szeretetet volt hivatva magasabb, természetfölötti szintre emelni, megtisztítani minden földi ragaszkodástól, mindentől, ami a lélek tekintetét elvonhatná a mennyei valóságoktól.

Természetesen Krisztus nem kárhoztatja az Apostolok őszinte baráti szeretetét, érthető emberi érzelmeit, de jelenlététnek „megvonásával” tulajdonképpen hitüket akarta megerősíteni (amely a nem látott dolgokra vonatkozik – Zsid 11,1), a végső beteljesedésbe vetett reményüket akarta megszilárdítani, szeretetüket akarta megtisztítani a csupán evilági ragaszkodástól. Ahogy a Tábor hegyi látomást sem lehetett meghosszabbítani (vö. Mt 17,1-13), de fontos szerepe volt a tanítványok megerősítésében, úgy most sem tarthatták maguk mellett az Üdvözítőt, mert szükségük volt arra, hogy a pünkösdi lángnyelvek kiégessék belőlük az evilági vigasztalások utáni vágyakozás salakját.

Három kívánság a Biblia évében

2008-02-11T14:32:00.000+01:00

Méltóságos és Főtisztelendő Érintettek!

Ha már amúgy is a Biblia (nálam: Szentírás) éve van, vajon túl nagy kérés lenne, hogy a Káldi féle fordítás is megjelenjen könnyen kezelhető, egykötetes formában? Mondjuk a Tárkányi Béla által végzett ún. harmadik revízió (1862-65) alapján? Állítólag a vásárlók Bibliáért rohamozzák a könyvesboltokat; talán nem lenne olyan nagy ráfizetés.

Íme, a három kívánságom: légyszi, légyszi, légyszi!

Nahát-nahát. Meglepi.

2008-02-07T22:58:00.001+01:00

Olyan útálatos dolog prófétának lenni. Babits szerint már Jónás is rühellte. Mindegy ... megint bejött. Az új "pro Iudaeis" imát mindenki útálja; úgy a megfeszült "tradícionalisták", mint a pán-keresztények és a zsidók.

A helyzet az, hogy ezt a szerencsétlen rendelkezést mostmár nyilván károsabb lenne viszavonni (pedig milyen jó lenne!). Mindenesetre ez jó lecke nekünk katolikusoknak. A tévedhetetlenség karizmája csak addig terjed, amíg a hitletétemény. Ha fegyelmi és politikai kérdésről, nem pedig hit és erkölcs dolgáról van szó, a kapitális melléfogás fájdalmas lehetőség. Jelen esetben kínos valóság.

Legyen már egyszer ez a lecke megtanulva, a keservit!

Az angolul tudóknak!

2008-02-07T16:17:00.000+01:00

Atyámfiai!

Aki tud angolul, annak őszintén ajánlom azt a higgadt és informatív eszmecserét a "pro Iudaeis" könyörgés megváltoztatásával kapcsolatban, amit egy kedves cimborám blogján lehet olvasni.

http://www.exlaodicea.wordpress.com

"Audite hoc sacerdotes et adtendite domus Israël!" (Ozeás 5,1)

2008-02-05T18:06:00.000+01:00

Megerősítést nyert az a korábbi "sajtópletyka", miszerint XVI. Benedek megváltoztatja a Nagypénteki szertartás könyörgésének szövegét a zsidók megtéréséért. Íme az új szöveg:

"Oremus et pro Iudaeis. Ut Deus et Dominus noster illuminet corda eorum, ut agnoscant Iesum Christum salvatorem omnium hominum.

Oremus.
Flectamus genua.
Levate.

Omnipotens sempiterne Deus, qui vis ut omnes homines salvi fiant et ad agnitionem veritatis veniant, concede propitius, ut plenitudine gentium in Ecclesiam Tuam intrante omnis Israel salvus fiat. Per Christum Dominum nostrum. Amen."

Mindenekelőtt le kívánom szögezni, hogy az új imádság szövegével tartalmilag nincs és nem is lehet bajom, hiszen a korábbi imádság lényegi mondanivalóját megőrízte. Tehát egyáltalán nem doktrinális, hanem pusztán liturgikus szempontból mondom, hogy rossz, nagyon rossz jel ez... Úgy tűnik, a jelenlegi "adminisztráció" sem képes ellenállni politikai lobbik nyomásának, és bizonyos mértékben föláldozza a "szerves feljődés és zavartalan folytonosság" elvét holmi kétes értékű "békülékenység" kedvéért. De miért is elhibázott ez? (1) Mert jelzi, hogy a liturgia tovább is ki van szolgáltatva az egyházpolitikának. (2) Ezentúl nincs garancia arra, hogy a jövőben nem kezdik el cenzurázni ilyen-olyan mondvacsinált, korszellemből fakadó indokokkal a liturgia bármely területét. (3) A régi liturgiát valóban lehetett volna (lehetne) jobbítani, gazdagítani, de a Vatikánban - a jelek szerint - némileg eltájolták magukat. (4) E rendelkezés fogadtatása nagyon negatív lesz, mind az orthodoxia, mind a a szélsőséges "tradícionalisták" körében. (5) Az ún. érintettek továbbra is ki fogják maguknak kérni, hogy nekik szükségük lenne megvilágosodásra, vagy Krisztus üdvözítőként való fölismerésére. Akkor most előrébb vagyunk?

Hová vezet az, ha nemcsak az Egyház évezredes litrugiáját, de a Szentírást magát elkezdjük szégyellni a világ előtt?! Mert tudni kell, hogy a régi ima nem volt más, mint egy egyszerű parafrázisa Szent Pál szövegének: 2 Kor 3,13-16! Minden tiszteletlenség nélkül és a köteles fiúi engedelmesség megtartása mellett mondom: ez bizony elkeserítő. Ugyanakkor azt mindenképp tisztázni kell, hogy az új oráció szövege is szentpáli parafrázis; a Róm 11,25-26 ihlette, amely végeredményben szinte szóról-szóra elismétli az 2 Kor 3,13-16-ban foglaltakat.

"Nem akarom, testvérek, hogy (saját bölcsességetekre hagyatkozzatok s) meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelben csak részlegesen következett be, addig, amíg a pogányok egyetemessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a szabadító Sionból és elhárítja Jákobtól a gonoszságot. S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bűneiket." (Róm 11,25-27)

Ez a szentírási részlet, mely minden kétséget kizáróan az új könyörgés szövegét ihlette, kifejezetten említi Izrael részleges vakságát (ami az Üdvözítőt illeti), és egyben kinyilvánítja, hogy "Jákobtól" kizárólag csak a Jézus Krisztus veheti el a "gonoszságot" és "bűnöket". A szentpáli idézet meglehetősen bonyolult egzegetikai szempontból, különösen, ami a "pogányok egyetemessége" és az "egész Izrael" kifejezések szabatos értelmezését illeti. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a Szentatya doktrinális értelemben semmilyen engedményt sem tett; Krisztus Urunk és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltát a rendelkezés egyáltalán nem érinti (lásd "Dominus Iesus" - 2000. augusztus 6.).

Ezt mindenképpen fejben kell tartani, mert ez leszereli mind a szélsőséges "tradícionalisták" epés bírálatait, mind az ún. "haladó", kritikátlanul és kényszeresen a korszellemhez igazodó "pán-keresztények" rajongását. Ismétlem: doktrinálisan nincs baj, az Egyház tanítása következetes és sértetlen maradt, de pont ezért bosszantó, hogy a liturgiát önkényesen átszabták, csak hogy egy olcsó verbális csavarral megenyhítsék az Egyház bírálóit (akiknek végeredményben nem a régi "pro Iudaeis" könyörgés volt a botránykő, hanem maga Krisztus - Róm 9,31-33!!!!!!!!!!!!!!!!!!).

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy értelmiségiként és liturgikusan gondolkodó, hagyománytisztelő emberként meglehetősen zaklatott vagyok a történtek miatt, mindazonáltal katolikusként az "obsequium religiosum", avagy az "akarati és értelmi engedelmesség" szellemében fogok eljárni (vö. Lumen Gentium 25), még akkor is, ha "a csalatkozhatatlanság csak addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma" (uo.), és jelen esetben közel sem "hit és erkölcs dolgáról" van szó, hanem pusztán egy (im)prudenciális, egyházpolitikai kérdésről. Azért jó, ha ezt mindenki fölfogja: itt csak a külső alkalmazkodás (konformitás) követelhető meg, a belső egyetértés (assensus fidei) nem.

(Végül az őszinteség megköveteli, hogy megjegyezzem: ezt a bejegyzést az első "zaklatott" változathoz képest kicsit átírtam. Utólag ugyanis szükségét láttam önmagam "moderálásának".)

