Ugyan a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum Concilium a házasság szentsége szertartásának meglehetősen radikális átalakítását rendelte el az új liturgiában (77–78.), mely jelentős szövegszerű, szerkezeti és ceremoniális változtatásokat eredményezett a lényegileg 1300 éve változatlan rítusban (ld. Veronai libellus, VII. sz.), ez nem zárja ki, hogy egyrészt egyes „dicséretes hagyományok” is szokásban maradjanak („A Szent Zsinat nyomatékosan kívánja, hogy ha egyes területeken a házasságkötéskor más, dicséretes hagyományok is szokásban vannak, azokat föltétlenül tartsák meg.” – Sacrosanctum Concilium 77.), másrészt, hogy történelmi liturgikus örökségünk bizonyos részleteit – ha azok gazdagabbá és kifejezővé teszik a rítust – újra fölelevenítsük (ibidem).
Ezek közé az ősi, dicséretes, gazdagító és kifejező szertartások közé tartozik az ún. velatio nuptialis, vagyis a menyegzős pár esküvői lepellel való betakarása. A menyegzős lepelről és az esküvői szertartás más lényegi elemeiről nagyszerű cikkek láttak már napvilágot, melyeknek most – néhány kiegészítéssel – egy rövidebb kivonatát szeretném adni. A megjelent cikkek közül elsőként mindenképpen Földváry Miklós István nagyszerű, minden részletre kiterjedő magyar nyelvű cikkét ajánlom (ITT), melyhez folytatásképpen nemzetközi hírű liturgiatudósunk közölte a teljes, kottázott, magyar nyelvre lefordított középkori, esztergomi szertartásrendet is a Magyar Egyházzene folyóiratban (ITT). A másik két angol nyelvű írás, mely kifejezetten a velatio nuptialis hagyományát mutatja be és elemzi, Henri de Villiers (ITT) és egykori tanárom, Peter Kwasniewski (ITT) tollából való.
A menyegzői lepel neve latinul velum vagy pallium, az utóbbiból származik a francia poêle és az angol pall (olykor care cloth). A nagyobb méretű fehér leplet – mely nem azonos a menyasszonyi fátyollal! – a nászmise keretében általában ráterítették az újonnan házasodott párra, esetleg klerikus szolgálattevők vagy a házas felek tanúi tartották föléjük. A szokásnak több tanúja is van az egyházatyák korából, Szent Ambrus (†397) pl. így ír róla: “Illő, hogy a házasság a lepellel való betakarással és a pap áldásával megszenteltessék.” (Epist. 19, ad Vigilium, 7; PL 16:1026)
Nem világos, hogy ez a keresztény rituális mozzanat pontosan milyen kapcsolatban áll a hellenisztikus (görög-római) kultúrából ismert menyasszonyi fátyollal (flammeum), vagyis azzal a neve alapján valószínűleg tűz-sárga vagy vörös lepellel, amellyel a pogány esküvőkön a menyasszony fejét befödték. Nem mellesleg a latin esküvő szó (nuptiae) a nubere (házasodni, férjhez menni) igéből származik, melynek konkrét jelentése: betakarni, eltakarni (ezzel rokon a nubes: felhő, felleg, füst, pára – gyakorlatilag minden, ami eltakar). A latin nyelvben tehát a menyegző, illetve házasságkötés nyilvánvalóan a fátyollal való eltakarás mozzanatáról kapta nevét, és attól függetlenül, hogy a pogány flammeum a keresztény pallium nuptiale elődjének tekinthető-e, az etimológia megőrizte érvényét, s az alapjául szolgáló szimbolika a keresztény évszázadok házassági gyakorlatában is hangsúlyosan jelen volt.
 |
görög-római flammeum
|
Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a magyar nyelvben – a latinnal ellentétben – az esküvő szavunk egyértelműen a házasságkötés részeként tett ünnepélyes esküvésből (Isten engem úgy segéljen…) ered, jóllehet a mozzanat valójában nem kifejezetten liturgikus eredetű, sőt elég kései fejlemény: „Az eskü ugyancsak a világi jog beszüremkedése a liturgiába. Magyarul először a XVI. század második feléből van írásos nyoma, tapintatos nyelvi átdolgozása először a XIX., nagyobb mértékű a XX. század elején történt. Eredeti célja az volt, hogy világi jogi szankciókkal erősítse meg a frigyet, a házasságtörés ugyanis hagyományos társadalmakban általában és a középkori, kora újkori Magyarországon ténylegesen is köztörvényes bűncselekmény. Magyar szokásként az eskü fönnmaradt, sőt az esküvő névadójává vált azután is, hogy jogi következményeit elvesztette.” (Földváry, 364.)
