Értekezések a koncelebrációról - I. rész

Elhatároztam, hogy ezen a blogon egy bejegyzéssorozatot szentelek a koncelebráció kérdésének. E sorozat első részeként lefordítottam Athanasius Schneider püspök nagyszerű és elgondolkodtató tanulmányát a kérdésről. A forrás a NewLiturgicalMovement oldal angol szövege volt (ITT). A fordítás - mondjuk úgy - hevenyészett, de azért pontos és érthető.

Athanasius Schneider püspök
Eucharisztikus koncelebráció: Teológiai, történelmi és liturgikus vonatkozások

I. A teológiai és történeti szempont

1. Az első szentmisét Urunk a cenákulumban celebrálta. Ennek a szentmisének nem volt szentségi koncelebrációs formája, mert az apostolok nem mondták ki a konszekráció szavait; csak az Úr mondta ki őket. Az apostolok részt vettek az Úr által ünnepelt Eucharisztiában azáltal, hogy szentségileg vették az ő testét és vérét. Mondhatnánk, hogy az első szentmisében „koncelebráltak”, de nem szentségi koncelebráció formájában.

2. Az egyetemes Egyház (mind keleten, mind nyugaton) a legrégibb időktől fogva hűségesen megőrizte az eucharisztikus koncelebrációnak ezt az eredeti formáját a következő két jellemzővel: (a) Egyedül a főcelebráns mondja ki a konszekráció szavait; (b) a főcelebráns mindig és kizárólag a „főpap”, azaz a püspök (és Rómában a pápa).

3. A középkor elején a római pápai liturgiában az eredeti forma továbbfejlődése következett be azáltal, hogy a koncelebránsok a pápával együtt mondták ki a szentté avatás szavait (vö. III. Ordo Romanus, 8. század).

4. Mindazonáltal a mai napig a legősibb keleti egyházak – a nem-katolikus görög bizánciak, a nem-katolikus koptok és a nem-katolikus nesztoriánusok – megőrizték azt a szabályt, hogy csak a főcelebráns mondja ki a konszekráció szavait.

5. A legutóbbi időkig az egyetemes Egyházban áldozópap soha nem elnökölt az eucharisztikus szentségi koncelebráció főcelebránsaként.

6. A bizánci katolikus egyházak a 17. századtól újítást vezettek be, vagyis az áldozópapok közötti koncelebráció formáját, amelynek főcelebránsa nem volt püspök. Ezáltal szokásossá vált a papok közötti koncelebráció (vö. Aimé Georges Martimort „Le rituel de la concélébration eucharistique” cikkével, Ephemerides Liturgicae 77 [1963] 147–168).

7. Az eucharisztikus koncelebráció ilyen formája kizárólag áldozópapok körében idegen volt az Egyház egyetemes és állandó hagyományától. Ezért a római egyház megtiltotta az ilyen koncelebrációt az áldozópapok között (vö. Egyházi törvénykönyv [1917] 803. kán.).

8. Csak a katolikus keleti egyházak vették át azt a szokást, hogy minden koncelebráns kiejti a konszekráció szavait.

9. A II. vatikáni zsinatig a latin egyházban csak három alkalommal gyakoroltak eucharisztikus szentségi koncelebrációt, ahol minden koncelebráns kimondja a konszekráció szavait:
(a) Püspökszentelés: csak a fő konszekráló és az újonnan fölszentelt püspökök koncelebráltak.
(b) Papszentelés: csak a püspök és az újonnan fölszentelt papok koncelebráltak.
(c) Nagycsütörtöki krizmaszentelő szentmise a lyoni dómban (Franciaország): a püspök hat pappal koncelebrált.

10. A krizmaszentelő misén a római egyház a II. vatikáni zsinatig megőrizte a legősibb formát, vagyis a csak a püspök által kimondott konszekrációs szavakat, bár tizenkét pap segédkezett a szentmiséhez szükséges összes ruhát fölöltve. A római egyház talán a nagycsütörtökön tartott első szentmisét szerette volna megjeleníteni, ahol a főcelebráns, Krisztus mint főpap egyedül mondta ki a konszekráció szavait, míg a tizenkét apostol nem szentségileg koncelebrált, mivel nem mondták az Úrral együtt a szentség konszekrációjának szavait.

11. A római egyház évezredes hagyományában a szentségi eucharisztikus koncelebráció mindig rendkívüli és ünnepélyes aktus volt, amelyre csak akkor került sor:
(a) Ha egyházilag fontos körülmények igazolták, amelyek az Egyház hierarchikusan rendezett alkotmányát tükrözték, mint például az említett püspöki konszekrációknál és a papszenteléseknél.
(b) Amikor a püspök a szentmisét a legünnepélyesebben és hierarchikusan fölépített formában celebrálta, mint például a lyoni krizmaszentelő misén, vagy amikor a pápa (az első évezredben) ünnepélyesen celebrált az év négy legkiemeltebb ünnepén: karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, Péter-Pálkor (ez a szokás a középkorban megszűnt Rómában).

12. Minden idők minden rítusában az ünnepélyes püspöki szentmiséhez mindig szükség volt a papság minden egyes fokozatában lévő képviselők liturgikus segítségére. A római rítusban az ilyen mise a következőképpen épült föl: miseruhát viselő papok (így pl. a székesegyházi kanonok „canonici parati”, ahogy azt az ókori Caeremoniale Episcoporumban előírta), koncelebránsok, presbiter asszisztens, két segédkező diákonus, szerpapok és alszerpapok, akolitusok, lektorok.

13. A II. vatikáni zsinat előtti ünnepélyes pápai mise pl. a Szent Péter Bazilikában azonos fölépítésű volt: bíboros püspökök és bíboros papok, miseruhát viselő bíborosok, valamint a pápát segítő bíborosi diákonusok. A bíborosok szertartásosan, azaz nem szentségileg koncelebráltak.

14. A szentségi eucharisztikus koncelebráció alkalmazása gyakorlati problémák megoldására, például nagyszámú áldozópap vagy püspök összejövetele során, teljesen idegen az egész Egyház eredeti és állandó hagyományától. Az ilyen gyakorlat ellentmond az eucharisztikus koncelebráció eredeti formájának és természetének, és a koncelebráció „leépülését” jelenti, amint azt Martimort már észrevette (vö. op. cit).

15. A II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű liturgikus konstitúciója 2. schemájában szerepelt a papi összejövetelek alkalmával történő koncelebráció kiterjesztésének érve az ünneplés gyakorlati problémáinak megoldása érdekében. Ezt az érvet azonban a zsinati atyák többsége elutasította, így az nem került bele a konstitúció végleges szövegébe (SC 57).

16. Az eucharisztikus koncelebráció kizárólag áldozópapok körében elhomályosítja ennek az ünneplési formának egy lényeges elemét, vagyis a láthatóan fölismerhető hierarchikus formát. A szentmise minden ünneplésének megvan a veleszületett hierarchikus formája. Az első szentmise a cenákulumban ezt a jellemzőt tárta föl: Jézus mint Főpap volt a főcelebráns, és egyedül ő mondta ki a konszekráció szavait, körülvéve az Újszövetség tizenkét első papja (püspöke) által, akik szertartásosan segítették őt. Jézus hierarchikusan magasabb, a szertartásosan koncelebráló apostolok pedig alacsonyabbak voltak. Azóta a szentmise minden hiteles koncelebrációja ezzel a szerkezettel rendelkezik.

17. Amikor egy pap egyedül és más papok szentségi koncelebrálása nélkül ünnepel, egyedül ő képviseli Krisztust mint főpapot a konszekráció pillanatában, valamint minden más papot is, aki jelen van, de nem ejti ki a konszekráció szavait (pl. diákonusként vagy szubdiákonusként szolgálhat, vagy bárki, aki a kórusban segédkezik); ők ebben a pillanatban a szentségi cselekmény szempontjából hierarchikusan alacsonyabbak, mivel egyedül a celebráló pap cselekszik szentségileg in persona Christi capitis, míg a többiek nem.

18. Minden eucharisztikus ünneplésnek vagy koncelebrációnak láthatóan meg kell jelenítenie Krisztus, a Fő aspektusát, vagyis azt, hogy az Egyház fölépítésében csak egy Fő van, Krisztus, a Főpap. Minden más pap (áldozópapok, püspökök), akik az eucharisztikus konszekrációkor in persona Christi capitis cselekszenek, csak az ő látható helytartói különböző szinteken.

19. Ezért az eucharisztikus konszekráció in persona Christi capitis megvalósításának pillanatában – akár egyetlen konszekráló, akár több konszekráló egyidejűleg végzi a szertartást – láthatóan föl kell mutatni a Fő egyetlenségét; több konszekráló esetében egynek közülük láthatóan hierarchikusan magasabbnak kell lennie, hogy megmutassa Krisztus, a Fő egyediségét.

20. A jel szempontjából – és szakramentális ünnepléssel csak egy konkrét személy, jelen esetben a főcelebráns képviseli láthatóan Krisztust mint Főt – ellentétes a jelábrázolás és a szentségi szimbolika törvényével, amikor az eucharisztikus konszekráció pillanatában hierarchikusan egyenrangú személyek csoportja egyszerre képviseli Krisztust, az egyetlen Főt. „A koncelebránsok egyszerű megsokszorozása megnehezíti a Krisztusban való egységük liturgikus kifejezését. Ebben az esetben hogyan lesz a szentmise az egyetlen Főpap cselekedete? (P. Tihon, „De la concélébration eucharistique”, Nouvelle Revue Théologique 86 [1964] 600, 97. o.).

21. A másik oldalról a hívek összessége Krisztus misztikus testét (Christus totus) képviseli, hiszen sok hierarchikusan különböző tag létezik. A testben azonban csak egyetlen Fő van, ezért a fejet konkrétan egyetlen személy képviseli az Egyház életének látható cselekedeteiben: mind a kánoni szinten (joghatóság), mind az eucharisztikus szinten (eucharisztikus áldozat ünneplése).