A "Summorum Pontificum", avagy ahogy egy öregember megviccelte a világot

2008-01-18T09:46:00.000+01:00

Tegnap (január 17-én) Veiszer Alinda a Záróra című műsorban Beer Miklós váci püspökkel beszélgetett a Magyar Televízió kettes csatornáján. Tulajdonképpen csak véletlen keveredtem ide, hiszen a TV vallási témájú műsorait, melyeknek legfőbb jellemzője a "negédes semmitmondás", elvből azonnal elkapcsolom. Most is csak az tartott a képernyő előtt, hogy Alindát az egyik legvállalhatóbb moderátornak tartom a magyar média sekélyes világában. Amikor Beer püspököt a "Summorum Pontificum" pápai rendelkezéséről kérdezték, ő elnéző félmosollyal az arcán azt felelte: "Én ezt csak úgy tudom értelmezni ..., hogy a merev szabályokat szeretné ő is egy kicsit tágítani (sic!) ... Én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves ... idős embernek a kedves kis vicce ... (he-he) ... hogy hát ő megvicceli a világot." (lásd: http://www.mtv.hu/videotar/?id=16309 körülbelül 21:56 körül)

De tényleg! ... Ez a XVI. Benedek egy komikus zseni! Ki gondolta volna, hogy német létére ilyen jó humora van! Mi tagadás, amikor meghallom az "Introibo"-t, én se bírom ki kuncogás nélkül, az introitusnál a vállam is elkezd rángatózni, az offertórium közben már visítva, az előttem ülő hátát lapogatva hahotázok, hogy aztán a konszekráció alatt már kivörösödött fejjel levegő után kapkodjak. Szerzett már nekem néhány feledhetetlenül vidám percet Rejtő Jenő, a Waczak szálló, vagy Besenyő Pista bácsi, de ez a XVI. Benedek, na ez verhetetlen! Így, élemedett korára igazán beértek a poénjai! Kinek hiányzik a beszüntetett rádiókabaré, amikor végre van "tridenti" misénk egy hátát mutógató kosztümös bohóccal, meg azzal a jellegzetes érthetetlen halandzsa szöveggel? ... Zseniális!

Hogy Beer püspök mennyire fején találta a szöget, nyilvánvalóan kiderül az alábbi, "tridenti" liturgiákon készült képes tudósításokból is:

Vidám hívő közösség az 1700-as évekből

Szentmise az 1960-as évek elején

"Tridenti" liturgia a "Summorum Pontificum" megjelenése után
(Bocsánat a kicsit elmosódott képért, de a fényképész maga sem bírta ki nevetés nélkül)

A MILES CHRISTI KATOLIKUS SZELLEMI MŰHELY MANIFESZTUMA

2007-12-18T13:58:00.000+01:00

LITURGIA

I. A római rítus két formájához való viszony

A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.
Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.

II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége

A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.
A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.

III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése

Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.

IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!

Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).
Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!

V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása

Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”

TEOLÓGIA

A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.

XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)

A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)
Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)

I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)

A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).
Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.
A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).

II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)

A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.
A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.
A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.
Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.

III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme

A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.
Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.
Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.

TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN

I. Katolicitás és evilági lét

Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.
A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.
Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.
A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)

II. Egy keresztény társadalom reménye

A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.
Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.
A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.
Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.
A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.
Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.

MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai

Több tájékozódási pontot, információt találhat még a Szellemi Műhelyünk tagjainak publikációit is tartalmazó MILES CHRISTI folyóiratunkban. Érdeklődjék közvetlenül itt: lacroix@freemail.hu

"csemege" a reformáció napjára

2007-11-15T11:11:00.000+01:00

A reformáció napja több protestáns felekezetben október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.

Egy csöppet megkésve ugyan, de jómagam is szertnék hozzájárulni ehhez a "jeles" eseményhez. Bár Luther teológiai mondanivalóját elsősorban teológiai kérdésként kell kezelni, és nem ilyen ad hominem szempontok alapján minősíteni, az ember mindig jól teszi, ha egy kicsit körülnéz annak az embernek a háza táján, akit hősként, vallási prófétaként ünnepel. Természetesen Luther valós karakterének megrajzolása nem könnyű dolog, és ennek megfelelően a reformer pszichológiai arcélének kutatása évszázadokon keresztül megosztotta az embereket. Katolikus oldalon a hitviták hevében sommás, sokszor kifejezetten rágalmazó ítéletek születtek. Johannes Cochlaeus (1479-1552), például, förtelmes kirohanások keretében feketítette be Luther személyiségét. Cochlaeus olykor méltatlan és féktelen vádaskodása évszázadokra meghatározta a Luther személyéről alkotott katolikus véleményt.

Az első pozitív kísérlet, hogy Luthert a modern pszichológia eszközeivel analizálják Hartmann Grisar, S.J. (1845 – 1932) nevéhez fűződik, aki azonban tudományos hozzáállása ellenére sem tudta magát függetleníteni az évszázados katolikus előítéletektől. Grissar a rendelkezésre álló művek és a szemtanúktól származó leírások alapján klasszikus mániákus depresszív alkatként diagnosztizálta Luthert, aki tehetetlenül sodródott radikális hangulatváltozásai, az önemésztő melankólia és a kényszeres rajongás között. Ezt a helyzetet csak súlyosbította vallási fanatizmusa, kihívó önteltsége, és bántó közönségessége. Jacques Maritain, például, Luther különböző életkorban készített portréira hivatkozva demonstrálja a reformátor fokozatos testi és lelki leépülését (Three Reformers: Luther-Descartes-Rousseau; London: Sheed and Ward, 1929).

Természetesen a 20. század második felében az elvtelen irénizmus és az ökumánia jegyében divattá vált elfogultsága és becsmérlő következtetései okán teljesen hiteltelennek, minden alapot nélkülözőnek kikiálltani Grissar elemzését. Ez olykor már odáig fajult, hogy katolikus történészek, teológusok, sőt egyházi vezetők sem általlották nyilvánosan ünnepelni Luther vallási géniuszát, kiemelkedő intellektusát, erkölcsi nagyságát, és előremutató egyházújítói tevékenységét. Valójában azonban ez a megközelítés legalább annyira elfogult és ideológikus, mint Cochlaeus vagy Heinrich Denifle (1844-1905) sokszor túlzó karikatúrája. Grissar modern pszichológián alapuló ítéletének lényegében helytálló voltát, a harcos, apologétikus hangvétel és a vitathatatlan elfogultság ellenére, ma már józan protestáns körökben is elismerik (Albert Mock, Abschied von Luther: Psychologische und Theologische Reflexionen zum Lutherjahr; Luthe-Druck und Medien Service, 1985).

A fönt említett szerzőkön és munkáikon kívül a témában ajánlom még:

Paul Hacker, The Ego in Faith: Martin Luther and the Origin of Anthropocentric Religion (Chicago: Francisan Herald Press, 1970), aminek eredeti német változatát nemrégen újra kiadták: Paul Hacker, Das Ich im Glauben bei Martin Luther: der Ursprung der anthropozentrischen Religion (Bonn: Nova und Vetera, 2002).

Elizabeth Vandiver, Ralph Keen, and Thomas D. Frazel, Luther's Lives: Two Contemporary Accounts of Martin Luther (Manchester University Press, 2002). Ez a könyv teljes egészében tartalmazza Cochlaeus és Melanchton Luther-életrajzát.

Most azonban a Lutherről írt tanulmányok helyett, idézzük közvetlenül magát a "nagy reformátort", akinek beteges fixációját a testnedvekkel és a bélsár különböző halmazállapotú változataival nyilvánvalóan nem Cochlaeus találta ki. Persze tudni kell, hogy az idézett "Asztali beszélgetések"-et finoman szerkesztették, és kifejezéseit a fordítás során valamelyest tompították.

Szemelvények a Martin Luther: Asztali beszélgetések (Helikon, 1983) című könyvből.

"Úgy tartom, Istennek legalább annyi munkája van a dolgok megsemmisítésével, mint megalkotásukkal és teremtésükkel - mondta Luther doktor a ganajra gondolván, és hozzáfűzte: - Csodálom, hogy a világ réges-rég nincs az égig teleszarva." (21. old.)

"Az emberi test ocsmány lúgostömlő, átszivárog és átfolyik rajta verejték, pisa, szar, nyál, takony és mindenféle gonosz nedvek. A múltkor addig vakartam a lábamat, míg végül négyféle nyirok csorgott belőle." (37. old.)

"De a legjobb a Pommer doktor tudománya, mert a gonosz lelkeket ő szarral gyötri. Gyakran kever szart a tejbe, hiszen úgy is bűzlenek ők minden ízükben, azért amikor az ő teheneitől is ellopták a tejet, rögvest lerántotta nadrágját, belerottyintott vigyázónak egy nagy hurkát egy teli tejesköcsögbe, jól elkeverte, mondván: 'Majszold, ürdüng!', mire soha többé nem lopták el a tejét." ( 85-86. old.)

