Szeretteim!

Régen "böködi tenyerem" ez az "éjféli mise" kifejezés, illetve az ezzel kapcsolatos halmozott félreértések a világi és egyházi közéletben. Egyszer s mindenkorra mindenki vegye tudomásul, hogy a karácsony éjjeli mise NEM ÉJFÉLI mise!!! (Mellesleg, ez áll a húsvéti föltámadási szertartásra is, de az egy másik poszt témája lesz.) Tudjuk, hogy a liturgikus évben kevés (konkrétan) két olyan nap van, amikor a a papok egy napon három misét ünnepelhetnek. Ilyen a halottak napja (november 2, amely viszonylag késői fejlemény a liturgiatörténetben), illetve a karácsony. Ez az ősi, jeruzsálemi egyházi gyakorlatra visszavezethető hagyomány azonban egyetlen szót sem ejt éjféli miséről.

Az egyértelmű és cáfolhatatlan hagyomány szerint ez a "missa in nocte", "missa in media nocte" vagy "missa in gallicantu" (éjjeli mise, éjközi mise vagy kakasszóra ünnepelt szentmise) nevet viseli. Ez azt jelenti, hogy nem a mai modern értelemben vett,  mechanikus órákhoz igazított éjfélkor kell a "születés" miséjét ünnepelni, hanem az éjszaka közepén, vagy kakasszóra, azaz (a téli sötétséget és időszámítást figyelembe véve) a téli napforduló tájára eső legsötétebb éjszaka közepén, nagyjából kb. 9-10 órakor.

Csak remélni tudom, hogy ennek az információnak birtokában papjaink nem kínozzák tovább híveiket a lehetetlenül kései mise-időpontokkal, és a közvélemény is leszokik az "éjféli mise" mafla és rosszul tájékozott retorikájáról.

Áldott Karácsonyt!

Kálomista következetesség, pápista hiszti

A Magyarországi Református Egyház zsinata 2012. május 24-én, a XIII. zsinati ciklus 10. ülésszaka keretében tárgyalta a Heidelbergi káté (hitvallási irata) új magyar fordítását. A testület végül (hosszadalmas, nagy érdeklődéssel kísért nyilvános vita után) 57:17 arányban úgy döntött, hogy ma is szó szerint vallja a 450 éves tanítást, amely 80. kérdésében a katolikus szentmisét "kárhozatos bálványimádásnak" minősíti, mert a katolikus hit szerint Krisztus valóságosan jelen van a szentmisében átváltoztatott kenyér és bor színe alatt.

Eddig a hír. A dolognak természetesen lett következménye is. A katolikus sajtóban egyre-másra jelennek meg a méltatlankodó reakciók.

Katolikus (és viszonylag konzervatív) teológusként mondom, nem értem, hogy mi ez a hiszti a református Káté kijelentése, illetve annak változatlan megtartása körül. A saját hitvallásuk értelmében a magyar reformátusok egy teljesen következetes álláspontot képviselnek. Ez egy kifejezetten bátor, a korszellemhez nem minden áron idomulni igyekvő állásfoglalás. Én leginkább megsüvegelem őket. A katolikus főpapok példát vehetnének róluk.

A kálvini szentírásmagyarázat és hitértelmezés szerint mi, katolikusok valóban egy falat kenyeret és egy korty bort imádunk. Valójában mi is pontosan ezt hisszük a "high church" anglikánokról, akik érvényes papi ordo hiányában kénytelenek egy közönséges ostyadarab előtt hajbókolni (megjegyzem: színvonalasabb liturgikus keretek között, mint mi).

Anglikán "szentségimádás" (Church of the Advent, New England, USA)

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kálomista atyafiaknak igazuk van, még azt sem, hogy intellektuálisan ez egy teljesen védhető kijelentés. Hiszen mi legföljebb, a legnagyobb rosszindulattal is csak materiális értelemben vagyunk bálványimádók, formálisan semmiképp (ugyanis hiányzik a tudatosság, a kifejezett, kellőképp informált akarat). Persze ehhez a különbségtételhez bizonyos alapvető bölcseleti fogalmak elsajátítása szükséges...

A jelenségről olvasható egy bővebb intelligens és kiegyensúlyozott értékelés a CLSMA blogján.

