A helyzet az, hogy mindennek meg van a maga helye és ideje, vagy ahogy (nálam sokkal ékesebben) a Prédikátor könyve fogalmaz: "Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának, és ideje a kő összeszedésének, ideje az ölelkezésnek, és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, és ideje a összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlölködésnek, ideje a háborúnak, és ideje a békének." (Préd 3,1-8)
Van nekem egy régi jó barátom, aki az FSSP tradícionalista papja, s miközben hit és erkölcs dolgában megalkuvást nem ismer, a liturgia közben nem bohóckodik, nem színészkedik, a gyóntatószékben nem lapít, nem mismásol, mégis kifejezetten "laza", "menő", "vagány" csóka. Még wikipédia oldal is van róla (angolul). Az egy dolog, hogy egykor a horvát nemzeti rögbi válogatott edzője volt, majd papként 5 évet töltött egy nigériai misszióban, de sportos keménységét mindmáig megőrizte. Hozzáteszem: 50 éves elmúlt. Vagányságát szemléltetendő álljon itt most két kedvenc képem róla.
 |
| Itt épp valahol a namíbiai sivatagban "sandboarding" közben. Jellemző, hogy a fekete reverendát itt sem volt hajlandó levenni, de még a kollárét sem lazította meg. |
 |
| Ha nem lenne egyértelmű, ez itt az 5893 méter magas Kilimajaro csúcsa, ahová teljes oltárberendezéssel és miseruha szettel mászott föl (beleértve a birétumot :)), hogy ott a ritka oxigén miatt nehézkes légzéssel bemutathassa a legszentebb oltáráldozatot. |