"Sok lyukas diót mgroppantottam, hívén, hogy jók, de szarral fecskendették meg a pofámat; Zwinglius, Erasmus, csupa lyukas diók, amelyek az emberek pofáját összerondítják." (115. old.)

"Amikor egy nemesúrtól megkérdezte felesége, szereti vajon, a nemes azt felelte: 'Csakúgy szeretlek, mint egy jó szarást'; megbosszankodott ezen az asszony. Történt egyszer, hogy a férje maga mögé ültette a lóra, s egy egész hév nyári nap hosszán leszállni nem engedte, nehogy az asszony szükségét végezhetné. Azért ő végül is így szólt: 'Kedves uram, szeret éppen eléggé, csak ennél inkább ne szeressen!" (149. old.)

"Azért vagyok a legyeknek ellensége-haragosa, quia sunt imago Diaboli et haereticorum (mert ők az ördögnek és az eretnekeknek megannyi képmása). Ha fölnyitok egy szép könyvet, hamarosan rászáll egy légy, a seggét szánkáztatja rajta, mintha csak azt mondaná, hogy : 'Itt ülök, és idekenem a balzsamomat, avagy ganajomat'. Hasonlóképpen cselekszik az ördög: amikor a szívek a legtisztábbak, odamegy, és beléjük szarik." (224. old.)

"Emeljétek föl fejeteket, kapuk, táruljatok föl, ősi kapuszárnyak!" (Zsolt 23, 7)

2007-11-12T08:36:00.000+01:00

Ezév november 18-tól, a pünkösd utáni 25. vasárnaptól kezdve, amely egyben a római Szent Péter- és Pál-bazilikák dedikációs ünnepe is, hetenkénti rendszerességgel megkezdődik a régi római rítusú szentmisék ünneplése a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-
főplebániatemplomban.

Ehhez kapcsolódóan az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek és szentelmények hagyományos formában való vételére is lehetőség lesz. A szentmiséket minden vasárnap délután fél 4 órai kezdettel, ft. Osztie Zoltán plebános úr engedélyével ft. Kovács Ervin mutatja be, a Szent Mihály Laikus Káptalan énekes és oltárszolgálata mellett.

Mindenképpen hálás köszönet és tiszteletteljes főhajtás illeti ft. Osztie Zoltán atyát. Magyar egyházi körökben eddig meglehetősen fagyos volt a Summorum Pontificum pápai motu proprio fogadtatása, de a plébános úr nagylelkűen megnyitotta szívének és templomának kapuit!

Az örvendetes hír forrása a Szent Mihály Laikus Káptalan blogja, ahol a további időpontokra, jeles eseményekre vonatkozó friss információkat mindig közzéteszik.

http://capitulumlaicorum.blogspot.com/

A fölvilágosultabb családokért!

2007-11-11T17:39:00.000+01:00

Amikor 1999-ben megjelent a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele „A boldogabb családokért!” címmel, kezdetben nagy lelkesedéssel fogadtam. Teológiai tanulmányaim egy korábbi szakaszában sokat foglalkoztam család- és házasságteológiai kérdésekkel, sőt 1998-ban szakirányú teológiai diplomát szereztem „Master in studiis theologicis de Matrimonio et familia” titulussal. Az MKPK 1999-es körlevelét alaposan átolvasva azonban gyorsan lehervadt kezdeti lelkesedésem, és fölbuzdulva a körlevél fölszólításán a dialógusra egy 12 oldalas esszét írtam a dokumentumról. Az esszé alapvetően kritikus hangvételűre sikeredett, s talán ez is volt az oka annak, hogy az MKPK családreferense – szakirányú képesítésem és teológiai illetékességem ellenére – válaszra sem méltatott.

Teológiai természetű észrevételeim között az egyik legfontosabbnak már akkor is azt tartottam, ami a körlevél 98. szakaszára vonatkozott. Itt a következőket olvashatjuk: „A II. Vatikáni Zsinat teológiája kiemeli a férfi és a nő egyenrangúságát a házasságban is. A patriarchális, férfiközpontú családmodellt az egyenjogú partnerek személyes kapcsolatára épülő család képe váltja fel…. A patriarchális felfogást már Jézus érvénytelenítette, amikor a válásra vonatkozó mózesi törvény helyett a Teremtő eredeti szándékát helyezte előtérbe az egy testté válás bibliai szimbólumára hivatkozva.”

Sajnos a dokumentum tényleges szerzője (kilétét illetően vannak ötleteim) nem tisztázza világosan, hogy pontosan mit ért patriarchális, férfiközpontú családmodell alatt. Annak a családi „berendezkedésnek”, amely szerint a férj a feleség, sőt az egész család feje a történelem során valóban voltak bizonyos formái, melyekben a férfiak visszaéltek a társadalom által nekik megítélt szereppel a nők és olykor a gyermekek kárára. Itt nyilvánvalóan tetten érhető az őseredeti bűnbeesésnek az a tragikus következménye, amit az emberiség bizonyos mértékben még ma is hordoz: „Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!” (Ter 3, 16) Ez a tagadhatatlan tény azonban nem hitelteleníti, még kevésbé érvényteleníti azt, amit a kinyilatkoztatásból világosan kiolvashatunk.

A körlevél kijelentése ráadásul azt a benyomást kelti, mintha már maga az Isteni Megváltó érvénytelenítette volna az ún. patriarchális családmodellt, de ezt az Egyház – amire a hitletétemény maradéktalan megőrzése és hiteles magyarázata bízatott – csak a II. Vatikáni Zsinat után ismerte volna föl! Valójában a válásra vonatkozó mózesi törvény érvénytelenítése, amire a körlevél hivatkozik, nem jelenti, mert nem jelentheti a patriarchális családmodell szétzúzását (vö. 1 Tim 2, 11-15!), hanem azt nyilatkoztatja ki egyértelmű és végleges formában, hogy a házasság köteléke szent és fölbonthatatlan. Az Egyház közel kétezer éves teológiai hagyományában semmi sem támasztja alá a körlevél finoman szólva újszerű egzegézisét. Amikor a dokumentum a Ter 2, 24 alapján a Teremtő eredeti szándékának előtérbe helyezéséről beszél, vagyis az ehhez képest elhajlásnak számító patriarchális modell helyesbítéséről, mintha megfeledkezne az előző 4 vers nyilvánvaló jelentéséről.

Ami a teremtéstörténet valódi tanulságait, valamint az Egyház tényleges álláspontját illeti, érdemes fölidézni a tanítóhivatal néhány világos állásfoglalását. „A férj a család irányítója és az asszony feje. Az asszony, mivel hús a férj húsából és csont az ő csontjából, úgy engedelmeskedjék a férjének, mint társa, nem pedig mint rabszolganője, azaz engedelmességét méltóságnak és tisztességnek kell kísérnie. Az elöljáró férjben és az alárendelt asszonyban – mert az előbbi Krisztus, az utóbbi az Egyház képmása – az isteni szeretetnek kell vezérelnie a kötelességek teljesítését. ΄Mert a férfi feje az asszonynak, mint Krisztus feje az Anyaszentegyháznak. . . De amint az Anyaszentegyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy az asszonyok is férjüknek mindenben’(vö. Ef 5,23--24).”[1]

XIII. Leó pápa, bár egyértelműen tanítja a férfi főségét, egyszersmind megerősíti a férfi és nő egyenlőségét Teremtőjük előtt: „…az Egyház létrehozta a mindenkit egyformán érintő házasságjogot azzal,...hogy egyenlő jogokkal ruházta föl a férjet és a feleséget, mert mint Szent Jeromos mondja: ΄Nálunk ha valamit nem szabad az asszonynak, azt nem szabad a férjnek sem, mert ugyanannak a szolgálatnak részesei’. Mindkét házastársat ugyanazok a jogok és kötelességek illetik meg, hiszen az Egyház helyreállította és védelmezte a nő méltóságát.”[2] Az Egyház legfőbb tanítója, az apostolok fejedelmének utódja tehát nem lát ellentétet alá-fölérendeltség és egyenlőség között!