Homília Keresztelő Szt. János születésnapjára (Iz 49,1-3.5-7; Lk 1,57-68)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Ritka eset, hogy az egyház a VI. Pál-féle új liturgikus rendben is fontosabbnak tart egy ünnepet, mint a vasárnap liturgiáját. A mai napon a római rítus ún. rendes és rendkívüli formájában egyaránt Keresztelő Szt. János születésnapját ünnepeljük, a hagyományos rítusban pedig a pünkösd utáni IV. vasárnapról csak megemlékezést tartunk. Ez világosan mutatja a mai ünnep jelentőségét, mely a szentek ünnepe közül talán a legősibb, mind keleten, mind nyugaton megülték már a IV. században.

Közvetlenül az Istenszülő Szent Szűz után, aki „tiszteletreméltóbb a keruboknál, és összehasonlíthatatlanul dicsőségesebb a szeráfoknál”, elsőként a szentek között az egyház Keresztelő Szt. Jánost, Krisztus előhírnökét tiszteli, akiről maga az Isteni Mester mondotta: “Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál.” (Mt 11,11; Lk 7,28) A teológusok szerint a szentek társaságában a Szűzanyának hiperdúlia, azaz legfőbb tisztelet, a Keresztelőnek pedig protodúlia, vagyis elsődleges tisztelet jár. Nincs is más olyan szent, akinek főünnepe földi születésnapja lenne, nem pedig mennyei születésnapja, azaz vértanúságának vagy kegyes elszenderülésének dátuma. Lukács evangéliuma tudósít minket arról, hogy midőn a Szentlélek erejében megfogant Szent Szűz, az újszövetség frigyládája meglátogatta rokonát, Erzsébetet, az emberiség Megváltójának érkezését jelezve fölujjongott Erzsébet méhében a magzat, s így János már születése előtt eltelt Szentlélekkel (1,41). Az ő születése abban különbözött a többi szentekétől, hogy a Megtestesült Igével való találkozás már világra jötte előtt megtisztította és megszentelte őt.

Nem csoda hát, hogy az egyház kitüntetett tisztelettel emlékezik meg arról a szentről, aki úgy anyja méhében, mint pusztában kiáltó szóként a júdeai sivatagban előre jelezte a Messiás elérkeztét, az emberiség megváltásának hajnalát. Krisztus Urunk kijelentette, hogy „a törvény és a próféták Jánosig tartottak; azóta Isten országát hirdetik.” (Lk 16,16) Vagy ahogy Szt. Ágoston mondja: a Keresztelő az ó- és újszövetség határmezsgyéjén áll. Ugyan a régit képviseli, de már az újat hirdeti (Sermo 293, 1-3; PL 38, 1327-1328). A leviták papi nemzetségéből származik, a nagy próféták nyomdokain jár, de küldetése szerint már az újszövetség egyetlen főpapját és a próféták ígéreteinek, jóslatainak végső beteljesedését hirdeti Krisztusban.

János tisztelete oly mélyen él az apostoli egyházakban, hogy keleten, a bizánci rítusban hat ünnepe van, de a nyugat középkori rítusai is megemlékeztek vigíliával és kis nyolcaddal ünnepelt születése mellett nemcsak lefejeztetéséről (augusztus 29), de sokszor fogantatásáról is (szeptember 24). Egyes helyeken Krisztus születésével, a karácsony ünnepével merész párhuzamban János születésnapján három szentmisét mutattak be, egyet az éjszaka közepén, egyet hajnalban, majd egy harmadikat a tertia után, a késő reggeli órákban.

A Krisztus és János születése közötti összefüggést tovább erősíti, hogy míg karácsonyt a téli napforduló dátumához rögzítették, addig a Keresztelő főünnepét a nyári napforduló idejére tették. Ennek lelki magyarázata, hogy amint a napok innentől kezdve egyre rövidebbek, úgy kellett Jánosnak is kisebbednie, hogy Krisztus növekedhessék (vö. Jn 3,30).

