Van egy nagyon szép és igazán rövid kis dicsőítő ének az Oltáriszentséghez, amely tökéletes templom- illetve szentséglátogatáskor. Az Éneklő Egyház liturgikus népénektárban is szerepel latinul 158-as számmal, kicsit különböző dallamon, mint az a legtöbb (külföldön is ismeretes) gyűjteményben található (pl. ITT).
Mivel nem tudok magyar nyelvű változatról, vettem a bátorságot és fáradságot, és lefordítva a latin szöveget készítettem hozzá egy magyar verziót, "ráültetve" a magyar szöveget az eredeti dallamra (azzal az apró különbséggel, hogy a nagyobb szótagszám miatt az antifóna utolsó hajlítása három helyett csak két hangból áll, a záró két hang helyett pedig a magyarban három van: lásd a mellékelt kottát!).
Az egyetlen bizonytalanságom abból fakad, hogy az "adoremus in aeternum"-ot hogyan lehet teológiailag szabatosan lefordítani. A probléma az, hogy az Eucharisztia kifejezetten a földi zarándokútját járó Egyháznak szóló isteni ajándék (ilyen értelemben is Viaticum, azaz, útravaló), a szentségi színek alatt rejtező istenemberi jelenlét a világ végén végérvényesen, tökéletesen és közvetlen módon fogja kinyilatkoztatni és közöltetni magát az üdvözültekkel. Szigorúan véve tehát nem imádjuk az Oltáriszentséget mindörökké, csak a külső színei alatt valóságosan, igazán és lényegileg jelenlévő Üdvözítő Istenünket (res tantum).
Nem pontatlan-e tehát az "imádjuk hát mindörökké" kifejezés, nem kellene talán a "mindörökké" helyett "mindenkoron"-t énekelni, ami azt jelentené, hogy minden időben, egészen a világ végezetéig (amíg meg nem megszűnik a szentségi ökonómia, és már csak a tiszta valóságot birtokoljuk külső jelek nélkül)? Mivel azonban nem akartam "cenzúrázni" az antifóna eredeti, hagyományos szövegét, egyelőre maradtam a "mindörökké" mellett.