Ezt a tanítást megismétli és egyúttal meg is erősíti XI. Piusz pápa, amikor „Casti Connubii” kezdetű enciklikájában Szent Ágostonra hivatkozik: „A szeretet kötelékével megszilárdított családi életben uralkodnia kell annak, amit Szent Ágoston a szeretet rendjének nevez. Ez a rend magával hozza a férj elsőbbségét az asszony és a gyermekek előtt, és az asszony készséges és önkéntes meghajlását és engedelmességét... Ez az engedelmesség nem tagadja meg, és nem veszi el a nőtől azt a szabadságot, ami őt emberi személyiségének kiváló méltóságánál fogva teljes joggal megilleti... Tiltja a család testében a szív elszakítását a fejtől, ami az egész szervezet kárával vagy pusztulásának veszélyével járna. Ha ugyanis a férj a fő, akkor a feleség a szív. S miként a férj első a kormányzásban, úgy az asszony első a szeretésben. Ezt az elsőbbséget igényelheti, sőt kötelessége is igényelni.”[3]

XI. Piusz pápa tudatában volt annak, hogy a szeretet rendjének konkrét megvalósítása bizonyos mértékben módosulhat korra és helyre való tekintettel, ám mindez a lényeget nem érinti: „Az asszonynak a férjével szembeni alárendeltsége fokát és módját tekintve személyek és korok szerint különböző lehet; sőt, ha a férj elmulasztaná kötelességét, az asszonynak kell átvennie a család kormányzását. De a család szervezetét és Istentől alkotott és megerősített alaptörvényét felforgatni vagy megsérteni sehol és soha nem szabad.”[4]

Egy pápai kihallgatás alkalmával XII. Piusz pápa beszédet intézett fiatal házasokhoz a családi tekintélyről, valamint a férj és a feleség viszonyáról.[5] Érdemes ezt a beszédet akár hosszabban fölidézni, mert tökéletesen megvilágítja a püspökkari körlevél furcsa egzegézisének tarthatatlanságát: „A tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek, s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg... Ugyanakkor, minden család életközösség és minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége, minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát az általatok alapított családnak is van feje, akit Isten ruházott föl tekintéllyel... Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is... Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva (1 Tim 2, 13-14).

A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesíttetnek Krisztussal. Valóban, akik Krisztusban megkeresztelkedtek, és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal 3, 26-28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: ΄Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig az Isten.’ (1 Kor 11, 3).

Ez az a természetes és a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és a nőt megkülönböztető, sajátos és egymást kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: ΄Az Úrban nincs férfiú asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül.’ (1 Kor 11, 11), kiáltott fel Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, amivel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania. Valóban, azt mondotta neki: ΄Arcod verejtékével edd a kenyeret.’ (Ter 3, 19). A nő számára a szülés kínjait, valamint gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn.

Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain szentesített függése megmaradt (Ter 3, 16), a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még visszamaradt keserűséget. Tette ezt úgy, hogy az ΄áldott vérrel eljegyzett’ Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a fő tekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretetté, mely az Ő Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tisztelettudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról. Így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és az engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium. (De Civitate Dei I, 19, 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe!

Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlők vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölötte álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, ami itt e földön egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz.”

XII. Piusz pápa beszédének teológiai mondanivalója körülbelül így összesíthető: A kinyilatkoztatás és az annak szolgálatában álló egyházi tanítóhivatal mindig is tanította a férfi és nő egyenlőségét a teremtés és a kegyelem rendjében. Egyrészt mindketten különbségtétel nélkül a Teremtő Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve (Ter 1, 26), csakúgy, mint ahogy közösen kapták a parancsot, hogy hajtsák uralmuk alá a földet (Ter 1, 28). Másrészt: „Nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő, mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3, 28). Szent Pál kihangsúlyozza, hogy a keresztségben korra, származásra, nemre való tekintet nélkül mindnyájan egyetlen végső célra nyertünk meghívást. „Mi mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” (2 Kor 3,18).

A teremtett létből és istenképiségből fakadó, a kegyelem rendjében megélt egyenlőség férfi és nő között nem jelent funkcionális egyenlőséget. Maga a teremtés rendje is tanúságot tesz amellett, hogy a férfi és nő különböznek testi és lelki adottságaik szerint egyaránt. Az ember, továbbá, természetéből fakadóan társas és társadalmi lény, aki életét – mert másként nem lehet – az alá-fölé rendeltség viszonyai alapján megszervezett közösségben éli. Így „a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat egy közös cél felé irányítsa és vezesse.”[6]

Ugyanebben a szellemben nyilatkozik Mindszenty bíboros még zalaegerszegi plébános korában írt könyvében. Úgy tanítja a nő egyenlőségét a teremtett létből és a férfival közös természetfeletti célból eredően, hogy mindeközben kimondja a férfi főségét is. „Az első emberpár megteremtésének módjával Isten határozott szavakkal jelölte ki a nő helyét a férfi oldalán, mint ennek segítőtársát... Nem puszta eszköz a férfi kezében, de nem is lehet, hiszen emberi természete a férfiéval lényegileg egy... A természet rendje szerint a férfival nem jogegyenlőségi, hanem alárendelt helyzetben van. Csakhogy ez az alárendeltség mellérendeltséggel ér föl azzal, hogy a férfival egy a természetfeletti célja, egyenlőnek kell tekintenie és úgy is kell vele bánnia, főleg a házastárs legbensőbb tiszteletével és becsületével.”[7]

A püspökkari körlevél is nagyon helyesen elismeri, hogy manapság a családok életét egyre inkább veszélyezteti a férfieszménynek és az apa szerepének elhomályosulása (BCS 49). Éppen ezért érthetetlen, hogy miért akarja mindenáron érvénytelennek nyilvánítani a férfi és apa főségét hangsúlyozó hagyományos keresztény családmodellt, amiről ráadásul a Szentírás és az Egyház folytonos teológiai hagyománya tanúskodik. Most éppen az apák és férjek szerepének további gyengítését és a férfiak egyre súlyosabb méreteket öltő identitástudat-vesztését kellene minden rendelkezésre álló eszközzel megállítani. A magyar férfiaknak és apáknak most mindenekelőtt arra van szüksége, hogy atyaságukat, mint istenképiségük és élethivatásuk egyik legalapvetőbb vonatkozását éljék meg, hiszen az égen és a földön minden atyaság a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjáról nyerte nevét (Ef 3, 15).

[1] Arcanum Divinae Sapientiae, XIII. Leó enciklikája a házasság fölbonthatatlanságáról (1880. február 10.), # 11.

[2] Uo. # 14.

[3] Casti Connubii, XI. Piusz enciklikája a keresztény házasságról (1930. December 31), ## 26-27.

[4] Uo. # 28.

[5] XII. Piusz élete és válogatott beszédei (Magyar Jövő, 1942), 419-427. old.

[6] Uo.

[7] Mindszenty (Pehm) József, Az édesanya, (Hunikum Kiadó, Budapest, 1990.), 19-20. old.

Also sprach Ranjith...

2007-11-05T18:43:00.000+01:00

Malcolm Ranjith Patabendige érsek, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa a következőket mondta egy interjúban, amit a Petrus internetes napilapnak adott. Minden érdeklődőnek, de különösen a magyar klérusnak és hierarchiának ajánlom szíves figyelmébe!

Az eredeti forrás olaszul: http://www.papanews.it/news.asp?IdNews=3840

Olvasható még angolul:
http://rorate-caeli.blogspot.com/

Őexcellenciája, milyen fogadtatásban részesült XVI. Benedek pápa motu propriója, ami fölszabadította a tridenti rítusú szentmisét? Néhányan még az Egyház kebelén belül is csavargatták az orrukat.

Voltak pozitív reakciók, de haszontalan lenne tagadni, kritikák és ellentétes állásfoglalások is, még teológusok, liturgikus szakértők, papok, püspökök, sőt bíborosok részéről is. Őszintén szólva én nem értem ezeket az elhatárolódásokat és (miért ne mondjuk ki?) lázadásokat a pápai tekintély ellen. Arra buzdítok mindenkit, különösen a lelkipásztorokat, hogy engedelmeskedjenek a pápának, aki Péter utódja. A püspökök különösképpen hűséget esküdtek a Szentatyának: legyenek hát következetesek és hűek kötelességükhöz!

Véleménye szerint minek tulajdoníthatók az ellenállásnak ezen megnyilvánulásai?

Tudja, bizonyos egyházmegyék részéről még magyarázó dokumentumok is napvilágot láttak, amelyek érthetetlen módon korlátozni akarják a pápa motu proprióját. Ezen tettek mögött egyrészről ideológiai előitéletek húzódnak meg, másrészről pedig a bűnök egyik legsúlyosabbika: a gőg. Megismétlem: mindenkit a pápa iránti engedelmességre szólítok föl! Ha a Szentatya úgy tartotta, hogy szükséges volt kiadni a motu propriót, akkor erre megvoltak az okai, amelyeket én teljességükben osztok.

A tridenti rítus XVI. Benedek által elhatározott fölszabadítása igazságos ellenszernek tűnik az oly sok liturgikus visszaéléssel szemben, amiket a Novus Ordo-ban szomorúan tapasztalhattunk a II. Vatikáni Zsinatot követően...