Ami az házasságkötés több mint ezer éven át lényegileg változatlan szertartásrendjét illeti, az ünnepelt új házaspár esküvői lepellel való letakarása a nászmise keretében, központi helyen, a Miatyánk után és a békecsók, illetve a szentáldozás előtt történik, miközben a celebráns szájából egy prefációdialógussal fölvezetett és prefációdallamon énekelt konszekrációs imádság hangzik el: „Az asszonyszentelő prex helye egyébként a Miatyánk után van: ott, ahol a mozarab vagy gallikán liturgiákban az ünnepélyes püspöki áldás, az ároni áldás keresztény örököse is elhangzott. Másrészt az áldozás előterében, hiszen a közös kommúnió biztosítja, hogy a jegyesek, illetve az új házasok az Eucharisztia közös vételében teljesítsék be szövetségüket: testi egyesülésük először kifejezetten is Krisztusban valósuljon meg.” (Földváry, 362.)
A liturgiatörténetben a velatio nuptialis hagyományának többféle formája és – valószínűleg ettől nem függetlenül – többféle magyarázata, szimbolikus értelmezése alakult ki. A vélhetően ősibb, eredetibb forma szerint ún. prosztráció történt, vagyis a frissen egybekelt pár teljes testével és arcával a földre borult: „A nászmise központi mozzanata, az új asszony fölszentelése földre borulással és lepellel való betakarással jár együtt. Ez a szimbolikus halál eltemetkezést jelent a régi ember képében, és újjászületést az új ember képében. Ugyanezt látjuk a keresztelésben is, a papszentelésekben is, de a lepellel való letakarás pontosan így megy végbe a monasztikus szerzetesek ünnepélyes fogadalomtételekor.” (Földváry, 361.) Itt joggal merülhet föl a kérdés, hogy melyik volt előbb, melyik hatott inspirálóan a másik kialakulására.
 |
szerzetesi fogadalomtétel
|
Mind a papszentelés, mind a szerzetesi fogadalomtétel erősen magán viseli a menyegzős jelleget, azaz megjelenik benne a Krisztussal és az Egyházzal való misztikus jegyesség gondolata. Szent Pál maga köti össze elválaszthatatlanul Krisztusnak, mint mennyei vőlegénynek, és az Egyháznak, mint e földön zarándokló menyasszonynak kegyelmi közösségét a férj és feleség között létrejövő szentségi szövetséggel: „Az ember elhagyja atyját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik; és ketten egy testté lesznek. Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az Anyaszentegyházra nézve mondom.” (Ef 5,31–32) Kiváltképp a női szerzetesek beöltözését és fogadalmát kísérő, nyilvánvalóan menyegzői szimbólumok alapján nem lehet kizárni, hogy a nászmise központi mozzanataként megjelenő velatio nuptialis ősi szertartása volt az ihlet, ugyanakkor rá kell mutatnunk, hogy úgy a prosztráció, mint a vélummal való letakarás általában véve az Isten színe előtti teljes megalázkodást, a totális konszekrációt, az Istennek szenteltséget jelöli, így nem föltétlen kell, hogy menyegzői jelentéstartalmat hordozzon.
