A II. Vatikáni Zsinat miséje

Még én vagyok triumfalista, integrista, intranzigens és ódivatú? Kérem szépen, én minden ellenkező híreszteléssel ellentétben hatalmas rajongója és támogatója vagyok a II. Vatikáni Zsinat liturgiájának. Van is róla egy képem:

De nem csak Boldog XXIII. János pápa zsinati liturgiáját szeretem; hasonlóképpen nagy rajongója vagyok a VI. Pál-féle zsinati liturgiának is, ahogy a következő kép illusztrálja:

Homília ádvent II. vasárnapjára (Róm 15,4-13; Mt 11,2-10)

Szerelmes Atyámfiai, Krisztusban Kedves Testvérek!

Amikor Szent Pál a mai szentleckében az okulásunkra született Szent Írásokról beszél, természetesen az Ószövetségre utal, hiszen a szó mai értelmében vett újszövetségi Szentírásról az Apostol idejében még nem beszélhetünk. Amint az előre megíratott, a béketűrés és vigasztalás Istene nem hagyta magát meghazudtolni, hanem elküldte nekünk Egyszülött Fiát, aki mennyei Atyjának igazmondását a hitetlenkedő világnak ékesen bebizonyította. Krisztus Urunk a pátriárkáknak tett ígéretek és az ószövetségi próféciák maradéktalan beteljesedése. Bizonyos értelemben mind a szentlecke, mind pedig az evangélium ezt az alapvető igazságot hivatott számunkra megerősíteni.

Az evangéliumon keresztül az Anyaszentegyház ma Keresztelő Szent János alakját állítja elénk, akiről a Megtestesült Ige maga mondja, hogy még a prófétáknál is nagyobb. De vajon miben is áll a Keresztelő e kivételes méltósága? Nagy Szent Gergely pápa szerint Keresztelő Szent János azért több és nagyobb minden más prófétánál, mert a prófétai küldetés lényege az eljövendő események megjóslása, a Keresztelő azonban nem csupán előre jelezte a Messiás eljövetelét, de magadatott neki az a kiváltság is, hogy személyesen találkozzék vele, ő mutasson rá, saját kezével merítse alá a Jordán folyó vizébe (vö. PL 76:1097). Ebben az értelemben Keresztelő Szent János az Ó- és Újszövetség határmezsgyéjén áll, összekötő kapocs Isten ígéretei és azok minden képzeletet fölülmúló beváltása között. Még meg sem született, már jelezte a Megtestesült Istenfiú, a velünk élő Isten eljövetelét, amikor anyjának, Erzsébetnek méhében örömmel repesett – vagy Lukács evangélista eredeti görög kifejezése szerint: táncolt – az Újszövetség frigyládájának, a názáreti Máriának közeledtére.

A Boldogságos Szent Szűzzel egyetemben Keresztelő Szent János hagyományosan és sajátosan ádventi szent, az ígért Messiás eljövetelének nagy angyala. Küldetésének célja nemcsak az volt, hogy az Isten Fölkentjének útját egyengesse, hanem hogy a megfelelő pillanatban rámutasson, fölfedje őt, midőn nyilvános működésének ideje elérkezett. Tanítványai és a hozzá tömegesen járuló bűnbánók előtt „megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Messiás” (Jn 1,20), ugyanakkor a Jordán folyónál feléje közeledő Krisztus láttán legott kijelentette: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29). Ezzel az elsők között volt, akik prófétáltak a Messiás eljövendő szenvedéseiről és megváltó kereszthaláláról. Krisztus Urunk nyilvános működése valójában még kezdetét sem vette, de a Keresztelő már tudta, hogy a Megtestesült Ige úgy van közöttünk, mint leölésre szánt Bárány, akinek ártatlanul kiontott vérében köttetik meg az Új és Örök Szövetség. Ezért van az, hogy a keresztény ikonográfia viszonylag gyakran ábrázolja őt a Kálvária keresztje alatt, amint a haláltusáját vívó Megváltóra mutat. Elég, ha csak Matthias Grünewald híres oltárképére gondolunk, mely egykor az Isenheim-i kórház kápolnájában vigasztalta az anyarozs-mérgezésben szenvedő orbáncos betegeket.
Ha azonban a Keresztelő tisztában volt názáreti rokonának valódi kilétével, sőt küldetésének végső céljával is, miért tűnik úgy a mai evangéliumból, mintha elbizonytalanodott volna? A jelenetet elemző és magyarázó egyházatyák kizárták annak lehetőségét, hogy Szent Jánosban utólag, hosszú raboskodása alatt kételyek merültek volna föl. A Keresztelő valójában éppen azért küldi életének alkonyán tanítványait Krisztushoz, hogy azok saját szemükkel látván az isteni Mester által véghezvitt csodákat, higgyenek benne; küldetésének félreérthetetlen jelei és természetfölötti bölcsességének szavai legyőzzék bizalmatlanságukat. Hogy valóban volt János követőiben némi kétkedés, az kitűnik abból a szemrehányásból, amit néhányan közülük Krisztus Urunknak tettek: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? (Mt 9,14)