22. Az eucharisztikus ünneplés az a szentség, amely a legtökéletesebben megvalósítja és legláthatóbban tükrözi a misztikus test titkát egyetlen fővel és egyetlen főpappal, valamint sok hierarchikusan alárendelt taggal. Kánoni szinten a pápa képviseli Krisztust mint Főt az egyetemes Egyház előtt, a püspök pedig Krisztust a részegyház (egyházmegye) előtt. Az eucharisztikus szentségi szinten a celebráns vagy a főcelebráns (koncelebráció esetén) képviseli Krisztust mint Főt. Aki az eucharisztikus konszekráció pillanatában Krisztust mint Főt képviseli, annak hierarchikusan vagy szakramentálisan is „főnek” kell lennie a többi koncelebránshoz képest: ez jelenik meg akkor, amikor a püspök az áldozópapjaival koncelebrál, vagy a pápai delegátus (vagy a metropolita, vagy a fő konszekráló püspökszenteléskor) más püspökökkel koncelebrál, vagy amikor egy pap egyedül ünnepel.

23. Amikor több pap közösen és ugyanazon a szinten valósítja meg az eucharisztikus konszekrációt, az egyetlen Fő ábrázolásának szimbolikája elhomályosul, mert nincs hierarchikus különbség az eucharisztikus társkonszekrálók között, hiszen egyikük sem igazi „fő” a többihez képest a hierarchia szintjén. Az eucharisztikus társkonszekrálók közötti hierarchikus különbség meggyőzően garantálja az egyetlen Fő képviseletének valódi szimbolikáját.

24. Továbbá, ha van egy hierarchikusan magasabb és egyértelműen megkülönböztetett főcelebráns, ez azt az igazságot is kifejezi, hogy végsősoron minden szentmisében csak egy főcelebráns van, aki maga Krisztus, a mi Főpapunk és minden egyes szentség minister principalisa, míg minden celebráns, még a főcelebráns is csak minister secundariusként működik közre.

25. A látható Egyház lényegileg hierarchikus szerkezetének egyetlen látható feje van Krisztus helytartójaként, az egyetlen fő (vicarius Christi): Szent Péter és az ő utódai, Róma püspökei. Az ortodox egyházak elutasították ezt a hitigazságot, és helyette létrehoztak egy „szinodalitásnak” (oroszul sobornost) nevezett ekkleziológiát. E szemszögből a Fő, Krisztus egyediségét nem egy konkrét személy, azaz Péter és utódai képviselik, hanem egyidejűleg a püspöki testület vagy a püspöki kollégium, különösen akkor, ha egy zsinaton vagy zsinatban gyűlik össze, és szentségileg, amikor koncelebrálja az Eucharisztiát. Egy ilyen elméletben nincs valódi látható fej, hanem mindenki egyenlő (pares). Következésképpen egy ilyen zsinat vagy egy ilyen eucharisztikus koncelebráció elnöke csak primus inter pares.

26. Az eucharisztikus ünneplés akkor és csak akkor tükrözi és valósítja meg a legtökéletesebben az Egyház misztériumát, ha létezik valódi joghatósági és hierarchikus primus. Ezért a jel és szimbólum szempontjából a koncelebránsok között kell lennie egy olyannak, aki az eucharisztikus konszekráció pillanatában valóban primus:
(a) Csak szentségileg: amikor csak egy pap (akárhányan is vannak jelen) konszekrál szentségileg.
(b) Szentségileg és hierarchikusan: amikor a püspök áldozópapokkal koncelebrál.
(c) Szentségileg és hierarchikusan: amikor egy rendes vagy rendkívüli pápai delegációval fölruházott püspök koncelebrál más püspökökkel (a palliumot használó metropolita, a püspökszentelés fő konszekrálója, a pápai legátus).

27. A nem-hierarchikus koncelebráció elhomályosítja az eucharisztikus koncelebráció eredendően hierarchikus természetét, és egy egalitárius formát mutat, hiszen ebben a forgatókönyvben a püspökök és a papok együtt egyfajta egalitárius koncelebráns csoportot alkotnak egy püspöki főcelebránshoz képest, akinek nincs valódi magasabb hierarchikus pozíciója, mint ahogy az a pápai palliumot használó metropolita, a püspökszentelés pápai mandátum alapján eljáró főszentelője vagy a külön kinevezett pápai delegátus esetében lenne.

29. Sőt, az egalitárius fölfogás tovább megy, mondván, hogy nem az a lényeges, hogy Krisztust egy vagy több pap képviselje, hanem az, hogy őt az Eucharisztiát ünneplő közösség egésze képviselje (vö. P. Tiho. uo. 593. o.).

30. Amikor egy pap egyedül valósítja meg az eucharisztikus konszekrációt (bár jelen lehetnének más, nem koncelebráló papok), akkor szentségileg láthatóvá teszi Krisztust, az egyetlen Főt, hiszen in persona Christi capitis cselekszik. Szingularitása távolról a püspökre, a részegyház egyetlen fejére is utal, aki viszont egyesül a pápával, az egyetemes Egyház egyetlen fejével. Ezért a legális eucharisztikus ünneplésnek kifejezetten meg kell említenie a püspököt, a helyi egyház egyetlen fejét és a pápát, az egyetemes Egyház egyetlen fejét.

31. Igazság szerint az Egyház hierarchikus alkotmányában nincs primus inter pares, hanem csak egyetlen fő van: egyetemesen (a pápa), helyileg (a püspök) és szentségileg (a konszekráló pap in persona Christi capitis). A papság egységének legmagasabb jele nem a papok közötti eucharisztikus koncelebráció püspöki főcelebráns nélkül, hanem a papok eucharisztikus koncelebrálása a püspökkel, ahogy az a papszentelési szentmisén történik. A papszentelés szertartásában azt mondják, hogy Krisztus testének egységét a méltóságukat tekintve sokféle és különböző tagok alkotják: ex multis et alternae dignitatis membris unum Corpus Christi efficitur (Allocutio episcopi).

32. A szentségi koncelebráció formája (a pápa bíborosokkal tartott szentmiséjén a 7–8. századtól évente csak négyszer fordult elő) a későbbi századokban fokozatosan megjelent a püspökszentelés és a papszentelés szentmiséjében is (az utóbbi esetben csak 1596-tól vált kötelezővé). Ezzel párhuzamosan a pápa bíborosokkal való eucharisztikus koncelebrációja fokozatosan megszűnt, és csak a pápa és a bíborosok ceremoniális koncelebrációja maradt meg.

33. Az eredeti és örökérvényű sensus Ecclesiae szerint az eucharisztikus koncelebráció a szentmise legünnepélyesebb formája, nem pedig az ünneplés egyszerű és mindennapi formája. Antiochiai Szent Ignác (1–2. század) és a Traditio Apostolica (3. század) például megemlítette: a mise alatt a püspököt körülveszi az egész presbitériuma, a diákonusok és más szolgálattevők, valamint a hívek egész gyülekezete. A Traditio Apostolica azt írja, hogy csak a püspök mondja az eucharisztikus imát.

34. Az Athosz-hegyi görög ortodox kolostorok többsége például nem gyakorolja a napi eucharisztikus koncelebrációt. Az eucharisztikus koncelebráció eredeti hagyományát – mindig ceremoniális és soha nem szentségi formában – az év során csak néhány fő ünnepen őrizték meg (vö. Hagioreitokon Typikon tes Ekklesiastikes Akoloutheias, Athena 1997, I. rész, 1. fejezet, 28. jegyzet).

35. A 20. századi liturgikus mozgalom képviselői tévesen úgy vélték, hogy egyes keleti katolikus egyházak szokása, miszerint a papok rendes eucharisztikus koncelebrációt tartottak püspök nélkül – ami végső soron valóban „egalitárius”, nem pedig szigorúan hierarchikus forma – a koncelebráció hiteles és eredeti modellje, s ennek „helyreállítását” határozottan követelték a latin egyházban is.

36. A római egyház a II. vatikáni zsinatig megőrizte az eucharisztikus koncelebrációnak ezt az eredeti formáját az atyák normája szerint (pristina norma Patrum) a krizmaszentelő szentmisében, ahol tizenkét miseruhát viselő pap koncelebrált ceremoniálisan a püspökkel, hét diákonussal és hét szubdiákonussal körülvéve. A tizenkettes és a hetes számok reprezentatív és szimbolikus számok a papság megfelelő fokozatainak összességére vonatkozóan.

37. Az eredeti és régebbi forma, a nem-szentségi vagy ceremoniális eucharisztikus koncelebráció, mint amilyen a krizmaszentelő misében volt, a római egyházban együtt élt a szentségi eucharisztikus koncelebráció későbbi formájával a püspökszentelési mise esetében, illetve a papszentelésben.

38. A II. vatikáni zsinat előestéjén számos indítványt nyújtottak be az eucharisztikus koncelebráció e két formájának harmonizálására a római egyházban, vagyis a szentségi eucharisztikus koncelebráció kiterjesztésére a krizmaszentelő misére is, ahogy az a lyoni rítusban történt egészen a zsinatig, és számos francia egyházmegyében egészen a 19. századig (vö. Martimort, op. cit.).

39. Nagyon erőteljes volt a felhívás a zsinat előestéjén, hogy terjesszék ki az eucharisztikus koncelebráció lehetőségét. A zsinat atyáit az eufória légköre vette körül, valamint az új „koncelebrációs elmélet” kritikátlan jóváhagyása, az eucharisztikus koncelebrációhoz kapcsolódó szakramentológiai és ekkleziológiai szempontok mélyebb átgondolásának hiánya.

40. A II. vatikáni zsinat hivatalosan hat esetre terjesztette ki az eucharisztikus koncelebráció lehetőségét (Sacrosanctum Concilium 57). A normák azonban annyira „rugalmasak” voltak, hogy manapság valójában a koncelebráció szinte korlátlan szabadsága érvényesül; egy olyan szabadság, amit a zsinat utáni dokumentumok elő is segítettek.

41. A II. Vatikáni Zsinatnak nem állt szándékában dönteni a koncelebráció teológiai és még kevésbé történelmi problémáiról. „A zsinat nem adott definíciót, leírást a koncelebrációról, mivel eltérő és ellentétes teológiai irányzatok léteztek.” (P. Tihon, 579).

42. Az eucharisztikus koncelebráció tényleges gyakorlata a latin egyházban nagy szakítást jelent a római egyház és a legtöbb keleti egyház állandó hagyományával szemben, mivel elhomályosítja e koncelebráció eredeti értelmét és formáját, ahogyan azt Krisztus az Egyházra hagyta, és a római egyház az elmúlt két évezredben híven áthagyományozta.