Az esküvői lepel használatának másik formája szerint az új házasok nem borultak a földre teljes testükkel és arcukkal, hogy a vélum mintegy halotti lepelként takarja be őket, hanem miközben az oltár előtt térdepeltek, a liturgikus szolgálattevők vagy a pár tanúi tartották azt a fejük fölé. Véleményem szerint a rendelkezésre álló források és adatok alapján nem eldönthető egyértelműen, hogy ez a szokás párhuzamosan együtt élt a teljes testes prosztráció gyakorlatával, vagy csak későbbi szerves fejlemény, hovatovább az archaikusabb és „radikálisabb” forma elkorcsosulása. Van valami észszerűség abban a föltevésben, hogy az eredeti prosztrációs formát lényegében praktikus okok miatt váltotta föl a térdeplő új házasok fölött kifeszített lepel. Gondoljuk csak el, hogy adott esetben milyen kényelmetlen, „méltóságon aluli” s a menyasszony ünnepi ruhájára nézve milyen ártalmas helyzeteket szülhetett a templom padlójára való lefekvés! Akárhogy is, a Decretum Gratiani egy 14. századból származó példányának illusztrációja már a térdeplő gyakorlatot mutatja, és később – főleg az újkorban – ez vált általánossá.
 |
| Illusztráció a Decretum Gratiani egy XIV. századi példányából |
A késő középkortól Európa-szerte gyökeret vert második, térdeplős forma allegorikus magyarázata szerint a fehér lepel azt a fényes felhőt (sekina) ábrázolja, mely Isten gondoskodó jelenlétéről biztosítva a választott népet, őket elvezette a sivatagon át az ígéret földjére (Kiv 13,20–22); így kíséri majd gondviselésével a házaspárt is, amíg el nem érkeznek végleges égi hazájukba. Ez az a felhő (emlékezzünk, hogy a házasság latin megfelelője etimológiailag rokon a felhővel!), amely beborítja az ószövetség megkötésének szent helyét, a Sínai-hegyet (Kiv 24,15–18) és a szövetség sátrát, miközben az Úr szemtől szemben beszél Mózessal Kiv 33,9–11); a keresztény házasság is olyan kegyelmi szövetség, mely a feleket elválaszthatatlanul összeköti nemcsak egymással, de az Istennel is, akinek a megkeresztelt ember már nem szolgája, hanem barátja, ezért így is beszél vele (vö. Jn 15,15). Ez az a felhő, mely beárnyékolja a názáreti Szűz szeplőtelen méhét, hogy megfoganjon benne az Emánuel, a velünk élő Isten (Lk 1,35), ugyanígy a nászmisében kérjük Isten áldását, hogy tegye termékennyé az új asszony méhét az emberi nem szaporítására. S végül ez az a felhő, mely a Tábor-hegyen beárnyékolja az isteni Mestert (Mt 17,5; Lk 9,28–36; 2Pét 1,17–18), mely fölvillantja a tanítványok előtt Krisztus emberségének mennyei dicsőségét, hogy az elkerülhetetlen próbatétel idején ebből az élményből táplálkozva hűségesek maradjanak. Ugyanígy az ünnepélyes nászmisében is megjelenik dicsőségében Krisztus, hogy a szentáldozásban jelenlétével táplálja a házaspárt, akiknek közös életét bizonnyal megannyi megpróbáltatás fogja kísérni, de nászmiséjük Tábor-hegyi élményéből táplálkozva, annak kegyelmeit magukban újra fölszítva ki tudnak tartani egymás mellett szeretetben és hűségben.
Személyes véleményem szerint (és tudom, hogy ezzel sokan nem – pl. Földváry tanár úr sem – fog egyetérteni) a régi ember halálát és eltemetkezését, valamint az új ember kegyelmi születését szimbolizáló föltehetően ősibb és kétségkívül tiszteletreméltó gyakorlat fölújítása ma nem indokolt. Nemcsak arról van szó, hogy a szerves fejlődés és a legalább egyes területekre jellemző folytonosság hiányában ez némileg az antikvarianizmus áporodott, múzeumi levegőjét árasztja, hanem arról is, hogy gyakorlati szempontból nehezen kivitelezhető anélkül, hogy kényelmetlen, alkalomadtán egyenesen komikus helyzetbe kényszerítenénk az ifjú párt, főleg – teszem azt – az igen drága abroncsos, uszályos, csipkés és „habcsókos” selyemruhába öltöztetett új asszonyt. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a teljes prosztráció és a kvázi halotti lepellel való letakarás fogalmilag ma már inkább a szerzetesi fogadalomtételhez kapcsolódik. A rituális mozzanat visszavezetése az esküvői gyakorlatba egyébként is alapos liturgikus katekézist igényel(ne), az eredeti szimbolika pedig igazából nem sérül annyit, sőt inkább gazdagodik a késő középkori, újkori formával.