Nézze, én nem akarom kritizálni a Novus Ordo-t, de nevetnem kell, amikor azt hallom, még barátoktól is, hogy egy pap 'szent' csupán szentbeszédire és beszédstílusára alapozva. A szentmise áldozat, ajándék, misztérium függetlenül a paptól, aki celebrálja. Fontos, sőt alapvető, hogy a pap mintegy félrehúzódjék: mert a mise legfőbb cselekvője Krisztus maga. Ezért nem értem azokat az eucharisztikus ünnepléseket, amiket látványosságokká tesznek táncokkal, dalokkal és tapssal, ami sajnos gyakran megesik a Novus Ordo-val.

Monsignore, az Ön kongregációja megannyiszor elítélte ezeket a visszaéléseket...

Ez igaz. Van jónéhány dokumentum, amik azonban sajnos halott betűk maradtak, és poros polcokon végezték, vagy még rosszabb, a szemeteskosárban.

Mégegy dolog: sokszor nagyon hosszú homíliákat kell végighallgatni...

Ez ugyancsak egy visszaélés. Ellene vagyok a táncoknak és tapsikálásnak a szentmise alatt, mert az se nem cirkusz, se nem stadion. Ami a homíliákat illeti, amint azt a pápa aláhúzta, azoknak a kateketikai aspektust kell képviselniük, elkerülvén a szociológiai eszmefuttatásokat és a haszontalan pletykálást. Például, a papok sokszor elkezdenek politizálni, mert nem készültek föl rendesen a szentbeszédre, amit pedig lelkiismeretesen elő kell készíteni. A hosszú homíliák tulajdonképpen egyenlőek az elégtelen fölkészüléssel: egy beszéd megfelelő időtartama 10 perc, legföljebb 15 perc. Észben kell tartani, hogy a liturgikus ünneplés csúcspontja az Eucharisztia misztériuma, anélkül, hogy az ige-liturgiát lekicsinyelnénk, de tisztázván, hogy miként kell alkalmazni egy korrekt liturgiát.

Visszatérve a motu proprióra: néhányan kritizálták a latin nyelv használatát a mise alatt...

A tridenti rítus az Egyház hagyományának része. A pápa pontosan megmagyarázta e lépésének indokait, ami a szabadság és igazságosság gesztusa a hagyományhoz kötődő hívek felé. Ami a latint illeti, szeretném kihangsúlyozni, hogy azt sohasem tiltották be, sőt, ez garantálja az Egyház egyetemességét. Ismétlem: fölhívom a papokat, püspököket és bíborosokat, hogy félretéve minden gőgöt és előítéletet engedelmeskedjenek!

Szent Imre herceg ünnepére - november 5.

2007-10-30T11:53:00.000+01:00

A középkori magyar misszáléban Szent Imrének még két ünnepe volt. Szeptember 2-án evilágból való elköltözését (1031), azaz mennyei születésnapját ünnepelték, november 5-én pedig elevációját, vagyis a szentek közé iktatását. Ez 1083-ban történt, államalapító atyjával, Istvánnal, tanítójával, Gellért püspökkel, valamint András és Benedek remetékkel együtt. Szent Imre két miséjének az orációk kivételével azonos volt a szövege. Íme, összehasonlításként a misék bevezető könyörgései:

Collecta (die 2 septembris)

Fac nos, Dómine, Deus noster, Beáti confessóris tui Emérici fovéri suffrágiis, et quem divérsis miráculis fecísti claréscere, ejus nos précibus a peccátis absolútos in tua miseratióne semper custódi. Per Dóminum nostrum...

Collecta (die 5 novembris)

Deus, qui Beátum Eméricum juveníli in flore niténtem in sanctórum et confessórum tuórum consórtio sublimásti, prǽsta, quǽsumus, ut quem tibi fecísti esse devótum, ejus apud te perpétuum sentiámus auxílium. Per Dóminum nostrum...

Fölkészülésképpen e becses magyar ünnepre, érdemes elolvasni a szentéletű Árpád-házi herceg középkori legendáját:

A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról, Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt. Gyermekkorában gondos felügyelettel nevelték és először a grammatika egész tudománya itatta át. Szent István király aztán, akit az atyai szeretet lángja serkentett, fiának, Szent Imrének erkölcstanító könyvet szerkesztett. Ebben őszintén, barátian figyelmeztette és bensőséges szavakkal szólt hozzá. Arra oktatta őt, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a főembereket s a vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, s még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyességet, irgalmasságot meg a többi erényeket előrehaladása érdekében éber gonddal megtartsa.

Így Szent Imre megelégedett kevés alvással. Minden éjjel, amikor a többiek már lefeküdtek, ő - mint királyi sarjhoz illik - maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot. Ezt atyja óvatosan, sőt titokban a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte, de családjából senkinek se akarta tudomására hozni.

Mindezekkel kapcsolatban meg kell fontolnunk, milyen kegyesen, milyen irgalmasan gondoskodott Isten gyengeségünkről, mert az igaz élet szabályát nemcsak szóban oktatja nekünk, hanem követésre a szent férfiak életét is - mint egyenes utat - elénk tárja. Senkinek se legyen tehát terhes a szegénység, mivel az Úr választja ki a szegényeket, akiről azt mondja: "Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa". De a gazdagokat se akarja senki az Isten országából kizárni, azokat tudniillik, akik kapzsiság nélkül birtokolják a gazdagságot. Ezért az Úr dicséretére és dicsőségére oly félelmetesen erősnek írják le a szent egyházat, mint egy tábor jól rendezett csatasorát. Ez az egyház az erények igen nagy kiválóságával tündöklik, és a hívők igen nagy változatossága veszi körül, hiszen az isteni látogatás a barbár népeknél sem hiányzik, mivel az igét, amelyet az Úr ezernyi nemzedékre adott, már az egész földkerekség befogadta. Pannónia pedig csaknem a mi időnkben tért meg a hitre. Addig a pogányság rút szertartásai szennyezték, de legkeresztényibb királyának, Istvánnak buzdítására és kiváló érdemei által a hit erényében és az istentisztelet növekedésében előre haladt.

Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kegyelem kinyilatkoztatása mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak pedig ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt - bár a többiek is észrevették - Szent István király szótlanul megcsodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek többet, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.

Ó, minden erényt felélesztő kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! S ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté benne.

Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent-hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király aztán odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, mely a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan megállt, s reménykedve menekült Istenhez, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.

Ezek után pedig Szent Imre korban előre haladva az erények érdemei által folyton növelte dicsősége tanújeleit. Ámbár ezeket hiánytalanul ki nem fejthetjük nektek, hogy hanyagsággal ne vádoljanak minket, egynéhányat mégis gondosan előadunk azok közül, amiket tetteiből hallottunk.

Megtörtént, hogy mikor egyik éjjel titokban, csupán egyetlen szolgát magához véve imádkozni ment abba az igen ősi és ódon templomba, amit Veszprém városában Krisztus drága vértanújának, Györgynek a tiszteletére építettek, hogy ott imádságba merülve magában azt fontolgassa, milyen még kedvesebb dolgot ajánlhat fel Istennek, hirtelen nagy ragyogással világosság árasztotta el az egész templomot. Isteni hang bent a magasban így szólt: "A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled. Ezt ajánld fel, ebben a szándékodban tarts ki!" Ő azonban magában nem bízott, hanem mint igaz gyógyszeréhez, a kegyelemhez menekülve mondta: "Uram, Istenem! Világmindenség gondviselője és az emberi gyengeség segítője, aki a fejedelmek lelkét összetöröd, aki rettenetesnek mutatkozol a föld uralkodói előtt, teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod hatalmával oltsd ki". Így hát Szent Imre ebben az órában az isteni vigasztalás igéjével megerősödött, s ezt a titkot magában megőrizte. Annak a szolgának pedig, aki ennél az isteni beszélgetésnél és máskor is legtöbbször egyedül volt jelen, könyörögve megparancsolta, hogy ezt a dolgot haláláig senkinek fel ne tárja. Ezek és erényeinek igen sok jele, amiket lelkének titkos kamrájába zárt, Szent Imrében rejtve voltak, míg végül is eltört az edény, és a kenet illata szétáradt, s mindenki felfedezte.

Amikor atyai rendelkezésből nemes, mégpedig királyi nemzetségből származó szüzet jegyeztek el Szent Imrével és hoztak hozzá, hogy a két királyi ágból királyi utódok származzanak a jövőre, ő a húsból való népséget - mivel az mulandó - a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte. Testét böjtökkel sanyargatta, lelkét azonban Isten igéjének kenyerével táplálta, nehogy a test incselkedése úrrá legyen rajta, és felesége szüzességét romlatlanul megőrizze.