43. Az eucharisztikus koncelebráció tényleges gyakorlata a latin egyházban manapság gyakran átlépte a liturgikus méltóság és a teológiai jelentés határait, különösen a gyakori „tömegkoncelebrációk” vagy „emberáradatnyi koncelebrációk” esetén, több száz, sőt több ezer koncelebrálóval.

44. A papok (vagy a püspökök) közötti gyakori napi koncelebrációk eltorzítják az eucharisztikus koncelebráció eredeti értelmét, amely szerint az ilyen ünneplésnek egyértelműen hierarchikusnak kell lennie (és nem egyenlőségi formában), és egyben az eucharisztikus ünneplés legünnepélyesebb formájának kell lennie.

45. A napi szakramentális eucharisztikus koncelebráció idővel csökkenti a pap mélyebb, szorosabb és személyesebb kapcsolatát Krisztussal mint Főpappal a szentmise fölajánlása során, ami a papi élet középpontja.

46. ​​Az eucharisztikus ünneplésben mindig több fokozata volt az ünnepélyességnek. A szentmise legmagasabb és legünnepélyesebb formája a pápai nagymise volt, és az ilyen pápai misék a római rítusban mindig megőrizték az eredeti eucharisztikus koncelebráció, azaz a nem-szentségi vagy ceremoniális koncelebráció lényeges elemeit. A zsinat utáni liturgikus reform előtt a ceremoniális koncelebrációval egybekötött püspöki szentmiséknek három formája volt:
(a) Ünnepi pontifikális szentmise ad thronum a székesegyházban: a püspököt körülvette néhány miseruhát viselő kanonok (canonici parati) asszisztens papokkal és diákonusokkal, szerpapokkal és alszerpapokkal, akolitusokkal.
(b) A krizmaszentelő mise tizenkét pappal, miseruhában, hét diákonussal és hét szubdiákonussal. Ez valóban a legünnepélyesebb szentmise volt az egyházmegyében.
(c) Ünnepélyes pápai szentmise a Szent Péter Bazilikában, ahol miseruhát viselő bíboros-diakónusok, bíboros-papok és bíboros-püspökök vették körül a pápát és szolgáltak vagy koncelebráltak ceremoniálisan. Ez volt a szentmise legünnepélyesebb formája az egyetemes Egyházban. Ilyen ünnepi szentmiséket ritkán tartottak, mint az első évezredben is, amikor a pápa évente mindössze négy alkalommal (karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor, Péter-Pálkor) koncelebrált a bíborosokkal.

47. A neves liturgikus, A. Martimort elismerte a szentségi eucharisztikus koncelebráció sajátosságának és ünnepélyességének jellegét, mondván: „Kényesebb a probléma a koncelebráció föltételeivel kapcsolatban, ami annak dátumát, illetve a koncelebránsok számát és minőségét illeti. A liturgikusok megjegyzik, hogy a koncelebráció önmagában ritka és némileg kivételes dolog; ez nyugaton mindig is így volt, mint ahogy keleten is – ha gyakorlatban nem is, de elvben mindenképp.” (op. cit.).

48. A II. vatikáni zsinat előestéjén Martimort ezt a teológiailag helyes és gyakorlatilag kiegyensúlyozott javaslatot tette az eucharisztikus koncelebráció kiterjesztésének gyakorlatára: „A latin egyházban csak az egyházmegye püspöke körül kell elképzelni a koncelebrációt, aki az ünnepen elnököl; abban a szentmisében talál ez rendes helyre, ahol a püspököt áldozópapjai veszik körül miseruhába öltözve (clergé paré).” (op. cit.)

49. Martimort a következő konkrét javaslatokat teszi a koncelebrációs esetek kiterjesztésére vonatkozóan: „Három esetben van szükség koncelebrációra: a püspökszentelés társszentelőinél, a nagycsütörtöki krizmaszentelésen részt vevő papoknál [és] az Egyház nagy megnyilvánulásai esetén, ahol a celebránst körülvevő áldozópapok a katolicitás egyetemességét fejezik ki.” (op. cit.)

50. Ha már az eucharisztikus koncelebráció gyakorlatát ki kellett terjeszteni, akkor annak a hiteles és örökérvényű teológiai és ekkléziológiai értelem szerint kellett volna történnie, azaz egyszerre meg kellene felelnie a következő lényegi jellemzőknek:
(a) Meg kell lennie a hierarchikus egység és egyetemesség (katolicitás) jelének: tehát nincs egalitárius forma; ezért nincs koncelebráció áldozópapok között püspök nélkül, avagy püspökök között pápai küldött vagy metropolita nélkül, aki palliumot használ.
(b) Meg kell jelennie a különleges ünnepélyesség jelének: ezért nincs napi koncelebráció, csak az egyetemes Egyház fontos eseményein (ekumenikus zsinatok), valamint a részegyházakban: püspökszentelés, papszentelés, krizmazsentelő mise, egyházmegyei zsinat, tartományi zsinat (ugyanazon egyházi tartomány különböző részegyházai között), plenáris zsinat (ugyanazon püspöki konferencia összes részegyházai között) alkalmával.
(c) Meg kell jelennie a különleges rituális méltóságnak és szépségnek: ezért nincs „stadionkoncelebráció”, és – a papszentelések kivételével – a koncelebránsok számát konkrét korlátok között kell tartani (pl. minimum kettő, maximum tizenkét koncelebráns), amint azt a római egyház csaknem évezredes jól bevált tapasztalata példázza, a lyoni rítus és néhány francia egyházmegye a tridenti zsinat után gyakorolta.

51. Figyelembe véve a fent említett ekkléziológiai, szakramentológiai és liturgikus szempontokat, javasolható, hogy a római rítusban a szentségi eucharisztikus koncelebráció a következő hét esetet foglalja magában:
  Püspökszentelés.
  Papszentelés.
  Ekumenikus zsinatok.
  Tartományi zsinatok.
  Plenáris zsinat.
  Egyházmegyei szinódus.
  Krizmaszentelő mise.

52. A tanítóhivatal gyakorlásának legmagasabb formáját (egyetemes, regionális és helyi szintű zsinatok) megfelelően össze lehet kapcsolni az eucharisztikus ünneplés legmagasabb formájával, vagyis a szentségi eucharisztikus koncelebrációval, amely megmutatja a lex credendi fölbonthatatlan kapcsolatát a lex orandival.

53. Az istentisztelet természete megköveteli, hogy az Egyház liturgikus életében az eucharisztikus ünneplésnek legyen egy különösen ünnepélyes és nem mindennapi formája, és ezt egy hierarchikusan fölépített eucharisztikus koncelebrációban kell látnunk. Martimort 1960-ban, a II. vatikáni zsinat előestéjén prófétai érzékkel figyelmeztetett: „Itt az alkalom, hogy figyelmeztessek mindenkit: a koncelebráció nagyon megerőltető dolog lesz a dolgok minősége és az anyagi értelemben vett szervezés szempontjából” (op. cit.). P. Tihon 1964-ben azt mondta: „Nem szabad ’olcsó módon’ koncelebrálni. Ráadásul a normák szerint lebonyolított méltóságteljes ünneplés korlátozott számú pap részvételét írja elő, és ez szinte lehetetlen lenne a nagy papi összejöveteleken, mint például az Eucharisztikus Kongresszusok alkalmával.” (op. cit., 606).

54. A keleti nem-katolikus egyházak (ahol egyáltalán nincs szentségi koncelebráció) és az atyák ősi normája (pristina norma Patrum) példája szerint a szigorúan szentségi eucharisztikus koncelebrációt a fönt említett esetekre kell redukálni, és a nem-szentségi koncelebrációt, ami az eredeti forma, jobban ki kellene terjeszteni; erre példa a hagyományos római rítus, vagyis az usus antiquior pontifikális főmiséje.

55. A nem-szentségi eucharisztikus koncelebráció nagyon szépen mutatja az Egyháznak és magának az ünneplésnek hierarchikus rendjét is. Erről tanúskodik, amikor csak egy pap vagy püspök végzi az eucharisztikus konszekrációt, míg más papok vagy püspökök a szentélyben (presbitérium) segédkeznek a szentmisén, papságuk vagy egyházi hivataluk megkülönböztető jelét viselve. Bár nem konszekrálnak szentségi értelemben, mégis az egyetlen pappal vagy püspökkel koncelebrálnak a koncelebráció eredeti formájában, vagyis abban a formában, ahogyan Krisztus mint Főpap az első szentmisét e földön nagycsütörtök alkalmával ünnepelte.

56. A szentségi eucharisztikus koncelebráció gyakorlata, amelyet a püspök vezet, és amely csak nagyon különleges és ünnepélyes alkalmakra korlátozódik, lenne a legmegfelelőbb forma, ahogyan Martimort kijelentette: „Ez a koncelebráció biztosabb útnak tűnik számunkra, jobban megvalósítható. jobban összhangban van a papi jámborság fejlődésével.” (op. cit.).

II. A liturgikus szempont

1. A rituálisan méltóságteljes és teológiailag biztos szentségi eucharisztikus koncelebrációhoz szükségszerűen a koncelebránsok numerus claususára [zárt számára] van szükség. Az Egyház egyetemes hagyományának állandó törvénye, hogy az eucharisztikus konszekrálónak testi kapcsolatban kell lennie az áldozati és konszekrációs hellyel, hogy megérinthesse az oltárt. A szentséget szerző papnak testileg közel kell lennie a szentség anyagához. A „Hoc est corpus…”, „Hic est sanguis…” szavak megkövetelik, hogy a szentség anyaga valóban jelen legyen közvetlenül a konszekráló előtt. A latin hagyományban (az usus antiquiorban az újonnan fölszentelt papok kivételével) a szentségi társszentelőknek közvetlenül az oltárnál kellett maradniuk, mint például a püspökszentelési misén és a lyoni rítus krizmaszentelő miséjén. Ugyanez a szabály érvényesül a keleti szertartásokban is. A méltóságteljes eucharisztikus koncelebrációra tekintettel Martimort a koncelebránsok numerus claususának létrehozását javasolta (vö. op. cit.).