Fontos megjegyeznünk, hogy a zsidóság is ismeri a
velatio nuptialis szokását, mely így bizonyos értelemben összeköt(hetne) minket, katolikus keresztényeket az ószövetség népével. A zsidó esküvő második, a jegyességet (
kiddushin) követő konstitutív része (
nissuin) az ún. hupa vagy hüpe (fedő), azaz egy lepel alatt történik, melyet a jegyespár feje fölé, pergolaszerű állványzatra helyeznek rá, vagy emberek feszítik ki a jegyespár fölött. A szokás eredete tisztázatlan; kérdés, hogy a zsidó szokás ihlette meg a kereszténységet, vagy éppen fordítva. Izsák ben-Abba Mari, aki fontos középkori rabbinikus tekintélynek számít, a XII. században még határozottan elítéli a gyakorlatot. A zsidó vallástudósok többsége szerint a nászszobát és az immár közös házas hajlékot szimbolizáló hupa szélesebb körű használata csak nagyjából a XVI. századtól dokumentálható, így egyelőre valószínűbbnek tűnik, hogy a sokkal ősibb keresztény hagyomány szüremkedett be a judaizmus rituális gyakorlatába.
 |
hupa és tálit egy zsidó esküvőn
|
A szefárd zsidók között a hupa használata mellett szokás a jegyespárt egy imakendővel (tálit) is befedni, s ez meglepően hasonlatos ahhoz az elsősorban Hispániában és az egykori spanyol gyarmatokon ma is élő szokással – s ez a lepellel való betakarás harmadik formája –, mely szerint a velum nuptialist (gyakorlatban sokszor csak egy szentségimádásokról is ismert humerálét) nem a térdeplő jegyespár feje fölött tartják, hanem úgy helyezik rájuk, hogy az a menyasszony fejét és a vőlegény vállait befödje. A mozarab (hispano-gallikán) könyvek mellett ennek tanúja a tipikusnak éppen nem mondható, azaz a római kúria szokásait nem mindenben követő 1554-ben megjelent római Sacerdotale Romanum, jóllehet a tridenti zsinat után kiadott Rituale Romanum (1614) és „utódai” erről már nem tesznek említést.
A tridenti zsinat utáni időszakban az igen ősi, voltaképp az esküvői szertartásnak latinul nevet adó és lényegi elemként megjelenő rítus fokozatosan elsorvadt, a legtöbb helyen el is tűnt. Ez nem az egyetlen példája annak, hogy a tridenti zsinat utáni központosított liturgiareform sok tekintetben elszegényítette a középkori istentiszteleti élet sokszínű gazdagságát. Ennek ellenére Franciaországban, a Spanyol Királyságban és ezek gyarmati területein a XVII–XVIII. században is sokfelé megtartották a szokást, sőt egyes helyeken (pl. Normandia, Dél-Olaszország, Mexikó) egészen a XX. századig élt a hagyomány. Ma is vannak olyan területei a világnak, ahol még a VI. Pál-féle reformliturgia bevezetése után is ragaszkodtak a velatio nuptialis rítusához. Az Amerikai Egyesült Államok Püspöki Kara – különös tekintettel az egyre népesebb spanyol ajkú katolikus közösségekre – a házasság szertartásában választható módon megtartotta, pontosabban újra engedélyezte nemcsak az esküvői lepel, hanem az alábbi képeken látható nyakba akasztott menyegzői virágfüzér (lazo) használatát is (vö. The Order of Celebrating Matrimony, 2nd edition, USCCB, 2016, #71B).
 |
| mennyegzői virágfüzér (lazio) |
Ma itthon, amikor a hollywoodi filmek hatására mindenféle kétes értékű, modern és hagyományainktól idegen szokás terjed az esküvőkön (pl. a nyilvános nyalifali), akkor a
velatio nuptialis ősi, tiszteletreméltó rítusát miért ne lehetne hivatalosan, de nem kötelezően föleleveníteni?