A nyári napforduló – kozmikus szimbolikája miatt – természetesen megihlette minden korok és népek vallásos érzületét, szokásait. Az Izráelt körülvevő pogány kánaánita népek is megülték a nyári napforduló ünnepét, s ennek hatására a választott nép körében is elterjedt a tűz és fény kultusza, amelyhez olykor gyermek- és emberáldozatok is kapcsolódtak. Valószínűleg erre utal Ezékiel próféta figyelmeztetése: „Amikor ajándékaitokat bemutatjátok, amikor fiaitokat átviszitek a tűzön, beszennyezitek magatokat minden bálványokkal mind a mai napig!” (Ez 20,31) Maga Ácház, Júda királya is beleesett ebbe a bűnbe: „(Ácház) nem azt cselekedte, ami kedves volt az Úr, az ő Istene színe előtt, mint ahogy atyja, Dávid, hanem Izráel királyainak útján járt, sőt a fiát is bemutatta azáltal, hogy átvitte a tűzön, azon nemzetek bálványozása szerint, amelyeket az Úr szétszórt Izráel fiai elől.” (2 Kir 16,2-3)

A júniusi tűzünnepek nem csak a Közel-Keleten, hanem szerte Európában is igen elterjedtek voltak. Talán ez lehetett az oka annak, hogy – mintegy megkeresztelve a pogány eredetű ünnepet – az egyház a liturgikus év egyik sarokpontjává tette a Keresztelő születését. A magyar nép június hónapot szlávosan Szent Iván havának, a mai ünnepet pedig „virágos” Szent Ivánnak nevezte. E napon a lányok és legények keresztülugrották a tüzet, amit zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtottak, valamint gyógyító növényeket és illatos virágokat füstöltek rajta.

Kedves Testvérek! Krisztus Urunk kemény szavakkal emlékeztette a vesztére törő zsidókat: „(János) égő és világító lámpás volt, ti pedig csak ideig-óráig akartatok örvendezni az ő fényében.” (Jn 5,35) A mai ünnep lehetőség és fölhívás nekünk, hogy tiszta szívvel örvendezzünk János fényében, amelynek forrása végeredményben nem más, mint a Krisztusból, megváltásunk fölkelő napjából áradó természetfölötti ragyogás. Mert „nem ő (a Keresztelő) volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie az igazságról.” (Jn 1,8) Ne engedjük hát, hogy örömünk csak ideig-óráig tartson! Legyünk állhatatosak és kitartóak az ünneplésben, annak a kiváló szentnek ünneplésében, akinek küldetése, sőt egész lénye Krisztusra mutatott. János örökérvényű tanúsága, hogy Krisztus, „az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9) és „mi mindnyájan az ő teljességéből merítettünk kegyelemből kegyelmet” (Jn 1,16).

Homília a húsvét utáni VI. vasárnapra (1 Pét 4,7-11; Jn 15,26-27; 16,1-4)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Áldozócsütörtök, azaz a mi Urunk mennybemenetele után az Egyház tekintetét már végérvényesen az égre emeli, egyrészt, mert kegyes Üdvözítője és isteni Vőlegénye elfoglalta dicsőségben kiérdemelt helyét a mennyei Atya jobbján, másrészt, mert onnan várja a neki megígért másik Vigasztalót, az Igazság Lelkét, aki az Atyától származik. Az Egyház tehát a mennyország, a mennyei Jeruzsálem delejes vonzásában él, mert fölismerte Krisztusnak, mint Főnek mennybemenetele által, hogy nem e világból való, és hogy olyan jövőre hivatott, mely a Megváltó föltámadott embersége által képviselt új teremtéshez tartozik.

Krisztus Urunk fölemelkedése az ég felhői közé nem hagymázos káprázat vagy olcsó színházi show-elem, hanem annak demonstrálása, hogy Isten a megváltás művében visszafordította a nehézkedés törvényét, ami a bűn által nyert uralmat a teremtés fölött, és életünk valódi célja, végső beteljesedése túlmutat a fizikai világon. Egyfajta természetfölötti erőtérben élünk, és lelkiekben ránk már nem vonatkozik a tömegvonzás törvénye, hiszen a lelki gravitáció éppen fordítva működik: nem a föld középpontja felé, lefelé húz, hanem fölfelé hajt, a mennyei örök hazába. A Szentlélek kegyelmi ajándéka bennünk, keresztényekben – hiszen teljes egészében természetünk fölött áll –, hogy létezésünk súlypontja már nem az én, hanem Krisztus, aki a mennyei Atya jobbján ül, hogy folyton közbenjárjon értünk.