2. A latin egyháznak van egy jól bevált modellje egy ilyen rituálisan méltóságteljes és teológiailag biztos szentségi eucharisztikus koncelebrációra a koncelebráció évszázados formájában a püspökszentelési szentmise és a lyoni szertartás krizmaszentelő miséje során. Ami a rituális vonatkozást illeti, Martimort a következőket javasolta: „A nagycsütörtöki krizmaszentelő mise lenne a legbiztosabb és legkényelmesebb alkalom a fegyelem ilyen fejlődéséhez: elegendő lenne a lyoni szokást az egyetemes Egyházra kiterjeszteni” (op. cit.). Még konkrétabban Martimort a következő javaslatot tette: „Szívesen elfogadnám a püspökszentelés rubrikáját vagy a lyoni élő szokásokat, amelyek előírják a koncelebránsoknak, hogy a főcelebráns által elmondott összes imát középhangon mondják el a felajánlástól az áldozásig; ami pedig az énekelt részeket illeti, a püspök énekel egyedül, míg a többi koncelebráns halk hangon recitálja a szöveget.” (op. cit.).

3. A római rítusban a szentségi eucharisztikus koncelebráció során a koncelebránsok számának nem szabadna meghaladnia a tizenkettőt, kivéve a papszentelések szentmiséit. Ennek a szokásnak több évszázados hagyománya van a krizmaszentelési szentmisében. A tizenkettes szám a tizenkét apostol számára emlékeztet a nagycsütörtökön, a cenákulumban tartott első szentmisén. Továbbá ez a szám a teljességet szimbolizálja. A minimális koncelebránsok száma kettő lenne, a szépség és az ünnepélyesség minimális követelménye miatt, amit a két szimmetrikusan elhelyezkedő koncelebráló képvisel.

4. A szentmise katekumenális része alatt (az igeliturgiában) a koncelebránsok szimmetrikusan helyezkednek el a szentély mindkét oldalán, illetve a püspöki trón jobb és bal oldalán található ülőhelyeken.

5. A fölajánlástól kezdve a koncelebránsok szimmetrikusan az oltár mindkét oldalán maradnak. Az oltár elülső oldalán a főcelebráns egyedül marad az asszisztens pappal, diákonussal és szubdiákonussal. Ez a fölállás jól láthatóan megmutatja, hogy valójában egy főcelebráns van, aki ebben a pillanatban Krisztust, az egyetlen Főt képviseli. A koncelebránsok, vagyis a segédkező konszekráló társak ezért az oltár oldalaira kerülnek. Ennek a fölállásnak gyakorlati előnye is van: garantált az asszisztens pap, diákonus, szubdiákonus akadálytalan szolgálata, valamint az oltár tömjénezése. A koncelebránsok jelenléte miatt az oltár mindkét oldalán az oltár a fölajánlás alatt csak az elülső részén lesz megtömjénezve, és nem körbe-körbe. Ha az oltár oldalai nem elég hosszúak, a megmaradt koncelebránsok két sorban egymás mögött maradnak.

6. A koncelebránsok a fölajánlástól az áldozásig minden imát (kivéve az Offertórium verset, a Secretát vagy Oratio super oblatatát és a Prefációt) halk hangon imádkozzák a főcelebránssal együtt, aki viszont fönnhangon imádkozik.

7. A misekánon során a koncelebránsok a főcelebránssal együtt a következő gesztusokat végzik: (a) A Hanc igitur során kezeiket egymás mellett nyílt tenyérrel lefelé kiterjesztik az adományok fölött úgy, hogy a jobb hüvelykujj a bal fölé kerüljön, egészen a Per Christum Dominum nostrum végéig. (b) A konszekráció szavainak kiejtése közben a koncelebránsok meghajolnak. (c) Minden konszekráció után mindenki azonnal térdet hajt. (d) A szentostya és a kehely fölemelése közben a koncelebránsok a konszekrált színekre néznek. (e) Mindenki térdet hajt minden egyes eleváció után. (f) A Supplices te rogamus alatt mélyen meghajolnak, megcsókolják az oltárt és keresztet vetnek. (g) A Nobis quoque peccatoribus elején mellkasukat megütik.

8. A „békecsók” szertartása a püspökszentelés szertartása szerint történik.

9. A Domine, non sum dignus alatt a koncelebránsok háromszor ütik meg a mellkasukat a főcelebránssal együtt.

10. A püspöki misék koncelebránsainak áldozási szertartása hasonló a püspökszentelési miséhez. Minden koncelebráns a főcelebráns elé járul, aki a helyén áll a középpontban. A koncelebráns az Oltáriszentség előtt térdet hajt, és a főcelebráns közvetlenül az álló és enyhén meghajló koncelebráns nyelvére helyezi a szentostyát, majd a főcelebráns átadja a kelyhet a koncelebránsnak, aki a kelyhet kezében tartva iszik a kehelyből. A főcelebráns nem szól egy szót sem, miközben megáldoztatja a koncelebránsokat, és nem rajzol keresztet a szentostyával. A koncelebránsok magukat purifikálják úgy, hogy a kredenciánál egy kehelyből szenteletlen bort isznak.

11. A papi koncelebránsok áldozási szertartása: a koncelebránsok sorban letérdelnek az oltár legfelső fokára; a püspök közvetlenül a nyelvükre helyezi a szentostyát, miközben a diákonus és a szubdiákonus asszisztálnak, a pátenát pedig diakónus tartja. A koncelebránsok továbbra is térdelve várják, hogy a püspök visszatérjen a kehellyel; a püspök minden koncelebráns ajkához tartja a kelyhet, amelyből az egy kortyot iszik, míg a diákonus mindegyik álla alatt egy törlőkendőt tart. A püspök nem mond egyetlen szót sem, miközben megáldoztatja a koncelebránsokat, és nem rajzol keresztet a szentostyával. A koncelebránsok magukat purifikálják úgy, hogy a kredenciánál egy kehelyből szenteletlen bort isznak.

12. Az a tény, hogy a koncelebránsok, sőt a püspöki koncelebránsok is Krisztus testét és vérét a főcelebránstól kapják meg, igen lenyűgöző módon fejezi ki az eucharisztikus koncelebráció hierarchikus aspektusát, hangsúlyozva, hogy csak egy Fő és egy Főpap van, Krisztus, akit láthatóan az egyetlen főcelebráns képvisel, aki abban a pillanatban az ő igazi helytartója (vicarius Christi).

13. A papszentelési misében a koncelebrációs szertartás a szokásoshoz híven változatlan marad, kivéve az áldozási szertartást, amely a fönt leírtak szerint történhet. A következő okok indokolják a papszentelés hagyományos koncelebrációs rítusának megtartását:
(a) A kiemelkedő pedagógiai karakter. Az újonnan fölszentelt pap egy lélektanilag nagyon megfelelő fokozatos bevezetést kap a vértelen keresztáldozat első alkalommal történő fölajánlásának félelmetes és szent pillanatába. A neopresbiterek tehát a püspök mögött maradnak és nem közvetlenül az oltárnál, térdelő helyzetben. Mindez kifejezi az ilyen pillanatban szükséges lelki magatartást: azt, hogy a Szentek Szentjéhez csak mély alázattal, szent és tapintatos visszafogottsággal lehet közeledni. Az engedelmes és megdöbbent „tanoncokhoz” hasonlóan az újonnan fölszentelt papot megismertetik az embereknek adott legnagyobb lelki hatalommal, vagyis a keresztáldozat fölajánlásával, valamint a kenyér és a bor in persona Christi átváltoztatásával Krisztus föláldozott és élő testévé és vérévé. Valóban, a papszentelés előtti intésben a püspök azt mondja: Cum magno timore ad tantum gradum accendendum est (nagy félelemmel kell erre a méltóságra föllépni). A mise végén a végső intésben a püspök azt mondja az újonnan fölszentelt papnak, hogy a szentmise celebrálása „elég veszélyes dolog” (res, quam tractaturi estis, satis periculosa est). Ezért – mondja a püspök –, mielőtt elkezdenék a misézést, alaposan meg kell tanulniuk celebrálni a hozzáértő papoktól (ab aliis iam doctis sacerdotibus discatis).
(b) A papszentelés szertartása fokozatosan, lenyűgöző jeleken és cselekedeteken keresztül bontja ki a papság különféle lelki hatalmait: először a miseáldozat bemutatására, majd a bűnösök föloldozására a bűnbánat szentségében. Ezért a mise végén a püspök rituálisan bontja ki a felcsavart kazulát, a következő szavakat mondván: „Vegyétek a Szentlelket: akinek megbocsátjátok bűneit, azoknak megbocsáttatnak” stb.
(c) A neopresbiterek által elfoglalt alárendelt hely és beosztás az ünneplő püspökhöz képest nagyon ékes bizonyítéka annak a teológiai igazságnak, hogy a papok rendelkeznek a munus secundi meritivel (vö. fölszentelési ima), vagyis övék a második, a papság alárendelt fokozata. A fölszentelési szertartásban sacerdotes minoris ordinisnek nevezik őket (vö. Allocutio episcopi).
(d) Ez azt bizonyítja, hogy a pap nem celebrálhat törvényesen szentmisét, hacsak nincs tényleges vagy állandó engedélye az egyházmegyés püspökétől. A szentmise celebrálásakor a pap valamilyen módon mindig a hely püspökétől függ és neki van alárendelve.

14. A nem-szentségi eucharisztikus koncelebrációkon, amikor a papok vagy püspökök miseruha nélkül segédkeznek a szentélyben, a főcelebráns kezéből részesüljenek szentáldozásban. Fölveszik a stólát, és az oltár legfölső fokára térdepelve, közvetlenül a nyelvükre fogadják Krisztus testét. Ekkor megkaphatják Krisztus Vérének kelyhét is. A szentmisén és az áldozásban való részvételüket valamilyen módon meg kell különböztetni azoktól, akik nincsenek fölszentelve vagy nem papok.