Ó, milyen csodálatra méltó az ifjú magatartása, mely a könnyek patakjával fojtotta el a szerelem tüzét, és bár lángot hordozott keblében, nem égett meg annak tüzétől. Hiszen nagy és szinte a halandó természetet felülmúló dolog a test érzékiségét elaltatni, s a vágyat - amit az ifjúkor fáklyái gyújtottak lángra - a lélek erejével kioltani; az érzéki gyönyörök erejét a szellem fáradozásaival megfékezni; élni az emberi nem szokása ellenére; lenézni a hitvestársi vigasztalást; megvetni a gyermekekkel járó gyönyörűséget; és mindazt, ami a jelen életben érték lehet, semmibe venni a jövendő boldogság reményében. Nagy és - amint mondtam - csodálatos erény ez, és nem méltatlanul igen nagy a jutalom a fáradozás nagyságáért. Nagy ugyan a tisztaságért való küzdelem, de nagyobb a jutalma: ideig-tartó a megtartóztatás, de örökké tartó a visszafizetés. Ezekről mondta János a Jelenések könyvében: "Ezek követik a Bárányt, ahová csak megy." Azt gondolom, ez úgy értendő, hogy előttük a mennyei udvarban egyetlen hely sincs elzárva és számukra minden isteni hajlék és lakhely feltárul.

De hogy a szüzesség érdeme még fényesebben ragyogjon és még nyilvánvalóbban megérthessük, mennyire Istenhez méltó, fontoljuk meg azt, hogy Urunk és Üdvözítőnk, midőn az emberi nem üdvösségéért testet ölteni méltóztatott, nem mást, mint szűzi méhet választott, hogy megmutassa mily nagyon tetszik neki ez az erény, és hogy a tisztaság értékét mindkét nemmel megértesse. Szűz volt az anyja, s maga is szűz akart maradni: magában a férfiaknak, anyjának pedig a női nemnek nyújtotta a szüzesség példáját, hogy ezáltal kimutassa, az Isten boldog és sértetlen teljessége méltóztatott lakni mindkét nemben, hiszen egészen megvolt az anyjában az, ami a fiúban lakozott.

De mihelyt Szent Imre teste elenyészett még ifjú korában, és megkapta örökségét az élők országában, jegyese bizonyította szűzi életét, és az a bizalmas szolgája sem titkolta tovább, amiket gyakran látott vagy hallott.

Úgy gondolom, azt sem kell mellőzni, hogy mikor egyszer urammal, Álmos herceggel Konstantinápolyban időztem, a caesareai egyház egy istenfélő kanonokja, akit a görög császárhoz küldtek, elbeszélte, hogy ő azt olvasta Szent Euszébiosz élettörténetében, hogy ugyanabban az órában, amelyikben Szent Imre meghalt, Szent Euszébiosz, a palesztinai Caesarea érseke, amikor a papsággal és a néppel együtt körmenetben vonult, angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárta Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanezen a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott. És mivel csodák szükségesek ott, ahol az emberi gyengeség nehezen tud hinni, halálának harmincadik napján az erények oly nagy jeleivel tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol szent testét eltemették, ez nem a bánat és a gyász, hanem az öröm napja volt. És ekkor már atyját sem a fia halála feletti bánat aggasztotta, hanem öröm árasztotta el egészen az örök élet koronája miatt, amit fia kétségtelenül megkapott.

Kiemelkedő csodái közül azonban felveszünk még egyet elbeszélésünkbe, amit hitvallójáért később, napjainkban méltóztatott Isten kinyilatkoztatni, ámbár ez és a többi megírásuk nélkül is annyira híres, hogy az ezután születő és felnövekvő nemzedék is ismerni fogja ezeket és el fogják mondani fiaiknak.

Volt ugyanis egy Konrád nevű és német nemzetiségű ember, akit bűneinek utálatos terhe annyira nyomasztott, és akkora szégyen ért, hogy szinte bűzlött, mint sírjában a negyednapos halott. De mivel az, aki Lázárt feltámasztotta a testben, naponta támasztja fel a bűnösöket lélekben, az említett bűnöst sem hagyta a bűnök mélységében, hanem hogy megtudja, mekkora nyomorúság övezi, lelki szemeit megnyitotta a töredelem útján. Ez aztán Szent Péter helytartójához, Hildebrandhoz jött, aki akkor a római székben ült. Elkövetett bűneinek sebeit felfedte, és elégtétel kiszabását kérve kereste lelke orvosságát. A pápa azonban eladdig nem hallott bűnei sokaságán elámulva, miután a dolgot megfontolta, a sebet elégtétel kiszabásával nem gyógyította meg. De mégis nehogy reményét vesztve kétségek között hányódjék, tanácsával megerősítette a bűnöst. Ezért aztán páncélt adott rá, és azt öt vaslánccal körülkötötte, hogy erősebben tapadjon testéhez. És átnyújtott neki egy levelet, amire gyónását írta, majd viasszal lezárta és saját gyűrűs pecsétjével lepecsételte. Figyelmeztette és buzdította őt, hogy keressen meg minden helyet, ahol szentek nyugszanak, hogy így ott az isteni kegyelem a szentek közbenjárása meglátogassa. Az isteni látogatásnak pedig az lesz a jele, hogy egyszer a láncok elszakadtával a páncél darabokra szakad és a levél semmi írást sem tartalmaz.

Eltávozva tehát ez az ember igen sok szent nyugvóhelyére zarándokolt el. Legutoljára Jeruzsálembe, az Úr sírjához ment, és ott remélt irgalmat attól, aki:

Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.

De az Úr sem mutatta meg rajta erejét az erős városban, hogy Szent Imre dicséretére és dicsőségére őrizze azt.

Eközben ismertté vált Szent Istvánnak, Pannónia királyának híre. A sírjánál naponként történtek csodák. Zarándokútja végén az előbb említett férfi Fehérvárra ment, ahol Szent István testét eltemetve tisztelték. És mivel Isten ereje és a kiváló király közbenjárása másokban megnyilvánult a gyakori csodákkal, ezt a férfit pedig páncélja egyre inkább szorította bilincseivel, magában esküvel fogadta, hogy a templomból nem távozik addig, míg az Úr meg nem mutatja rajta, hogy előtte mennyi érdeme van Szent Istvánnak.

Az történt azonban, hogy amikor a nap hatodik órája volt, ez az ember teste túlságos meggyötrődéstől és szíve töredelmétől a templomban elaludt. Álmában aztán megjelent Szent István, és így szólt hozzá: "Kelj fel, s Isten előtt ne az én érdemeimben bizakodj, mivel nem vagyok elég ahhoz, hogy érted közbenjárjak. Menj hát fiamnak, Szent Imrének a sírjához, ő legyen a közbenjáród. Ő az, aki szűzi életével tetszett az Istennek, aki nem szennyezte be ruháját, és követi a Bárányt, ahová csak megy. Ő is azok közül való, akik az Isten trónja előtt új éneket énekelnek, amit senki sem tanulhat meg, csak az, aki szűz. És így még ugyanabban az órában álmából felkelve Szent Imre sírjához sietett, amely ugyanabban a templomban volt. S amikor ott leborulva imádkozott, a bilincsek széttörtek és a páncél hirtelen sok darabra szakadva a földre hullott. A templomban sokan csodálkoztak azon, mitől volt ekkora vascsörömpölés keltette zaj.

Miután pedig a dologra fény derült, a papság és a nép összegyülekezett, a pápa pecsétjét, amit ez az ember már régóta hordozott, Fábián kancellár, ezen templom igazgatója feltörte, és a levél belseje kitárult, de benne az írás semmi nyoma sem látszott.

Akkor aztán az összes jelenlevőkből kitört Isten és Szent Imre dicsérete, és hogy ez a nagy jótétemény emlékezetes maradjon, amit csak láttak és hallottak erről a dologról, László királynak, aki abban az időben Pannónia uralkodója volt, az ország összes püspökének és főemberének tudomására hozták. László király pedig, aki tudniillik az isteni vallást gyakorolta, miután zsinatot hívott össze és háromnapos böjtöt hirdetett, november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette. Ezen a napon később hitvallója érdemeit a csodák nagy erejével hirdette a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az Atyaistennel él és uralkodik mindörökkön örökké. Amen.

(Csóka J. Gáspár fordítása)

Forrás:
Árpád-kori legendák és intelmek
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 62-67.

Egy győzelem a "visszatérés ökumenizmusa" számára?

2007-10-20T16:00:00.000+02:00

Kedveseim,

Az ún. Traditional Anglican Communion (TAC), vagyis a konzervatív és Róma-orientáltként emlegetett Hagyományos Anglikán Közösség prímása a következő nyilatkozatot tette közzé:

"A Hagyományos Anglikán Közösség (TAC) Püspöki Kollégiuma nyílt ülésen találkozott az angliai Portsmouth-ban, 2007 októberének első hetében. A püspökök és általános helytartók egyhangúan elfogadták a Római Szentszékhez címzett levél szövegét, amelyben teljes, testületi, és szentségi egyesülést kértek (t.i. a Katolikus Anyaszentegyházzal). A levelet az egész Kollégium ünnepélyesen aláírta, valamint megbízta a prímást és a Kollégium által választott két másik püspököt, hogy azt a Szentszéknek átadja. A Hittani Kongregáció szivélyesen fogadta a levelet. A TAC prímása beleegyezett, hogy a Kollégium egyetlen tagja sem fog ebben a kérdésben nyilatkozni, amíg a Szentszék nem fontolta meg a levelet és nem adott rá érdemi választ.

