Ki állítja, hogy a tradícionalizmus nem lehet vagány?

Az ún. liberálisok (igazából nem szabadelvűek, hanem az elvektől szabadok) az egyházon belül (is) ki akarják maguknak sajátítani a "laza", "menő", "vagány" (manapság leginkább csak "kúl") jelzőket.

A helyzet az, hogy mindennek meg van a maga helye és ideje, vagy ahogy (nálam sokkal ékesebben) a Prédikátor könyve fogalmaz: "Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a  gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének." (Préd 3,1-8)

Van nekem egy régi jó barátom, aki az FSSP tradícionalista papja, s miközben hit és erkölcs dolgában megalkuvást nem ismer, a liturgia közben nem bohóckodik, nem színészkedik, a gyóntatószékben nem lapít, nem mismásol, mégis kifejezetten "laza", "menő", "vagány" csóka. Még wikipédia oldal is van róla (angolul). Az egy dolog, hogy egykor a horvát nemzeti rögbi válogatott edzője volt, majd papként 5 évet töltött egy nigériai misszióban, de sportos keménységét mindmáig megőrizte. Hozzáteszem: 50 éves elmúlt. Vagányságát szemléltetendő álljon itt most két kedvenc képem róla.

Itt épp valahol a namíbiai sivatagban "sandboarding" közben. Jellemző, hogy a fekete reverendát itt sem volt hajlandó levenni, de még a kollárét sem lazította meg.

Ha nem lenne egyértelmű, ez itt az 5893 méter magas Kilimajaro csúcsa, ahová teljes oltárberendezéssel és miseruha szettel mászott föl (beleértve a birétumot :)), hogy ott a ritka oxigén miatt nehézkes légzéssel bemutathassa a legszentebb oltáráldozatot.

Na, akkor mi a "kúl", ha ez nem?

Még egyszer, utoljára a pannonhalmi szentélyrombolásról és a "bencés" ikonoklasztákról

A Pannonhalmi Bencés Főapátság tájékoztatása szerint (ITT) tovább folynak a pannonhalmi Szent Márton-székesegyház szentélyének "fölújítási" munkálatai. Természetesen az ideológia ki van dolgozva és a szokásos ál-liturgikus maszlaggal tálalva: a bazilika szentélyét azért kell kiüríteni, a baldachinos oltárt pedig nyomtalanul eltüntetni, hogy "a tér eszkatologikus funkciója erősödjék". Ezen az alapon tessék a tihanyi apátsági templom szentélyét is sürgősen kiüríteni, a főoltár építményét kályhában eltüzelni! Micsoda időszerűtlen, barokk borzalom az is!?

Az érintett "bencés" ikonoklasztáknak üzenem: ha a leghalványabb tisztelettel lennének az Egyház egyetemes liturgikus hagyománya és a római rítus sajátos géniusza iránt, akkor elég lenne végre a szentélyben, keletelt oltáron bemutatni a szentmiseáldozatot ahhoz, hogy a kívánt eszkatologikus hatást elérjék!!!

 "Gratulálok" ahhoz (hozzáteszem: a totális inkompetenciáról és impotenciáról tanúságot tévő állami műemlékvédelmi hatóságnak is), hogy néhány év alatt sikerült teljesen szétverni a magyar történelem e jeles szentélyét, ez még a muszlim törököknek sem sikerült! "Mert tudjuk, ki mondotta: Enyém a bosszúállás, és én megfizetek. És ismét: Mert az Úr megítéli az ő népét. Rettenetes az élő Isten kezeibe esni." (Zsid 10,30-31) Innentől kezdve nem hogy nem teszem be a lábam a pannonhalmi bazilikába, de egyetlen szót sem vagyok hajlandó többé fecsérelni rá. Átadom annak, amit a régi rómaiak úgy mondtak: damnatio memoriae.