 

 

Végkövetkeztetés

Befejezésül érdemes idézni egy nagy katolikus lelkületű anglikán teológus, Dr. Eric Mascall találó észrevételét, ahogy azt John Hunwicke atya közli:

Ha bárkivel szeretnéd megértetni, miben áll valójában a mise társasági jellege, a legjobb, amit tehetsz, hogy beviszed egy templomba, ahol egyidejűleg több magánmise folyik, és elmondod neki, hogy a különböző papok, akik különböző oltárokon tartanak különböző szentmiséket, nem mást cselekszenek, hanem ugyanazt, hogy mindannyian részt vesznek abban az egyetlen örök liturgiában, amelynek celebránsa Krisztus, és hogy papságuk csak az ő papságában való részvétel… a szentmisék sokszorozása hangsúlyozza a szentmise valódi egységét és az Egyház társasági jellegének valódi természetét, amire semmi más nem képes… a szentmisét nem az teszi eggyé és közösségivé, hogy sok ember van együtt ugyanazon az istentiszteleten, hanem az, hogy ez Krisztus cselekedete az ő testében (corpus), az Egyházban… Nézd meg azokat az embereket a különféle oltároknál a templomban körös-körül, mindegyikük látszólag motyog magában, és semmi köze nincs a többiekhez. Valójában mindannyian ugyanazt cselekszik – ugyanazt lényegileg, ugyanazt számszerűen –, nemcsak sok különböző, azonos jellegű dolgot, hanem ugyanazt a dolgot; mindegyikük papként veszi ki részét abból az egyetlen megváltó cselekedetből, amelyet Krisztus, aki meghalt a mi bűneinkért és föltámadt a mi megigazulásunkért, állandóan megújít az Egyházban, amely az ő teste az ő testének és vérének szentsége által.” (liturgicalnotes.blogspot.com, 2021. március 13.).

Hunwicke atya így fejezi be: „Milyen csodálatos lenne, ha az általa leírt jelenet visszatérne templomaink életébe! ... Képzeljük csak el a Lourdes-i bazilikát minden reggel, ahol a papok állandóan jönnek-mennek a rózsafüzér tizenöt misztériumának oltárai között.”

Az eucharisztikus ünneplés az Egyháznak, Krisztus misztikus testének legtökéletesebb és leghatékonyabb jele a maga csodálatos egységében, amely hierarchikus sokféleségben épül föl. Ezért az eucharisztikus koncelebráció gyakorlatának olyannak kell lennie, hogy láthatóan világosabban mutassa be ezt az igazságot. Csak egyetlen Krisztus van, csak egyetlen Fő és egyetlen Főpap, aki a szentmise főcelebránsa. Az eucharisztikus koncelebráció eredeti, egyetemes és állandó gyakorlata az atyák eredeti normája (pristina norma Patrum) szerint a különleges. ünnepélyes forma, amelyet egyetlen főcelebráns vezet, akit hierarchikusan meg kell különböztetni a többi koncelebránstól – aki nemcsak primus inter pares, hanem láthatóan egy „fő”, aki vicarius Christiként különböző szinteken – pápai legátusként, metropolitaként, egyházmegyés püspökként, pápai megbízatással papokat szentelő püspökként – képviseli az egész test egyetlen isteni Fejét. Az eucharisztikus koncelebráció ilyen formájára vonatkoztathatók Szent Pál Krisztus misztikus testéről szóló szavai: „Kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván, minden íznek szerkezete által, minden tagnak kijelölt munkálkodása szerint, a test növekedését szerzi, a maga épülésére, a szeretet által.” (Ef 4,16).

Krisztus misztikus teste a rend és a szeretet szerves és élő hierarchiája. És ilyennek kell lennie az Eucharisztia legünnepélyesebb ünneplésének, a sacramentum Corporis Christinek, ami a sacramentum caritatis, mivel a Corpus Christi Mysticum legmélyebb értelme a Corpus Christi Eucharisticumban tárul fel. A szentségi eucharisztikus koncelebráció gyakorlása legyen ismét bene ordinata…ad pristinam normam Patrum, vagyis jól rendezett az atyák szabálya szerint, amely a II. vatikáni zsinaton a szent liturgia megújításának (vö. Sacrosanctum Concilium 50) és Szent V. Piusz pápa tridenti reformjának (vö. Quo Primum bulla) vezérelveként szolgált.

Ünnepélyes könyörgés (suffragium) Ukrajnáért

 

2022. március 25-én az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció kiadott egy leiratot vagy „emlékeztetőt” (nota) a püspököknek és püspöki konferenciáknak a nagyheti szertartások idei megünneplésével kapcsolatban (angolul, olaszul, spanyolul és franciául olvasható ITT). Ebben a levélben a kongregáció külön fölhívta a figyelmet az ukrajnai helyzetre: „A mi Urunk kínszenvedésének nagypénteki ünneplésében a liturgia fölszólít bennünket, hogy emeljük föl könyörgéseinket Istenhez az Anyaszentegyházért és az egész világért. Az ünnepélyes könyörgésekben imádságainkkal megszólítjuk az Urat a világi vezetőkért (IX. könyörgés): hogy az Úristen irányítsa értelmüket és szívüket, hogy szándéka szerint szolgálják mindenki szabadságát és az áldott békét, valamint a szenvedőkért (X. könyörgés): hogy érezzük mindnyájan örömmel, hogy a megpróbáltatások idején velünk van irgalmas jóságod. Ezeket az imádságokat tegyünk most magunkévá azon testvéreink javára, akiknek meg kell tapasztalniuk a háború szörnyűségét, különösen Ukrajnában! Szeretnénk rámutatni, hogy „komoly nyilvános szükség esetén az egyházmegyés főpásztor megengedheti vagy elrendelheti egy sajátos szándék hozzáadását.” (Missale Romanum, editio typica tertia, 314. old., n. 13).

Joseph Zen bíboros, Hongkong nyugalmazott püspöke élt az új Római Misekönyv által biztosított lehetőséggel és a nagypénteki ünnepélyes könyörgésekhez ajánlotta hozzáadni a következő fohászt. Bár nem vagyok híve az Anyaszentegyház nyilvános istentiszteleti gyakorlatába történő ilyen „aktualizáló” beavatkozásoknak (főleg nem a legősibb réteget képviselő nagyheti szertartások esetében), a hitvalló kínai bíboros fohászát ideálisnak tartom egy szentmisék utáni rövid könyörgésre (suffragium).

 

Magyar fordítás:

Imádkozzunk az oroszok háborújától szenvedő ukrán népért is, a menekültekért és a halálos támadásokban megtizedeltekért, hogy Istenünk és Urunk szüntesse meg az erőszakot, az erőszakoskodást és a pusztítást, és adja meg a vágyott békességet!

Könyörögjünk! Hajtsunk térdet! Álljatok föl!

Mindenható, örök Isten, ki a háborút megszünteted és a kevélyeket szétszórod, méltóztassál az ukrán népet minden kegyetlenségtől és gyötrelemtől megszabadítani; tekints jóságosan a menekültekre, számkivetettekre, szétszakított családokra és árvákra, és adj nekünk a menekültek szükségeire érzékeny szívet! A mi Urunk… Ámen. 

Oroszország és Ukrajna fölajánlása a Boldogságos Szent Szűz Szeplőtelen Szívének

Március 25-én 17:00-kor Ferenc pápa Rómában, Szent Péternél, Erdő Péter bíboros, érsek prímás ugyanaznap 19:00-kor Budapesten, Szent Istvánnál Oroszországot és Ukrajnát a Boldogságos Szent Szűz Szeplőtelen Szívének ajánlja, szenteli. Ha valaki magánúton vagy közösségileg követni kívánja ezt a példát, itt a pápai konszekráció előzetesen már nyilvánosságra hozott mértékadó olasz eredetijének hiteles, pontosított magyar fordítása:

Ó, Mária, Isten Anyja és a mi Anyánk, a megpróbáltatás ez óráján hozzád folyamodunk. Édesanyánk vagy, szeretsz és ismersz minket: semmi sincsen rejtve előtted, amit szívünkben hordozunk. Irgalmasság Anyja, sokszor megtapasztaltuk féltő gondoskodásodat és békességszerző jelenlétedet, mert te mindig Jézushoz, a Békesség Fejedelméhez vezetsz minket.

Mi mégis letértünk a békesség útjáról. Elfelejtettük a múlt század tragédiáinak tanulságát, a világháborúkban elesett milliók áldozatát. Figyelmen kívül hagytuk a nemzetek közösségeként vállalt kötelezettségeinket, elárultuk az emberek békéről szóló álmait és a fiatalok reményeit. Belebetegedtünk a kapzsiságba, bezárkóztunk a saját nemzeti érdekeinkbe, hagytuk, hogy elsorvasszon minket a közömbösség és megbénítson az önzés. Inkább úgy döntöttünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk Istent: együtt élünk hazugságainkkal, tápláljuk erőszakosságunkat, életeket nyomunk el és fegyvereket halmozunk föl; megfeledkezvén arról, hogy a mi felebarátainknak őrzői és közös otthonunknak gondozói vagyunk. A Föld kertjét háborúval dúltuk föl, és bűneinkkel megsebeztük mennyei Atyánk szívét, aki azt akarja, hogy testvérek legyünk. Közömbösek lettünk magunkon kívül mindenki és minden iránt. Most szégyenkezve mondjuk: Bocsáss meg nekünk, Urunk!

Szentséges Anyánk, bűnösségünk nyomorúsága közepette, küzdelmeink és gyöngeségeink közepette, a bűn misztériuma és a háború közepette emlékeztetsz minket, hogy Isten soha nem hagy el minket, hanem továbbra is szeretettel tekint reánk, mindig vágyván arra, hogy megbocsásson nekünk, és újra életre keltsen minket. Ő adott téged minekünk, és a te szeplőtelen Szívedet az Anyaszentegyház és az emberiség menedékévé tette. Isteni jóságodból mindig velünk vagy; történelmünk legszorongatottabb fordulóiban is gyöngéd szeretettel vezetsz minket.

Azért most hozzád fordulunk, és kopogtatunk a te szívednek ajtaján, hogy bennünket, a te szeretett gyermekeidet soha ne szűnj meg látogatni és megtérésre szólítani! E sötét órában jöjj el megsegíteni és megvigasztalni minket! Mondd el még egyszer mindnyájunknak: „Talán nem én vagyok-e a te Édesanyád?” Te tudod, hogyan kell föloldani a mi szívünk csomóit és a mi korunk bonyodalmait. Beléd vetjük bizodalmunkat. Biztosak vagyunk benne, hogy különösen a megpróbáltatás pillanatában a mi könyörgésünket nem veted meg, és a mi segítségünkre sietsz.

Így cselekedtél a galileai Kánában, midőn siettetted Jézus eljövetelének óráját, és kieszközölted első csodáját a világban. Midőn a menyegző szomorúságba fordult, azt mondtad neki: „Nincs boruk” (Jn 2,3). Ó, Anyánk, ismételd meg ezt még egyszer, mert napjainkban kifogytunk a remény borából, tovatűnt az örömünk, fölhígult a testvériségünk! Elveszítettük emberségünket, és elpazaroltuk a békességet. Képesekké váltunk minden erőszakra és pusztításra. Sürgős szükségünk van a te anyai közbenjárásodra!