+ John (prímás)

(forrás: www.themessenger.com.au/news.htm -- A TAC internetes hírlapja)

Mi ez, ha nem a mostanában sokat kárhoztatott "visszatérés ökumenizmusának" egy brilliáns győzelme? Persze ez csak egy a sok csata között, a háború még koránt sincs megnyerve. Illő és üdvös, hogy e helyen emlékeztessük magunkat XI. Piusz pápa bátor és szép szavaira, amiket a Mortalium animos kezdetű enciklikájában írt le a keresztények igazi egységének előmozdításáról (1928. január 6).

". . . a keresztények egységét csak úgy lehet elősegíteni, ha azok, akik elszakadtak Krisztus egyetlen igazi Egyházától, visszatérnek a vele való egységbe, hiszen azt a múltban szerencsétlenül elhagyták (# 10) . . . Továbbá senki sincs vagy maradhat Krisztus egyetlen Egyházában, aki nem fogadja el, ismeri el, és adózik engedelmességgel Szent Péter és az ő törvényes utódai tekintélyének és főségének. . . Egyedül a katolikus Egyház képviseli Isten igaz imádását. Ez az igazság forrása, a hit lakóhelye, Isten Temploma: ha valaki nem lép be ide, ha valaki elhagyja azt, az idegen lesz az élet reménye és az üdvösség számára. (# 11)"

A TAC nyilatkozatának az az "egyházpolitikai" háttere, hogy az Anglikán Kommúnió jövő júliusra hirdette meg rendes, tízévenként megrendezendő közgyűlését, az ún. Lambeth Konferenciát. A soron következő közgyűlésnek nem titkolt célja lenne, hogy megtartsa a ma már sok kisebb közösségre, frakcióra, szektára széthullott Anglikán Kommúnió látszategységét. Természetesen ez csak úgy lehetséges, ha mindenkit rávesznek az elvtelen kompromisszumok mentén megteremtett névleges és törékeny kohézió fönntartására. Ennek üzent most hadat a TAC, ami eredetileg is egyfajta dac- és védszövetségként alakult meg olyan nyilvánvaló árulások ellenében, mint a homoszexualis életforma formális "szentesítése", nők pappá és püspökké szentelése, stb.

De vajon mi ennek a történetnek a tanulsága a katolikusok számára? Egyrészt, hogy az ökumenizmus végeredményben elvtelen és elhibázott, ha nem az elszakadt keresztények maradéktalan visszatérését célozza meg a Katolikus Anyaszentegyházzal való teljes doktrinális, szentségi és hierarchikus egységbe. Másrészről jó lenne odafigyelni arra, hogy a Katolikus Egyházban is egyre aggasztóbb jelei figyelhetők meg a belső megosztottságnak. Ha a megbízott pásztorok nem ügyelnek jobban, itt is lesz (szerintem van) "low-church", "high-church", "broad-church", és így tovább, amiket a hitletétemény kárára, csak egyfajta legkisebb közös többszörös alapján lehet majd egy tető alatt megtartani.

Emlékezzünk meg a TAC püspökeiről és híveiről hő imáinkban! ". . . És megismeritek az igazságot és az igazság szabaddá fog tenni titeket!" (Jn 8:32)

A lélektelen funkcionalitás győzelme

2007-10-14T21:35:00.000+02:00

Fölül a régi fatimai bazilika látható, alul pedig az új. Az összehasonlítás szívszorító.

Az új bazilika a "newchurch" tipikus, emblematikus épülete, s egyben a megalománia, hivalkodó középszerűség és szemérmetlen ízléstelenség közel 80 millió eurós emlékműve. Hát nem megérte? Eddig se kívánkoztam Fatimába, de ezután kutya legyek, ha beteszem a lábam.

2007-10-12T15:25:00.000+02:00

Atyámfiai!

Immáron Msgr. Camille Perl, az Ecclesia Dei bizottság titkára is megerősítette, hogy a Summorum Pontificum önkényes magyarázatai és restrikciói miatt - mind egyéni ordináriusok, mind pedig egész püspöki karok részéről - szükségesnek ítéltetett, hogy a Szentszék kiadjon egy hivatalos direktívát a motu proprio helyes értelmezésére vonatkozóan.

Lásd az október 12-i bejegyzést a következő bloggon: http://rorate-caeli.blogspot.com/

Egyelőre nem lehet tudni, hogy ez a dokumentum mit fog tartalmazni; csak imádkozni tudunk (és fogunk is) azért, hogy a direktíva ne erősítsen meg egyetlen megszorítást sem. Az mindenesetre bizalommal tölt el bennünket, hogy Ranjith érsek, az Istentiszteleti Kongregáció titkára meglehetősen vehemens stílusban ítélte el egyes püspökök (törvénytelen) megszorító rendelkezéseit. A következő szöveget egy ezév október 6-án tartott hollandiai konferencián mondta el.

"A latin liturgiával kapcsolatos 2007. július 7-én megjelent Summorum Pontificum motu proprio valójában gyümölcse Szentatyánk mély reflexiójának az egész Egyház küldetésére vonatkozóan. Nem ránk tartozik, akik egyházi lilát vagy bíbort viselünk, hogy azt megkérdőjelezzük, engedetlenséget mutassunk, és a motu propriót akadályozzuk saját kicsinyes kis szabályainkkal. Még akkor sem, ha ezeket a szabályokat a püspöki kar hozza meg. Még a püspököknek sincs meg ez a joga. Amit a Szentatya mond, annak engedelmeskedni kell az egész Egyházban. Ha nem ezt az alapelvet követjük, akkor megengedjük, hogy nem más, mint maga a sátán használjon föl minket eszközül. Ez viszálykodáshoz vezet az Egyházban, és lelassítja küldetésének teljesítésében. Nincs időnk, amit ilyesmire vesztegethetnénk. Máskülönben úgy viselkedünk, mint Néró császár, aki miközben Róma porig égett, hegedűjén játszadozott. A templomaink kiürülnek, nincsenek hivatások, a szemináriumok üresek. A papok egyre csak öregszenek, a fiatal papok pedig egyre ritkábbak."

Vivat Ranjith!!! Ezt a kivételesen bátor megnyilatkozást ajánlom minden érintett püspök figyelmébe!

A '62-es Misszálé a világhálón

2007-10-05T08:22:00.000+02:00

Atyámfiai!

Aki ismer engem, az tudja, hogy nem vagyok valami nagy rajongója a klasszikus római misszálé '62-es változatának. Ennek többek között természetesen a legfőbb oka a nagyheti szertartások 1955-ös proto-Bugnini "reformja", ami leginkább az "itt a piros, hol a piros" néven ismert tréfás kis trükközéshez hasonlít. Mindemellett tisztában vagyok azzal, hogy Őszentsége XVI. Benedek liturgikus motu propriójában ezt írta elő jogilag kötelező erővel.

Mivel az MKPK korábban igencsak sajnálkozott afölött, hogy a régi misszálé '62-es kiadása nehezen beszerezhető Magyarországon (lásd ezen a bloggon az ezév szeptember 14-i bejegyzést), talán orvosolja valamelyest ezt a "szükséghelyzetet", hogy immáron a kérdéses változat teljes egészében elérhető a világhálón (pdf formátumban):

http://www.musicasacra.com/pdf/missale62.pdf

Az őrzőangyalok ünnepére (október 2.)

2007-10-01T21:02:00.000+02:00

Az őrzőangyalok ünnepe nagyon kései jelenség az Egyház liturgiájában. Spanyolországban tűnt föl először a 16. század folyamán, majd V. Pál pápa II. Ferdinánd császár közbenjárására engedélyezte a császári államokban, ahol szeptember első vasárnapján tartották meg. X. Kelemen 1670-ben kiterjesztette az ünnepet az Egyház más területeire is szeptember 2-i dátummal, ami a Szent Mihály arkangyal főünnepe utáni első szabad feriális nap. Ezt a dátumot X. Szent Piusz az egész latin egyház számára kötelezően előírta.