A "Keresztút" című német anti-tradicionalista film kritikája

Caeterum censeo: ecclesiam germanicam esse delendam. Az idősebb Cato egykor arra buzdította Rómát, hogy Karthágót el kell pusztítani. Valahogy így vagyok én mostanában az „intézményes” német katolicizmussal. Folyamatosan provokálnak, de a legutóbb akkor borult nálam a bili, amikor megnéztem a tavalyi "Kreuzweg" (Keresztút) című német filmet Dietrich Brüggemann rendezésében. Amennyire értek az ilyesmihez, filmművészetileg igényes alkotásról van szó, de még Hollywoodban sem tudják ilyen aljas módon űzni azt, amit az angolszász világban "social engineering"-nek neveznek (az emberek bizalomra való hajlamának manipulatív kihasználása). A bibliai(nak mondott) témájú új amerikai filmek (Noé, Mózes, stb.) egyszerűen ostobák, szenzációhajhászok, tartalmatlanok és bűzlenek a pénztől, de amit Brüggemann csinált, azt a lekezelő kevélység, az aljas megtévesztés, a magabiztos, ám csúnyán alulinformált tudálékosság vezérlete – s ez az, amikor a butaság rosszindulattal párosul.

A "Kreuzweg" azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha a német egyháznak egyetlen és valódi gondja, kihívása, betegsége a tradicionalista katolicizmus lenne (ami Brüggemann szerint eltorzítja a személyiséget, megnyomorítja a serdülőkorú gyermekeket és a testi-lelki terror eszközeivel igyekszik kordában tartani a boldog nagykorúságra vágyó híveket). Valójában azonban az történik, hogy az, aki ideologikus, kritizálja az idea-logikát, a korlátolt, rosszmájú cinizmus próbál értéknek látszani azáltal, hogy kigúnyol mindent, ami valódi eszményekre törekedve értéket teremt és képvisel.
A tradicionalista hívek között magam is sok nyavalyát, visszásságot tapasztaltam, ami többnyire visszavezethető a kényszerű kisebbségi létre, az évtizedes megaláztatásokra, a burkolt vagy nyílt üldöztetésekre, a hierarchia értetlenségére és nemtörődömségére. Az ítéletességre, besavanyodásra, kényszeres összeesküvéselmélet-gyártásra hajlamosító „szent maradék” mentalitásnak is megvannak a pszichológiai és szociológiai okai, de abban is biztos vagyok, hogy a német katolicizmus valódi mételyét nem a tridenti miséket látogató hívek között kell keresni, mert az igazi rákfene a teuton gőg, a Kant és Hegel által megmérgezett filozófia, a német teológusok kalkulált kétszínűsége és Messiás-szindrómája, az állam által behajtott egyházi adóból finanszírozott habzsi-dőzsi, az erkölcsi tunyaság és a spirituális elkényelmesedés – egyszerűbben fogalmazva: az igazi (ha úgy tetszik, régi) katolicizmusból való kiábrándultság.

Brüggemann minimum csúsztat (de inkább tudatosan csal és hazudik), amikor egy anya jeges szeretetlenségét és önző merevségét kivetíti a „hagyományhű egyházra”. De még ennél is vérforralóbb, amikor célzatosan és módszeresen lejárat mindent és mindenkit, aki (vagy ami) ezt a meggyőződést képviseli. Ebben az igyekezetében semmitől sem riad vissza, sem a hazugságtól, sem tudatlanságának szégyentelen fitogtatásától. Szerinte pl. a hagyományos rítusban azért nem szolgálhatnak lányok az oltárnál, mert akkor a gyülekezetben minden férfi őket stírölné. Amikor pedig a kézre áldozás tilalmáról esik szó, már a tradicionalista főszereplő kislány is kifakad németül: „Krass!” (= megdöbbentő, elképesztő, otromba túlzás, a latin crassus [sűrű, nehéz, durva] szóból). Tényleg? Ez már túl sok? Ez ássa alá a katolicizmus jövőjét a germán népek között? Ezért nincsenek papi hivatások? Ezért iratkoznak ki évente tízezrével a németek az egyházi adónyilvántartásból? Szomorú, de elkerülhetetlen a végkövetkeztetés: ha ezt tényleg így gondolják, akkor az „intézményes” német katolicizmus megérett a pusztulásra.