Ezért, ó, Anyánk, fogadd el könyörgésünket! Tengernek csillaga, ne hagyd, hogy hajótörést szenvedjünk a háború viharában! Újszövetség ládája, sugalmazz bennünk terveket és utakat a megbékéléshez! Mennyország királynője, állítsd helyre Isten békéjét a világban! Oltsd ki a gyűlöletet és enyhítsd a bosszúvágyat, és taníts meg minket a megbocsátásra! Szabadíts meg minket a háborútól, őrizd meg világunkat az atomfegyverek fenyegetésétől! Rózsafüzér királynője, ébreszd föl bennünk a szükséget az imádságra és a szeretetre! Az emberiség családjának Királynője, mutasd meg a népnek a testvériség útját! Béke királynője, szerezz békét a világnak!

Ó, Anyánk, a te siralmad mozgassa meg a mi megkeményedett szíveinket! A könnyek, melyeket érettünk hullattál, borítsák újra virágba ezt a gyűlölségünktől kiszáradt völgyet. És míg a fegyverek mennydörgése el nem hallgat, a te imádságod késztessen minket a békére! A te anyai kezed érintése enyhítse meg azokat, akik szenvednek és menekülnek a bombák zápora elől! A te anyai ölelésed vigasztalja meg azokat, akik kénytelenek elhagyni otthonukat és szülőföldjüket! A te fájdalmas Szíved indítson minket az együttérzésre, és ösztönözzön bennünket arra, hogy megnyissuk kapuinkat, és gondját viseljük sebesült és kivetett testvéreinknek!

Istennek szent Anyja, midőn a kereszt alatt álltál, Jézus látván a tanítványt oldaladon, így szólt hozzád: „Íme, a te fiad!” (Jn 19,26). Ily módon mindannyiunkat reád bízott. Majd a tanítványnak és mindannyiunknak ezt mondta: „Íme, a te Anyád!” (27. v.). Ó, Anyánk, szeretnénk most befogadni téged életünkbe és történelmünkbe. Ebben az órában a megfáradt és szorongó emberiség áll veled a kereszt alatt, és reád kell bíznia, és terajtad keresztül Krisztusnak kell szentelnie magát. Ukrajna és Oroszország népe, kik nagy szeretettel tisztelnek téged, most hozzád fordulnak, miközben a te Szíved értük dobog, és mindazon népek iránt, melyeket háború, éhínség, igazságtalanság és nyomorúság tizedelt meg.

Ezért, Isten Anyja és a mi Anyánk, ünnepélyesen szeplőtelen Szívednek ajánljuk és szenteljük magunkat, az Anyaszentegyházat és az egész emberiséget, különös módon Oroszországot és Ukrajnát. Fogadd el ezt a cselekedetünket, melyet bizalommal és szeretettel végzünk; add, hogy a háború véget érjen, és szerezz békességet az egész világnak! A szívedből fakadt „Igen!” megnyitotta a történelem kapuit a Békesség Fejedelme előtt; bízunk benne, hogy a te Szíved által újra fölvirrad a béke. Neked szenteljük tehát az egész emberi család jövőjét, minden nép szükségleteit és várakozásait, a világ szorongásait és reményeit.

Áradjon ki általad Isten irgalma a földre, és térjen vissza a béke szelíd ritmusa napjainkba! Te, az „Igen!” Anyja, kire leszállt a Szentlélek, hozd vissza közénk az Istentől eredő egyetértést! Öntözd meg a mi szívünk szárazságát, ki a reménység élő forrása vagy! Jézus a te méhedben öltötte magára emberségét; tégy bennünket a közösség építőivé! Egykor a mi világunk utcáit jártad; vezess most minket a béke ösvényein! Ámen.

"Elveszett" januári Mária ünnepünk: A Boldogságos Szűz Mária eljegyzése Szent Józseffel (január 23.)

A szóban forgó ünnep, melyet egykor Mária menyasszonyságának, illetve Mária menyegzőjének ünnepe néven is emlegetett a jámbor nép, soha nem volt egyetemes és kötelező ünnepe a római egyháznak. Egyes területeken és közösségekben külön engedéllyel, illetve fogadalmi jelleggel ülték meg a napot.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a Mária-tiszteletéről híres Magyarországon sem volt ismeretlen az ünnep. Buda 1686-os fölszabadításakor a lánglelkű Avianói Boldog Márk katonái élén úgy tört be a várba, hogy a kezében tartott dárda hegyén ott díszelgett Szent József és a Boldogságos Szűz képe. A győzelem után fölajánlották az országot Szent Józsefnek, akit ezután a Habsburg Monarchiában kiemelt népszerűség övezett.  Ehhez nagyban hozzájárult, hogy I. Lipót (1657–1705) József nevű fia, a trónörökös, Szent József közbenjárására fogant és született meg. A hálás király kérésére Boldog XI. Ince pápa (1676–89) engedélyezte a Boldogságos Szűz Mária eljegyzésének ünnepét a Habsburg Birodalom országaiban.

Michael P. Foley cikke alapján (newliturgicalmovement) a következőképpen foglalhatjuk össze az ünnep kialakulását és tartalmát:

Sok lelki gazdagsága ellenére a mi Urunk Édesanyja és nevelőatyja házassága tiszteletére tartott liturgikus ünnep kialakulása hosszú ideig tartott, és bizonyos tekintetben ez a fejlődési folyamat még mindig nem teljes. Jean Gerson, a Párizsi Egyetem tanára és kancellárja (1363–1429) volt a jozefita jámborság egyik fő úttörője, s csak az 1400-as évek elején írta meg Szent József eljegyzése ünnepének Offíciumát. Gerson előterjesztése az volt, hogy ádvent 3. hetének csütörtökén különleges fogadalmi ünnepet üljenek József és Mária tiszteletére, de hogy az ünnepet valaha megünnepelték-e és mikor, az nem teljesen világos.

Az első kifejezett ünnepet Mária és József házasságkötésének tiszteletére 1517. október 22-én a Valois Szent Johanna (1464–1505) által alapított Angyali Üdvözlet Nővérei ünnepelték; ez azonban kizárólag a Boldogságos Szüzet tisztelte, és így nem felelt meg Gerson eredeti szándékának. Ugyanez vonatkozik Szűz Mária eljegyzésének ünnepére is, amelyet a ferencesek március 7-én ünnepeltek, miután 1537-ben engedélyt kaptak erre, és amelyet a szerviták nagyjából ugyanebben az időben, március 8-án kezdtek ünnepelni. 1556-ban az Arras-i egyházmegye január 23-án megalapította Szűz Mária eljegyzésének saját ünnepét, amely Pierre Doré domonkos liturgikus zeneszerzőnek köszönhetően már Gerson elképzelését követte, amennyiben a szűzi menyasszonyt és a tisztaságos vőlegényt egyaránt ünnepelte.

Az ötlet és a dátum máshol is gyökeret vert, bár más dátumokat is használtak, Morvaországban például július 18-át. A tridenti zsinat utáni revíziók azonban az ünnepet ismét csak Mária ünnepévé tették; a XVIII. századtól kezdve Szent Józsefről csak a szentmisében, a vesperásban és laudesben lehetett megemlékezni különleges kiváltság alapján. Szerencsére Szent X. Piusz reformjával a Szent Józsefről való megemlékezés (melyet a március 19-i ünnepéről vettek) kötelező része lett a szentmisének, és ennek hivatalos címe már név szerint is megemlíti Szent Józsefet.

A Szentszék eleinte vonakodott jóváhagyni a Szent Szűz eljegyzése ünnepének terjedését, 1655-ben például megtagadta Spanyolországtól az erre kért engedélyt. Róma azonban végül fokozatosan engedni kényszerült először a Habsburg Monarchiának (1678), majd Spanyolországnak és a Német Birodalomnak (1680), a Szentföldnek (1689), a cisztercieknek (1702), Toszkánának (1720), a Pápai Államnak (1725), az Amerikai Egyesült Államoknak (1840) stb. Lényegében a Szentszék engedélyezte az ünnepet bármely egyházmegyének vagy szerzetesi közösségnek, amely ezt kérte. Január 23-a volt a leggyakoribb dátum, bár Franciaország és Kanada január 22-én tartották az ünnepet, a spanyol nyelvű országok pedig november 26-án ülték, nehogy összeütközésbe kerüljön Szent Ildefonz és Peñaforti Szent Rajmund ünnepével. Bár az ünnep soha nem szerepelt a római rítus általános vagy egyetemes naptárában, meglehetősen gyakori volt a II. vatikáni zsinat előtt.

A Szentszék viszonylag nyitott politikája egészen 1961-ig folytatódott, amikor is az eljövendő dolgok előhírnökeként a Szent Rítuskongregáció eltávolította az ünnepet bizonyos naptárakból, hacsak a helyi közösség nem tudott valami különleges kapcsolatot kimutatni vele kapcsolatban. Ez a törvény elvileg továbbra is érvényben van. Például 1989-ben Szent József Oblátusai engedélyt kaptak arra, hogy január 23-án ünnepeljék Mária és József szentséges menyegzőjét, de csak különlegesen elkötelezett jozefita lelkiségük miatt. Ennek a politikának az eredményeként a mai katolikusok túlnyomó többsége soha nem hallott az ünnepről.

Pontosan mit jelent itt a menyegző? A Krisztus korabeli zsidóság a házasságot két különböző szakaszban kötötte meg. Az elsőben a jegyespár (vagy annak családja) a frigyhez megadta a beleegyezését (általában hallgatólagosan), aláírták a házassági szerződést, és átadták a jegygyűrűt (vagy valamilyen eljegyzési ajándékot) a menyasszonynak. A kiddusin, ahogy héberül nevezik, sokkal több, mint eljegyzés, puszta ígéret a házasságra. A mózesi törvény szerint az olyan nőt, akinek jegyese meghalt, özvegynek tekintették, és tényleges válás (mint amilyenre Szent József rövid ideig gondolt, miután felfedezte, hogy Mária gyermeket fogant) kellett ahhoz, hogy föloldja a kiddusin által létrehozott köteléket. A kiddusin tehát lényegében házassági aktus.