Természetesen az isteni Mester találóan megfelelt a kérdésre: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” A válasz valószínűleg egyszerre nyugtatta meg és zaklatta föl a tanítványokat. Egyrészt Krisztus nyíltan kijelenti, hogy Ő az az isteni Vőlegény, akit az Ószövetségben Isten megígért az ószövetség jegyesének, a választott népnek (vö. Zsolt 18,6; Én 2,8; Iz 62,5), ugyanakkor azonban azt is megjövendöli, hogy Isten – legalábbis egy időre – elveszi majd tőlük a várva-várt Vőlegényt (vö. Én 3,1; Jer 16,9).

Talán ugyanerre a kettőségre utal az Üdvözítő azon kijelentése is, hogy „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem” (Mt 11,6). Szent Hiláriusz jegyzi meg, hogy abban János tanítványai nem találhattak semmi megbotránkoztatót, hogy vakok láttak, sánták jártak, poklosok megtisztultak, süketek hallottak, halottak föltámadtak, a szegényeknek pedig az evangélium hirdettetett (PL 9:978). Szent Hiláriuszhoz hasonlóan Nagy Szent Gergely is azt állítja, hogy Krisztus Urunk a kereszthalál botrányától féltette János tanítványait s egyszersmind saját apostolait: „Vajon akad-e olyan, akit nem lenyűgözne, hanem megbotránkoztatna e sok jel és csoda látványa? De a hitetlenek elméje komoly botránkozást szenvedett, midőn oly sok csodatétel után haldokolni látták Őt” (PL 76:1096). Persze az is lehetséges, hogy a megütközés veszélye egyszerűen csak azért állt fönt, mert isteni Mesterünk üzenetében nyíltan olyan jövendölések beteljesedésére célzott, melyeket Izajás próféta a messiási időkre vonatkoztatott (Iz 26,19; 29,18; 35,5-6; 61,1)

Kedves Testvérek! Ádventi előkészületünkben az Anyaszentegyház Keresztelő Szent Jánost állítja mellénk kísérőként, pártfogóként, vezérlő angyalként, példaképként és közbenjáróként. Az isteni Mester maga biztosít bennünket arról, hogy nála jobb, alkalmasabb vezetőt nem kaphattunk volna: „Bizony mondom nektek, nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Lelki rokonságunk Isten e kivételes nagy szentjével abban áll, hogy mi sem csak várakozunk Krisztus eljövetelére, nem csupán arra vagyunk hivatottak, hogy egyengessük az Úr útjait, hiszen mi már az ígéret birtokában vagyunk. Tudjuk, hogy amennyiben kellő és méltó módon fölkészülünk rá, részünk lesz majd a megtestesült Istenfiúval való személyes találkozásban. Az Anyaszentegyház liturgiája évről-évre lehetőséget ad nekünk, hogy a karácsony misztériumában átéljük e kegyelmi találkozást. Éljünk most ezzel a lehetőséggel, hogy majdan ne csak tükör által homályosan, de színről-színre lássuk Őt, úgy, ahogy van, mindörökkön-örökké.