Beteges és célját vesztett az a vallásosság, amely teljesen önmagára összpontosít, amelynek kényszeres és minden mást elhomályosító, állandó elfoglaltsága az önvizsgálat. És itt most nem az üdvös, napi rendszerességgel megtartott lelkiismeretvizsgálatra gondolok, amit az Egyház mindig is buzgón ajánlott híveinek, hanem a rendezetlen és korlátolt énközpontúságra. Amikor vallásosságunk, lelki életünk alfája és ómegája, kezdete és vége én magam vagyok, amikor legfőbb gondolatom és aggodalmam, hogy „meg vagyok-e váltva?”, „a kiválasztottak közé tartozom-e?”, „üdvözülni fogok-e?” és „vajon hogy szerezhetnék erről bizonyosságot?”.

Az ilyen hívő nem a krisztusi igazságok tanúja, hanem az ateista ideológusok és a cinikus pszichológusok azon véleményét látszik igazolni, hogy a vallás nem több mint egyfajta rendellenes lelki szorongás, klinikailag diagnosztizálható neurózis. Sokan sötétnek és műveletlennek tartják a középkort, mégis éppen a humanizmussal és a reformációval következett be az, amit bizonyos gondolkodók a „nagy antropológiai fordulatnak” neveznek. A vallás középpontjába Isten helyett a „én” került, és a megváltó Krisztus sem önmagában, csodálatra méltó és imádandó istenemberi mivoltában érdekel már bennünket, hanem azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit tett értünk, hogy jutnak el hozzánk keresztáldozatának jótéteményei.

Ennek az ún. „antropológiai fordulatnak”, az emberarcú – valójában azonban emberközpontú – humanizmusnak egyenes következménye, szinte természetes fejleménye, hogy idővel erőt vett rajtunk egyfajta lelki restség, untat bennünket minden olyan vallásos tevékenység, amelynek középpontjában nem mi vagyunk. Így lett a teológiából antropológia, az imádságból meditáció, az istentiszteletből a közösség ünneplése, a gyónásból lelki beszélgetés, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiből emberbaráti jótékonykodás. Odáig jutottunk, hogy manapság azokat a papokat ünnepeljük, szerepeltetjük a TV-ben, hívjuk meg lelkigyakorlatokra, konferenciákra, akiktől igehirdetés és lelki vezetés helyett lapos és csöpögős pop-pszichológiát kapunk. Szinte senkit sem zavar, ha Feri atya másfél órás előadása alatt alig ejti ki Isten nevét, föltéve, hogy beszélt arról, miként érezhetjük magunkat jobban a bőrünkben.

Ha van vallási igazság, amire ma sürgősen szüksége van a világnak, az isteni Mesterünk felhívása, hogy „keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33; Lk 12,31) Vallásosságunk csak úgy lesz hiteles, úgy lesz igazi, Istennek tetsző vallásosság, ha visszahelyezzük Istent és az Ő üdvözítő igazságait abszolút jogaiba. Ha nem a világ barátságát keressük, hanem Krisztusét, ha életünket nem a teremtett és hiábavalóságnak alávetett világ tömegvonzásában éljük, hanem „lelki gravitációban”. Ez a mennybemenetel misztériumának nagy tanulsága.

A lelki gravitáció a kegyelem erőtere, ahol az ember már nem önmagára figyel, hanem az Istenre, ahol már nem a mulandó és változékony világ vigasztalásait hajhássza, hanem azt a másik Vigasztalót várja, akit Krisztus ígért meg Egyházának. A mai szentmise introitusa is arra emlékeztet, hogy egyedül Krisztus, aki a mennyekbe fölment és az Atya jobbján ül, az én megvilágosodásom és üdvösségem. Nem magamat, kiteljesedésemet, önmegvalósításomat, belső harmóniámat keresem, hanem Krisztust, aki egyszer s mindenkorra legyőzte a világot. Nem saját mélységeimet szólongatom, figyelmemet és erőfeszítéseimet nem magamra pazarlom, mert „szívem Tehozzád beszél, Téged keres tekintetem, a Te orcádat keresem, Istenem.”

Ahogy az Egyház buzdít bennünket minden egyes szentmisén: emeljük föl szívünket! Tudjuk, hogy ahol a kincsünk, ott lesz a szívünk is (Lk 12,34), márpedig a mi kincsünk a mennyekben vagyon, ül az Atyának jobbján, és onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

Bochum, 1944 + nagyjából bárhol, 2012