A kiddusin után a jegyesek továbbra is külön éltek, hogy fölkészülhessenek új életükre. Néha a férjnek annyi pénzt kellett megtakarítania, hogy kifizethesse az ún. kendőpénzt; máskor a még túl fiatal menyasszonynak megadta a lehetőséget, hogy "beérjen" a házasságra. Ez a felkészülési időszak akár egy évig is eltarthatott, bár az átlagos idő körülbelül három hónap volt. Amikor minden készen állt, a férj ünnepélyesen a feleség otthonához vonult, majd hivatalosan, "körmenetben" hazavitte őt a saját hajlékába. A házasság végső megpecsételése általában nem sokkal ezután következett be, majd következett a lakodalom (nisszuin), mint például a kánai menyegző (Jn 2,1–11). Az okos és balga szüzekről szóló példázatban (Mt 25,1–13) tíz koszorúslány várja a vőlegényt a menyasszony otthonába, ahonnan lámpásokkal kivilágított körmenet indult a házához.

Az eljegyzés ünnepe tehát József és Mária de facto házassági évfordulóját ünnepli, mert a kiddusinjukról emlékezik meg. A katolikus irodalom történelmileg előnyben részesíti a "jegyesség" és "jegyes" kifejezéseket az "esküvő" és "férj/feleség" helyett, mivel hagyományosan az előbbi két kifejezés olyan törvényes nászt jelez, amelyet még nem háltak el.

Amint azt a nagyszerű mariológus, Brand Pitre írja: "Az Ószövetség lényegében Isten kiddusinja népével, Krisztus virágvasárnapi bevonulása Jeruzsálembe a körmenet, keresztre feszítése a házassági szövetség megkötése (utolsó szavai: „Beteljesedett!” [Jn 19,30]), a Jelenések könyvében szereplő Bárány menyegzője pedig a dicsőséges lakodalom. (Brand Pitre, Jesus the Bridegroom: The Greatest Love Story Ever Told: Image, 2018)

II. János Pál pápa – noha az ünnepet ő sem tetette vissza a római misekönyvbe – nagyon szépen ír Mária és József eljegyzéséről, menyegzőjéről:

"Amikor az üdvtörténet döntő pillanatában Isten kinyilvánítja az emberek iránti szeretetét az Ige odaajándékozásán keresztül, éppen Mária és József házassága valósítja meg a teljes szabadságban történő házassági önátadást, a szeretet elfogadásában és kinyilvánításában... Így – amint az Ószövetség kezdetén is – egy házaspár áll az Újszövetség küszöbén. Amíg azonban Ádám és Éva házassága a bűn forrásává vált, amely elárasztotta a földet; Mária és József házassága azt a csúcspontot jelenti, ahonnan a szentség szétárad az egész világra. Üdvösségünk szerzője ezzel a szűzi és szent szövetséggel indította el megmentésünk művét, hogy nyilvánvaló legyen mindenható akarata: tisztuljon és szentelődjék meg a család, a szeretet szentélye és az élet bölcsője." (Redemptoris Custos, II. János Pál pápa apostoli buzdítása, 1989. augusztus 15.)

Végül megjegyzem: a külföldről haszonszerzés reményében importált, kultúridegen Valentin(Bálint)-nap helyett mondjuk lehetne ez a szerelmesek napja, amikor a szerelmespárok, jegyesek, házastársak megajándékozzák egymást.

Az ünnep 1961 előtti szövegei lényegében megegyeznek a kisasszony-napi (szeptember 8-i) miseszövegekkel, kivéve az evangéliumot és a saját könyörgéseket (kiegészítve Szent József és Szent Emerencia megemlékezéseivel).

Missa in festo Desponsationis B. Mariæ Virginis (die 23. Ianuarii)

    Introitus (Officium)
Salve, sancta Parens, eníxa puérpera Regem: qui cælum terrámque regit in sǽcula sæculórum. V. Eructávit cor meum verbum bonum: dico ego ópera mea Regi. V. Glória Patri. Salve, sancta Parens...

    Collecta
Fámulis tuis, quǽsumus, Dómine, cæléstis grátiæ munus impertíre: ut, quibus beátæ Vírginis partus éxstitit salútis exórdium; Desponsatiónis eius votíva solémnitas pacis tríbuat increméntum. Per Dóminum.
    Commemoratio S. Ioseph
Sanctíssimæ Genitrícis tuæ sponsi, quǽsumus, Dómine, méritis adiuvémur: ut quod possibílitas nostra non óbtinet, eius nobis intercessióne donétur. Qui vivis et regnas.
    Commemoratio S. Emerentianæ
Indulgéntiam nobis, quǽsumus, Dómine, beáta Emerentiána, Virgo et Martyr implóret: quæ tibi grata semper éxstitit et méito castitátis, et tuæ professióne virtútis. Per Dóminum.

    Léctio libri Sapiéntiæ (Prov. 8,22-35)
Dóminus possédit me in inítio viárum suárum, ántequam quidquam fáceret a princípio. Ab ætérno ordináta sum, et ex antíquis, ántequam terra fíeret. Nondum erant abýssi, et ego iam concépta eram: necdum fontes aquárum erúperant: necdum montes gravi mole constíterant: ante colles ego parturiébar: adhuc terram non fécerat, et flúmina, et cárdines orbis terræ. Quando præparábat cælos, áderam: quando certa lege et gyro vallábat abýssos: quando ǽthera firmábat sursum, et librábat fontes aquárum: quando circúmdabat mari términum suum et legem ponébat aquis, ne transírent fines suos: quando appendébat fundaménta terræ. Cum eo eram cuncta compónens: et delectábar per síngulos dies, ludens coram eo omni témpore: ludens in orbe terrárum: et delíciæ meæ esse cum fíliis hóminum. Nunc ergo, fílii, audíte me: Beáti, qui custódiunt vias meas. Audíte disciplínam, et estóte sapiéntes, et nolíte abiícere eam. Beátus homo, qui audit me, et qui vígilat ad fores meas quotídie, et obsérvat ad postes óstii mei. Qui me invénerit, invéniet vitam, et háuriet salútem a Dómino.

    Graduale
Benedícta et venerábilis es, Virgo María, quæ sine tactu pudóris invénta es Mater Salvatóris. V. Virgo Dei Génetrix, quem totus non capit orbis, in tua se clausit víscera factus homo.

    Alleluia
Allelúia, allelúia. V. Felix es, sacra Virgo María, et omni laude digníssima: quia ex te orrtus est sol iustítiæ, Christus, Deus noster. Allelúia.

    Sequéntia sancti Evangélii secúndum Matthǽum (Matth. 1,18-21)
Cum esset desponsáta Mater Iesu María Ioseph, ántequam convenírent, invénta est in útero habens de Spíritu Sancto. Ioseph autem, vir eius, cum esset iustus, et nollet eam tradúcere, vóluit occúlte dimíttere eam. Hæc autem eo cogitánte, ecce, Ángelus Dómini appáruit in somnis ei, dicens: Ioseph, fili David, noli timére accípere Maríam cóniugem tuam: quod enim in ea natum est, de Spíritu Sancto est. Páriet autem fílium, et vocábis nomen eius Iesum: ipse enim salvum fáciet pópulum suum a peccátis eórum.
    Credo.

    Offertorium
Beáta es, Virgo María, quæ ómnium portásti Creatórem: genuísti qui te fecit, et in ætérnum
pérmanes virgo.

    Secreta
Unigéniti tui, Dómine, nobis succúrrat humánitas: ut qui natus de Vírgine, matris integritátem non mínuit, sed sacrávit; in Desponsatiónis eius sollémniis, nostris nos piáculis éxuens, oblatiónem nostram tibi fáciat accéptam Iesus Christus, Dóminus noster: Qui tecum vivit et regnat.
    Commemoratio S. Ioseph
Débitum tibi, Dómine, nostræ rédimus servitútis, supplíciter exorántes: ut suffrágiis beáti Ioseph, Sponsi Genitrícis Fílii tui, Iesu Christi, Dómini nostri, in nobis tua múnera tueáris, ob cuius venerándam commemoratiónem, laudis tibi hóstias immolámus. Per eúndem Dóminum.
    Commemoratio S. Emerentianæ
Hóstias tibi, Dómine, beátæ Emerentiánæ, Vírginis et Mártyris tuæ dicátas méritis, benígnus assúme: et ad perpétuum nobis tríbue proveníre subsídium. Per Dóminum.

    Præfatio de B. Maria: Et te in Desponsatióne.

    Communio
Beáta víscera Maríæ Vírginis, quæ portavérunt ætérni Patris Fílium.

    Postcommunio
Súmpsimus, Dómine, celebritátis ánnuæ votíva sacraménta: præsta, quǽsumus, ut et témporális vitæ nobis remédia prǽbeant, et ætérnæ. Per Dóminum.
    Commemoratio S. Ioseph
Adésto nobis, quǽsumus, miséricors Deus: et intercedénte pro nobis beáto Ioseph Confessóre, tua circa nos propitiátus dona custódi. Per Dóminum.
    Commemoratio S. Emerentianæ
Divíni múneris largitáte satiáti, quǽsumus, Dómine, Deus noster: ut, intercedénte betáta Emerentiána, Vírgine et Mártyre tua, in eius semper participatióne vivámus. Per Dóminum.

A birétum – ártalmatlan haszontalanság vagy a szakadár szellem infernális jelképe?

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha önálló bejegyzést írok a birétumról, mivel nem sokkal tartom szimpatikusabb viseletnek, mint mondjuk a lezsírosodott lederhosent (rövid alpesi bőrgatyát) vagy a fölül buggyos, alul szűk „háremnadrágot” magas sarkúval. Ráadásul modern, a késő barokk korból származó formájában tökéletesen haszontalan: télen hideg, nyáron meleg. Nem vádolhat tehát senki elfogultsággal.

A jelenlegi pápa Traditionis Custodes kezdetű motu propriója már önmagában is elég abszurd dokumentum, de vannak még ennél is abszurdabb következményei, és itt most nemcsak Roche érsek keresetlen Válaszaira (Responsa) gondolok, hanem arra, hogy egyes egyházmegyékben a dokumentum helyi implementációjának részeként betiltották a birétum viselését. A történelmi igazságszolgáltatás érdekében név szerint is meg kell e (túl)buzgó főpásztorokat említeni: pl. Ángel Ríos Matos, a Puerto Rico-i Mayagüez püspöke és John Eric Stowe, Lexington (Kentucky, USA) püspöke. Megjegyzem: ők ketten nemcsak a birétumot, hanem a manipulust és a római szabású (köznyelven: hegedűtok) miseruhát is betiltották az egyházmegyéjükben. Punktum. Nincs apelláta. Hogy a klerikus divatrendőrségnek miért éppen ezek a ruhadarabok estek áldozatul, és nem az olcsó, alaktalan, 100% poliészter, szivárványos, miseruhának csúfolt lebernyegek vagy a pápai miséken koncelebráló papok által viselt havannakalapok és baseballsapkák, az nem teljesen világos.