Az őrzőangyalok viszonylag modern eredetű liturgikus ünneplése azonban nem jelenti azt, hogy az Egyház meggyőződése, miszerint Isten minden egyes ember mellé őrzőangyalt rendel, ugyancsak kései fejlemény. Valójában már az ókori pogány filozófiában megjelenik az a teória, hogy a születéstől kezdve egy gondoskodó „daimón” kíséri minden ember életét. Erre utalást találunk Platónnál, Plutarkosznál, Menandernél, és a Neo-Platonista Plótinosznál. A keresztény vélekedés eredete mégiscsak inkább a Szentírásra vezethető vissza, ahol már az Ószövetségben megjelenik, bár inkább csak implicite, burkolt formában.

A teremtés könyvében az angyalok nemcsak mint az isteni ítélet végrehajtói szerepelnek, hanem egyszersmind ők azok is, akik Lótot megmentik a pusztulástól (Ter 19). Angyal vezeti ki Izraelt az egyiptomi fogságból (Kiv 12-13), és Tóbiás könyve tulajdonképpen értelmezhető úgy is, mint egy hosszabb kommentár a 90. zsoltár 11. verséhez: „Mert angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek.” (Lásd a mai mise graduáléját!) Dániel próféta könyve már úgy tűnik arra is utal, hogy Isten minden egyes nemzet vagy ország élére állít egy védő angyalt (Dán 10, 13).

Az Újszövetség már egyértelműbb utalásokat tartalmaz. Az Üdvözítő maga hangsúlyozza, hogy minden gyermekért egy angyal jár közben szüntelenül a Mennyei Atyánál: „Vigyázzatok, hogy meg ne vessetek egyet a kicsinyek közül; mert mondom nektek, hogy azok angyalai az égben mindenkor látják Atyám orcáját, ki mennyekben vagyon.” (Mt 18, 10) A történet Péter apostol angyaláról az Apostolok Cselekedeteiben (12, 12-15) bizonyítja, hogy Isten nemcsak kisgyermekek mellé rendel őrzőangyalokat. Szent Pál a zsidókhoz írt levélben megjelöli az őrzőangyalok legfőbb feladatát is, ami a szüntelen közbenjárás mellett az ember üdvösségre való eljuttatásának fáradhatatlan szolgálata. „Nemde ők mindnyájan szolgáló lelkek, szolgálatra küldve azokért, kik hivatottak az üdvösséget örökölni?” (Zsid 1, 14)

Hogy minden egyes ember, város, régió, ország, kontinens rendelkezik saját őrzőangyallal, aki szakadatlan közbenjár, és hűen védelmez minden szorongattatásban nem definiált, dogmatikus erejű tanítása az Egyháznak, de egyértelműen tükrözi az Egyház általános hitbéli érzületét. Aquinói Szent Tamás, akit az Egyház nem véletlen nevez „angyali doktornak”, részletesen körüljárja a kérdést híres teológiai összefoglalásában (Summa Theologica, I, q. 113).

Az Egyház egyetemes doktora szerint az angyalok „őrző-védő” feladata az Isteni gondviselés tervének része személyesen minden egyes emberre vonatkoztatva (art. 2). Ezt a feladatot az angyali hierarchia legalsóbb karához tartozó angyalok látják el, mert úgy illik, hogy a hierarchiában alacsonyabb rangú angyalok munkálkodjanak egyetlen ember lelki üdvén, mint teljes közösségek, nemzetek, országok, vagy akár az egész emberiség üdvösségén (art. 3). E földi élet bevégeztével az embernek már nincs tovább szüksége őrzőangyalra, ezért a személyes ítélet után vagy egy angyal fog vele együtt uralkodni a mennyek országában, vagy egy démon fogja gyötörni a pokolban (art. 4). Már Origenész megjegyzi, hogy két vélemény létezik arra vonatkozóan, hogy az Isten pontosan mikor rendeli az őrzőangyalt az ember szolgálatára (XIII, super Mattheum; PG 13:1165). Egyesek szerint ez a keresztség alkalmával történik, de mások, mint pl. Szent Jeromos, azt állítják, hogy már a születés pillanatában (In Matth., Lib. III, super 18; PL 26:135). Szent Tamás ez utóbbi véleménnyel ért egyet, mert az ember a keresztényi mivoltából fakadó sajátos jótéteményeket a kereszteléstől kezdve élvezi, míg azokat az ajándékokat, amelyek mint racionális természettel rendelkező létezőt illetik, a születéstől fogva (art. 5).

Végezetül Szent Tamás elmagyarázza, hogy az angyalok „őrző-védő” szolgálatuk teljesítése során nem tudnak közvetlenül hatni az ember értelmére vagy akaratára, csak közvetett módon „per modum suadentis”, vagyis az érzékekre és a képzeletre irányuló jótékony ráhatással. Az így ébresztett érzelmek és a képzeletben előidézett benyomások mozgatják meg azután az emberi értelmet és akaratot. (vö. Summa Theologica, I, q. 111, aa. 2-4)

Mindent figyelembe véve jól tesszük, ha hallgatunk a mai mise evangéliumában elhangzó figyelmeztetésre: „Íme, én elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen és őrizzen az úton s bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam. Féld őt s hallgass szavára s ne véld, hogy megvetheted; mert nem nézi el, ha vétkezel és az én nevem van benne.” (Kiv 23, 20-22)

Ha megkérdeznénk az átlag hívőt, hogy vajon imádkozik-e rendszeresen, minden nap az Isteni Gondviselés által személyesen neki kirendelt angyalhoz, vajon milyen választ kapnánk? Ennek a szellemi, kegyelmi közösségnek elhanyagolása hálátlanság Istennel és angyalaival szemben, mint ahogy felelőtlenség is saját magunkkal szemben. Ezért úgy határoztam, hogy az alábbiakban közlök néhány imát; először is az őrzőangyalhoz intézett hagyományos latin ima rövid és kicsit hosszabb változatát:

Ángele Dei, qui custos es mei, me, tibi comíssum pietáte supérna, illúmina, custódi, rege et gubérna. Amen.

O fidelíssime comes, a Deo tutélæ meæ assignáte, protéctor et defénsor nunquam recédens a látere meo! Quas tibi grátias réferam pro fide, amóre, innumerísque in me collátis benefíciis! Tu dormiénti advígilas, mæstum soláris, deiéctum érigis, imminéntia perículis avértis, futura doces cavére, a peccátis abstráhis, ad bonum impéllis, lapsum ad pæniténtiam hortáris Deóque concílias; iamdúdum fortássis in inférnum detrúsus essem, nisi tuis précibus divínam iram a me avertísses; ne, precor, me unquam déseras. Ne in peccáta incídam, advígila, et ad virtútes impélle, in advérsis soláre, in prósperis cóntine, in perículis tuére, in tentatiónibus ádiuva, ne iis unquam succúmbam. Preces et gémitus meos, omniáque pia ópera divíno conspéctui offer, atque éffice, ut in grátia ex hac vita decédens pervéniam ad vitam ætérnam. Amen.

Ezeket az imákat lehet használni latinul is, de aki magyarul szeretne imádkozni, mondhatja mondjuk az alábbi imákat:

Istennek angyala, aki őrzőm vagy, világosíts föl, őrizz, kormányozz és irányíts e napon (vagy: ez éjjel) engem, akit rád bízott az isteni kegyesség. Ámen.

Pontos fordítás hiányában egy másik hosszabb forma:

Szent angyalom, földi zarándokságomban hű társam és barátom, kit a mennyei Atya küldött oltalmamra! Köszönetet mondok azon gondos szeretetért, mellyel lelki üdvöm fölött örködöl. Légy velem kérlek, és szólj mellettem az Isten trónja előtt. Őrizz meg minden testi-lelki veszedelemtől; oltalmazz üdvösségem ellenségeitől; nyerd meg nekem Isten malasztját, hogy mindenkor az Isten színe előtt szent félelemmel járjak, tégy óvatossá és vigyázóvá, hogy semmiféle bűnbe ne essem. Segíts győzelemre minden kísértetben; erősíts bajban, bánatban, kivált halálos küzdelmemben; és kísérd el lelkemet teremtőjéhez és végcéljához, az Istenhez. Ámen.

Bónuszként álljon most itt még egy imádság Szent Mihály arkangyalhoz, aki az Egyház egyetemes fővédnöke:

Mennyei seregek Istentől rendelt fejedelme, Szent Mihály, ki a gőgös Lucifert pártos seregével együtt a pokolba döntötted, te a vitézkedő egyház védője és oltalmazója, ki azokat fogadod, kik az Isten kegyelmében távoznak ez árnyékvilágból! Jöjj az Isten népének segítségére, oltalmazd a gondjaidra bízott egyházat minden ellenséges támadástól, őrizd és erősítsd az igaz hitet, légy védőpajzsunk életben, halálban. Űzd messze tőlünk a pokoli sátánt, ki szüntelenül leselkedik lelkeink ellen, és segíts minket győzelemre halálos tusánkban. Végre vezess el bennünket a választottak országába, hogy veled és minden szent angyalokkal Istent örökkön-örökké áldjuk. Ámen.