Na de mi is ez a birétumnak nevezett furcsa papi fejfedő? Etimológiai értelemben a birétum valószínűleg olasz közvetítéssel hozzánk érkezett görög-latin eredetű szó, és az ókori Rómában népszerű csuklyás köpenyre (birrus) vezethető vissza, mely az eredeti vagy gyakori színe alapján alighanem a görög pyrros (tűz-színű = kb. narancssárga) szóból származtatható. Az éghajlat miatt bő és általában fehér ruhákban járó rómaiak között népszerűek voltak ezek a laza, különböző hosszúságú és az esős, szeles idő ellen csuklyával ellátott (a fiatal generációknak: kapucnis) felöltők, köpenyek, melyek gyakorlati hasznuk mellett kis színt is vittek az öltözködésbe. A csuklya azért is volt fontos, mert a rómaiak rendkívül ritkán viseltek fejfedőt: kalapot vagy sapkát. A csuklyás felöltőnek többféle formája volt, ezeket hosszuktól, szabásuktól függően többféle névvel illették: cucullus, birrus, paenula, alicula stb.

Nem világos, hogy a római „esőköpenyből” hogyan lett kalap; egyrészt a csuklya – gondolom – elkezdett önálló életet élni, szilárdabb alakot ölteni, hogy ne mondjam: „fejfedősödni”, másrészt – az eredetre utalva – a köpeny nevét kezdték használni az idővel különvált sapkára is. Az bizonyos, hogy még a középkorban is messze a legelterjedtebb és legnépszerűbb fejfedők a kámzsa és csuklya voltak, beltéren fejfedőt hordani pedig javarészt csak a kiváltságosaknak volt megengedett, s általában valamilyen méltóságnak, előkelőségnek, hivatalnak, státusznak volt a jele. Konkrét adataink vannak arra nézve, hogy a klerikusoknak pl. az akkoriban igen népszerű főkötőt (coyphae) is sokáig tilos volt hordani, kivéve, ha úton voltak.

főkötő (coif), alighanem ennek téli megfelelője a pápai camauro (lásd az utolsó képen!)

A klerikusok a négy fal között általában fedetlen fővel jártak (főleg elöljáró jelenlétében), max. a tonzúrájukat fedhették be pileólussal (olaszul: zucchetto), illetve a kámzsájukat húzhatták fejükre. A csuklyából lett sapkát, a birétumot csak szabadtéren hordhatták, vagy ha a hideg templomi kórusban leültek (és az elöljáró már befödte fejét), illetve akkor, amikor hivatalosan jártak el, azaz papi hatalmukat, kánoni jogkörüket gyakorolták (pl. gyóntatáskor, megtértek befogadásakor stb.). Az egyetemeken, tudományos műhelyekben is a birétum volt a bevett fejfedő, de itt is csak a tudományos fokozatokkal rendelkező diákok és a professzorok viselhették az akadémiai tekintély jeleként. A diplomaosztókról ismert akadémiai vagy talár sapka (angolul: mortar board) gyakorlatilag a birétum elkorcsosulása.

A még kényelmes (hajlékony) és praktikus (fület is védő) késő középkori változat (canterbury cap)

Az évszázadok során a birétum többféle anyagból készült és többféle formát öltött. Készült posztóból, gyapjúból és idővel kialakultak az általában négyszögletesre szabott fejfedőre oly jellemző ún. szarvacskák (kicsúcsosított ívek, majd kikeményített sarkok), melyeket valószínűleg azért alakítottak ki, hogy könnyebben megfogható, kezelhető legyen. Az eleinte puhább sapka egyre keményebb, egyre stilizáltabb (így egyre haszontalanabb és kényelmetlenebb) lett. Általában három szarva volt, a négyszarvas változatot elvileg csak akadémiai környezetben hordhatták olyanok, akik doktori fokozattal rendelkeztek. Idővel zsinórozással és pomponnal (pamutbojttal) díszítették, illetve a hivataltól, rangtól függően más-más színű anyagból készítették. Az egyetemeken pl. a piros zsinórozás jelölte a teológusokat, a kék a filozófusokat és a zöld a (kánon)jogászokat. A szarvacskák száma és alakja földrajzi eloszlás szerint is változott, a spanyol és francia egyházmegyékben pl. nem a klasszikus római (kerekített szarvacskás) változat volt elterjedt, hanem a sokkal csúcsosabb kivitelű ún. bonete.

A spanyol birétum (bonete)

A birétum ma ismert klasszikus római formája nagyjából a XVII-XVIII. században alakult ki. Mivel alapvetően kültéri viselet, ma sem számít igazán a liturgikus öltözet részének, elsősorban az akadémiai vagy klerikus hierarchiában elfoglalt fölhatalmazást, tisztséget, méltóságot, joghatóságot jelöli. VI. Pál kuriális reformja óta a bíborosavatásokon sem a római széles karimájú kalap (galero) átadása jelenti az invesztitúrát (a galero már csak heraldikus elem: a főpapi címereken szerepel), hanem a birétumé. Formailag ma a bíborosok birétuma képviseli az etalont: vagyis lekerekített római stílusú szarvacskák díszítik (mégpedig három) és nincs rajta pompon (csak egy aprócska zsinór a csúcsán).

Ahogy már említettem, személy szerint nem sok szimpátiát táplálok a birétum iránt, százszor inkább preferálom azt a nem mellesleg ősibb szokást, hogy a templom hidege ellen a pap csuklyával védekezzék. A hagyományos habitust viselő szerzeteseknél ez eleve adott (bár manapság már bizonyos rendek esetében csak félelmetesen elkorcsosult, stilizált, viselésre alkalmatlan, csupán díszítő jellegű csuklyáról beszélhetünk), a világi papoknál – miután idővel egyre kevesebben viseltek pl. cucullust vagy aliculát – az volt jellemző, hogy az amictust (vállkendőt) húzták csuklyaként a fejükre, s hogy ez könnyen kivitelezhető és alaktartó legyen, nagyjából a 12. századtól kezdve díszes gallért varrtak rá. Ez latinul több néven ismert: parura, collare, humerale, plaga, plagula, plica, gemma, prætexta, truncus, aurifrisium. Elcsökevényesült változatai a legutóbbi időkig éltek a mozarab (toledói) collarin, a gallikán (lyoni) colletin és az ambrozián (milánói) cappino formájában (erről bővebben angolul ITT). A brit Sarum liturgiát követő anglo-katolikusok apparelled amice-nek hívták (a latin amictus paratusból), amit magyarul talán paszományos vagy szegélydíszes vállkendőnek mondanánk. Beöltözéskor a szegélydísszel kimerevített amictust a miséző pap csuklyaként a fejére húzta, s így is viselte, amíg az oltárhoz nem érkezett. A szentmise kezdetén azután a vállkendőből rögtönzött csuklyát hátratolta a vállára, ahol az egy keményített, díszes gallér szerepét töltötte be. A csuklyát csak akkor húzta újra a fejére, ha a szedílián helyet foglalt vagy a szentmise után távozott az oltártól.

A leírtakból nyilvánvaló, hogy nem vagyok elkötelezett rajongója a birétumnak. Egyrészt lényegében nem liturgikus viselet, hanem az egyetemi és hierarchikus tekintély, joghatóság jele, ráadásul alapvetően kültéri ruhadarab. Másrészt a jelenlegi formájában kényelmetlen, egyes túlzó kivitelezéseiben komikusan hivalkodó, és főleg haszontalan a hideg elleni védekezésben (miközben nyáron durván beleizzad az ember). Harmadrészt pedig a mai templomokban egyre kevésbé indokolt a beltéri fejfedő viselése, s erre a funkcióra egyébként is alkalmasabbnak, liturgikusabbnak, eredetibbnek tartom a paszományos vállkendőt. Nem véletlen, hogy a tridenti misszálé által előírt beöltözési imádság a vállkendő fölvételére így szól: Impóne, Dómine, cápiti meo GÁLEAM salútis ad expugnándos diabólicos incúrsus! – Helyzed, Uram, az én fejemre az üdvösség SISAKJÁT az ördögi támadások kivédésére! A vállkendő ugyanis szimbolikus értelemben harci sisakként értelmezhető fejfedőként is szolgált!

Még egyszer és utoljára: a föntiek ismeretében képtelen állítás lenne, hogy elfogult vagyok a birétummal szemben, de mérhetetlenül fölháborít az az ostoba vád, miszerint a birétum viselése valamiképpen nyilvános demonstráció lenne a hagyományos latin rítus mellett és a VI. Pál-féle reformliturgia ellen, így a Traditionis Custodes értelmében tiltó listára kell kerülnie. De hiszen a mai napig ezzel nyerik el a bíborosok pápai kinevezésüket! Ráadásul ez lenne a fiatal, hagyományokra érzékeny papok eredeti bűne, legnagyobb tévedése? Birétum vagy nem birétum? Tényleg? Ez most a legnagyobb gond az Anyaszentegyházban? Az nem komolyabb probléma, hogy a jelen pontifikátus alatt pl. Itáliában 33%-kal esett a papi hivatások száma? Megjegyzem, szimbolikája miatt a szeminaristáknak én sem engedném a birétum viselését. Érdekes, ezt az SSPX szemináriumokban is így gondolják, hiszen Lefébvre érsek maga sem volt nagy barátja a birétumnak (vagy épp a pomponnak és csipkének!). Ez az egész hisztéria olyan, mintha a símaszkot akarnánk démonizálni és véglegesen betiltani, mert néhány antiszociális hülye abban rabol bankot.

Még a köztudomásúan kicsit gügye Joey is tudja a Jóbarátokból, hogy nincs semmi baj azzal, ha az ember néha birétumot visel.

S végül itt egy angol nyelvű képes magyarázat azoknak, akik el akarnak igazodni az egyházi fejfedők bonyolult világában: