Régóta tudjuk, hogy az ún. új liturgikus mozgalomnak, vagyis a XVI. Benedek nevével fémjelzett „folytonosság hermeneutikájának” legnagyobb ellenzői éppen a liturgia legmagasabb szintű műveléséért felelős bencések között találhatók. Igen, Kedves Olvasó, az ember azt hinné, hogy azok a jezsuiták harcolnak legbőszebben a poszt-vatikánumi liturgikus romokból összehordott barikád tetején, akik már az ötvenes években (tehát a zsinat előtt) csúnyán célt tévesztettek, de nem így van.
A II. János Pál pontifikátusa alatt szinte teljhatalmat élvező, mára azonban már kegyvesztett és sértődöttségében megkeseredett pápai ceremóniamester, Piero Marini köré szervezett „ellenállás” központja éppen a San Anselmo Pápai Liturgikus Egyetemen van. Itt sokan érzik úgy, hogy az elmúlt évtizedek liturgikus forradalmának vívmányai, következésképpen saját szellemi termékeik vannak veszélyben, amelyeket – ha nem is tudományosan megalapozottan, de a tanári pulpitusról kívánatosnak tetsző „lelkipásztori szempontokra” hivatkozva – kemény munkával sikerült a köztudatba bevezetniük, miközben a liturgia kutatását degradálták a görög és latin filológia szintjére.
Ennek a sajnálatos állapotnak címere is lehetne Notker Wolf, a Bencés Konföderáció prímás apátja, aki ráérős idejében egy Feedback nevű rendkívül tehetségtelen hard rock zenekarban gitározik (siralmasan gyengén), természetesen – ahogy egy apáthoz illik – habitusban, mellkereszttel. A másik, kis hazánkban jobban ismert képviselője a bencés rend újdonsült „progresszivizmusának”, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, bankár, tehetséges befektető, menedzser, Lengyel László baloldali politológussal kedélyesen beszélgető média közszereplő. Most azonban nem is rá akarom kihegyezni mondandómat (pedig tudnám), hanem arra a nagyszabású és irtózatos költségeket fölemésztő, megtévesztően „fölújítás” néven futó modernista átépítésről, amit a pannonhalmi bazilikában terveznek.
Várszegi évek óta tervezi a bazilika átépítését, hogy megszüntesse annak „történelmi bútorraktár” jellegét. Megjegyzem, nem a pannonhalmi bazilika az egyetlen katolikus templom (főleg nem hazánkban), ahol az építés óta eltelt évszázadok különböző építészeti stílusai rétegződve, egyetlen templomtérben jelennek meg. Várszegi monolit purizmusa a legtöbb magyar templomot kiüríttetné, hogy azután saját posztmodern, ipari jellegű ízlése szerint rendezze be.
A főapát tehát felkért egy „szakértőkből” álló „tudományos” tanácsadó testületet (TTT), hogy segítse „a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgiareform szellemének megfelelő, méltó istentiszteleti tér” kialakítását. A testület tagjai: Dávid Ferenc, Fejérdy Tamás, Horler Miklós, László Csaba, Marosi Ernő, Takács Imre, Varga Kálmán; őket azért kell megemlíteni név szerint, hogy a felelősök kiléte egyértelmű legyen az utókor előtt, valamint az is nyilvánvalóvá váljék, hogy nincs közöttük egyetlen hitelt érdemlő liturgikus szakember sem. Hosszas keresés után, megtalálták a szájuk íze szerint való építészt John Pawson személyében, akinek referenciamunkája a csehországi Nový Dvůr ciszterci apátságának hátborzongatóan rideg, lelkileg tökéletesen steril temploma volt. Gratulálunk hozzá!
Szinte hihetetlen, hogy az átépítésre a VI. Pál-féle liturgikus revízió után több mint 40 évvel kerül sor, pontosan egy olyan érában, amikor hivatalos (pápai és szentszéki) szinten is egyre többen ismerik el, hogy a liturgikus reformok és az erre alapozott templom- és szentélyátépítések elhamarkodottak voltak, és megannyi változást (pl. a szembemisézést) liturgiatörténetileg megalapozatlan elképzelések ihlettek. Ebből a szemszögből nézve a bazilika átépítése egyáltalán nem naprakész, modern célkitűzés, hanem egy letűnőben lévő „elveszett” klerikus generáció hagymázas retro víziója.
Természetesen nem hiányzik az átépítés közhelyekkel telepakolt, erősen didaktikus (szájbarágós), jól tettenérhető gondolatrendszer által vezérelt indoklása sem. Ezek szerint a munkálatok „kiérlelt szerzetesi, liturgikus teológiai koncepció mentén” folynak, az átépítés „az építészet nyelvére fordítja le az istentisztelet nyelvét, illetve egy közösség liturgikus vízióját. Ugyanakkor, sok más egyéb mellett, kifejezi az egyházi közösség önértelmezését, épületbe, kövekbe foglalja identitását, illetve az adott kor teológiai súlypontjait is.” Nem csinálnak abból titkot, hogy konkrét kortárs ideológiák vezérlik a folyamatot, melynek lényege, hogy a közösség (merjem kimondani? a regnáló apát) éppen aktuális ön-, világ-, egyház-, és liturgiaértelmezését tartósítsa. Magyarul: a siralmas és jelentős művészi, liturgikus értéket létrehozni képtelen jelen állapotát akarja kőbe és fába vésni, mit sem törődve a „folytonosság hermeneutikájával” vagy a hiteles („lelkipásztori” ideológiáktól mentes) liturgiatudomány szempontjaival. Elképesztően sablonos és enyhén szólva félrevezető (teológiailag pedig teljesen alaptalan), de sajnos a pannonhalmi közösségre mégis érvényes az a kijelentés, hogy „a középkori hierarchikus egyházmodell helyett a II. Vatikáni Zsinat által hangsúlyozott kommúnió-egyházmodell formálja közösségünk gondolkodását, lelkipásztori beállítottságát, de mindennapi életét is.”
Ettől a sok sületlenségtől függetlenül persze a Katolikus Anyaszentegyház még isteni Alapítójának szándéka, rendelése szerint megváltoztathatatlanul és lényegileg hierarchikus szervezet marad (amint azt hitelt érdemlő liturgikus gyakorlata is tükrözi), de az biztos, hogy az átépítés nem csupán egy már meglévő látásmódot fejez ki az építészet eszközeivel, hanem ezt a datált és megfeneklett, lelkileg terméketlen mentalitást állandósítja generációkra – mármint ha lesznek eljövendő bencés generációk Pannonhalmán…
Elismerem, hogy a romanticizmusára nagyon büszke XIX. század nem mindig a legjobb ízléssel nyúlt középkori épületeinkhez, ennek szomorú példája például a budavári Nagyboldogasszony templom. Ugyanakkor a Storno Ferenc által irányított neo-román restauráció a 1860-as években fele annyi kárt sem tett a pannonhalmi bazilikában, mint Schulek, Székely és Lotz a Mátyás-templomban. Nem értem, miért kell elbontani az egyébként meglehetősen jól sikerült szószéket csak azért, mert manapság a papok lusták rá fölmenni. Az illetékeseket ehelyt tájékoztatom, hogy a VI. Pál-féle liturgiarevízió egyetlen rendelkezése sem tiltja meg annak használatát. Gyanítom, hogy a szószék elbontását valójában nem az építészeti összkép egységesítése, hanem a II. Vatikáni Zsinat Egyházra vonatkozó dogmatikus konstitúciója (Lumen Gentium) alapján teljességgel igazolhatatlan kommúnió-egyházmodell sugallta.
Az is érthetetlen számomra, hogy főapát úrnak és sameszeinek miért szúrja a szemét a szentély Szent Mártont ábrázoló színes üvegablaka, és vajon miért kell ragaszkodni a szembemiséző asztal elhelyezéséhez a kórusban, mikor a bazilika kifejezetten monasztikus és nem plébánia templom. Az oltár helye a szentélyben és nem a kórusban van, a szentély főoltárát nem szabadna leredukálni egy túlzóan díszes, böszme szentségtartó szintjére, főleg akkor, amikor az oltárok keletelésének, a főoltárok használatának, a pap és a kongregáció közös imairányultságának jelentőségét kezdjük újra fölfedezni, mint régen elfeledett, drága kincsét egy olyan egyháztörténeti időszaknak, mely a miénknél sokkal jobban beszélte a liturgikus szimbólumok varázslatos nyelvét.
A felújítás egyetlen és megkérdőjelezhetetlenül pozitív aspektusa, hogy helyreállítja a kórust, mint a szerzetesek zsolozsmaimádságának saját helyét. A stallumok építése (pontosabban azok megfelelő használata) valóban szolgálni fogja a monasztikus közösség lelki javát, de annak kivitelezése – nem is beszélve a templomhajó szép, faragott padsorainak lecseréléséről – egyáltalán nem tanúskodik szépérzékről, jó ízlésről, kifinomult liturgikus esztétikáról. A kórus az impozáns, középkori boltívek alatt úgy fog kinézni, mintha az eredeti Star Trek sorozat díszlete lenne. Önmagukból kiindulva valahogy így képzelték el a ’60-as években a 2000-re várt űrkorszak divatját. Nem tervezem, hogy a felújítás után meglátogatom a bazilikát, de ha mégis, a szemem sarkából mindig azt fogom figyelni, hogy nem tűnik-e föl valamelyik stallumban James T. Kirk kapitány testhezálló szintetikus ruhába bújtatott alakja. Persze a „holdjáró műanyagkor” divatja bőségesen tükröződik a ma használatos liturgikus ruhákon…
A több mint ezeréves szentélyben olyan teret akarnak kialakítani, amely nem imádságra, az „örökké ősi és mindig új” szépség szemlélésére indít, hanem a kórházi váróknak vagy a bevásárló központok auláinak steril, lecsupaszított, sivár hangulatát árasztja. Mindez egy olyan liturgia- és egyházképet sugall, amely elszakad a korábbi monasztikus generációk által átörökített hagyomány folytonosságától, de még csak nem is igazán korszerű (kb. 30-40 évet késett). Ebben a tekintetben a Szent Márton-hegyi rekonstrukció rokon az osztrák bencések által "gondozott" mariazelli bazilika szentélyének barbár modernizálásával (lásd a csatolt képen!).
Sajnos a pannonhalmi bencések jelentős állami támogatásokat kaptak mindehhez, és én – mint adófizető állampolgár – a leghatározottabban ellenzem, hogy adófillérjeimet ilyen indokolatlanul és ízléstelenségekre költsék el. Végül egy kép egy 2010. május 3-án konszekrált modern szeminárium kápolnáról, amely illusztrálja, hogy napjainkban is lehet kevés pénzből méltó (ha nem is mindenben kifogástalan ízlésű) liturgikus teret létrehozni.
Ennek a sajnálatos állapotnak címere is lehetne Notker Wolf, a Bencés Konföderáció prímás apátja, aki ráérős idejében egy Feedback nevű rendkívül tehetségtelen hard rock zenekarban gitározik (siralmasan gyengén), természetesen – ahogy egy apáthoz illik – habitusban, mellkereszttel. A másik, kis hazánkban jobban ismert képviselője a bencés rend újdonsült „progresszivizmusának”, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, bankár, tehetséges befektető, menedzser, Lengyel László baloldali politológussal kedélyesen beszélgető média közszereplő. Most azonban nem is rá akarom kihegyezni mondandómat (pedig tudnám), hanem arra a nagyszabású és irtózatos költségeket fölemésztő, megtévesztően „fölújítás” néven futó modernista átépítésről, amit a pannonhalmi bazilikában terveznek.
Várszegi évek óta tervezi a bazilika átépítését, hogy megszüntesse annak „történelmi bútorraktár” jellegét. Megjegyzem, nem a pannonhalmi bazilika az egyetlen katolikus templom (főleg nem hazánkban), ahol az építés óta eltelt évszázadok különböző építészeti stílusai rétegződve, egyetlen templomtérben jelennek meg. Várszegi monolit purizmusa a legtöbb magyar templomot kiüríttetné, hogy azután saját posztmodern, ipari jellegű ízlése szerint rendezze be.
A főapát tehát felkért egy „szakértőkből” álló „tudományos” tanácsadó testületet (TTT), hogy segítse „a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgiareform szellemének megfelelő, méltó istentiszteleti tér” kialakítását. A testület tagjai: Dávid Ferenc, Fejérdy Tamás, Horler Miklós, László Csaba, Marosi Ernő, Takács Imre, Varga Kálmán; őket azért kell megemlíteni név szerint, hogy a felelősök kiléte egyértelmű legyen az utókor előtt, valamint az is nyilvánvalóvá váljék, hogy nincs közöttük egyetlen hitelt érdemlő liturgikus szakember sem. Hosszas keresés után, megtalálták a szájuk íze szerint való építészt John Pawson személyében, akinek referenciamunkája a csehországi Nový Dvůr ciszterci apátságának hátborzongatóan rideg, lelkileg tökéletesen steril temploma volt. Gratulálunk hozzá!
Szinte hihetetlen, hogy az átépítésre a VI. Pál-féle liturgikus revízió után több mint 40 évvel kerül sor, pontosan egy olyan érában, amikor hivatalos (pápai és szentszéki) szinten is egyre többen ismerik el, hogy a liturgikus reformok és az erre alapozott templom- és szentélyátépítések elhamarkodottak voltak, és megannyi változást (pl. a szembemisézést) liturgiatörténetileg megalapozatlan elképzelések ihlettek. Ebből a szemszögből nézve a bazilika átépítése egyáltalán nem naprakész, modern célkitűzés, hanem egy letűnőben lévő „elveszett” klerikus generáció hagymázas retro víziója.
Természetesen nem hiányzik az átépítés közhelyekkel telepakolt, erősen didaktikus (szájbarágós), jól tettenérhető gondolatrendszer által vezérelt indoklása sem. Ezek szerint a munkálatok „kiérlelt szerzetesi, liturgikus teológiai koncepció mentén” folynak, az átépítés „az építészet nyelvére fordítja le az istentisztelet nyelvét, illetve egy közösség liturgikus vízióját. Ugyanakkor, sok más egyéb mellett, kifejezi az egyházi közösség önértelmezését, épületbe, kövekbe foglalja identitását, illetve az adott kor teológiai súlypontjait is.” Nem csinálnak abból titkot, hogy konkrét kortárs ideológiák vezérlik a folyamatot, melynek lényege, hogy a közösség (merjem kimondani? a regnáló apát) éppen aktuális ön-, világ-, egyház-, és liturgiaértelmezését tartósítsa. Magyarul: a siralmas és jelentős művészi, liturgikus értéket létrehozni képtelen jelen állapotát akarja kőbe és fába vésni, mit sem törődve a „folytonosság hermeneutikájával” vagy a hiteles („lelkipásztori” ideológiáktól mentes) liturgiatudomány szempontjaival. Elképesztően sablonos és enyhén szólva félrevezető (teológiailag pedig teljesen alaptalan), de sajnos a pannonhalmi közösségre mégis érvényes az a kijelentés, hogy „a középkori hierarchikus egyházmodell helyett a II. Vatikáni Zsinat által hangsúlyozott kommúnió-egyházmodell formálja közösségünk gondolkodását, lelkipásztori beállítottságát, de mindennapi életét is.”
Ettől a sok sületlenségtől függetlenül persze a Katolikus Anyaszentegyház még isteni Alapítójának szándéka, rendelése szerint megváltoztathatatlanul és lényegileg hierarchikus szervezet marad (amint azt hitelt érdemlő liturgikus gyakorlata is tükrözi), de az biztos, hogy az átépítés nem csupán egy már meglévő látásmódot fejez ki az építészet eszközeivel, hanem ezt a datált és megfeneklett, lelkileg terméketlen mentalitást állandósítja generációkra – mármint ha lesznek eljövendő bencés generációk Pannonhalmán…
Elismerem, hogy a romanticizmusára nagyon büszke XIX. század nem mindig a legjobb ízléssel nyúlt középkori épületeinkhez, ennek szomorú példája például a budavári Nagyboldogasszony templom. Ugyanakkor a Storno Ferenc által irányított neo-román restauráció a 1860-as években fele annyi kárt sem tett a pannonhalmi bazilikában, mint Schulek, Székely és Lotz a Mátyás-templomban. Nem értem, miért kell elbontani az egyébként meglehetősen jól sikerült szószéket csak azért, mert manapság a papok lusták rá fölmenni. Az illetékeseket ehelyt tájékoztatom, hogy a VI. Pál-féle liturgiarevízió egyetlen rendelkezése sem tiltja meg annak használatát. Gyanítom, hogy a szószék elbontását valójában nem az építészeti összkép egységesítése, hanem a II. Vatikáni Zsinat Egyházra vonatkozó dogmatikus konstitúciója (Lumen Gentium) alapján teljességgel igazolhatatlan kommúnió-egyházmodell sugallta.
Az is érthetetlen számomra, hogy főapát úrnak és sameszeinek miért szúrja a szemét a szentély Szent Mártont ábrázoló színes üvegablaka, és vajon miért kell ragaszkodni a szembemiséző asztal elhelyezéséhez a kórusban, mikor a bazilika kifejezetten monasztikus és nem plébánia templom. Az oltár helye a szentélyben és nem a kórusban van, a szentély főoltárát nem szabadna leredukálni egy túlzóan díszes, böszme szentségtartó szintjére, főleg akkor, amikor az oltárok keletelésének, a főoltárok használatának, a pap és a kongregáció közös imairányultságának jelentőségét kezdjük újra fölfedezni, mint régen elfeledett, drága kincsét egy olyan egyháztörténeti időszaknak, mely a miénknél sokkal jobban beszélte a liturgikus szimbólumok varázslatos nyelvét.
A felújítás egyetlen és megkérdőjelezhetetlenül pozitív aspektusa, hogy helyreállítja a kórust, mint a szerzetesek zsolozsmaimádságának saját helyét. A stallumok építése (pontosabban azok megfelelő használata) valóban szolgálni fogja a monasztikus közösség lelki javát, de annak kivitelezése – nem is beszélve a templomhajó szép, faragott padsorainak lecseréléséről – egyáltalán nem tanúskodik szépérzékről, jó ízlésről, kifinomult liturgikus esztétikáról. A kórus az impozáns, középkori boltívek alatt úgy fog kinézni, mintha az eredeti Star Trek sorozat díszlete lenne. Önmagukból kiindulva valahogy így képzelték el a ’60-as években a 2000-re várt űrkorszak divatját. Nem tervezem, hogy a felújítás után meglátogatom a bazilikát, de ha mégis, a szemem sarkából mindig azt fogom figyelni, hogy nem tűnik-e föl valamelyik stallumban James T. Kirk kapitány testhezálló szintetikus ruhába bújtatott alakja. Persze a „holdjáró műanyagkor” divatja bőségesen tükröződik a ma használatos liturgikus ruhákon…
A több mint ezeréves szentélyben olyan teret akarnak kialakítani, amely nem imádságra, az „örökké ősi és mindig új” szépség szemlélésére indít, hanem a kórházi váróknak vagy a bevásárló központok auláinak steril, lecsupaszított, sivár hangulatát árasztja. Mindez egy olyan liturgia- és egyházképet sugall, amely elszakad a korábbi monasztikus generációk által átörökített hagyomány folytonosságától, de még csak nem is igazán korszerű (kb. 30-40 évet késett). Ebben a tekintetben a Szent Márton-hegyi rekonstrukció rokon az osztrák bencések által "gondozott" mariazelli bazilika szentélyének barbár modernizálásával (lásd a csatolt képen!).
Sajnos a pannonhalmi bencések jelentős állami támogatásokat kaptak mindehhez, és én – mint adófizető állampolgár – a leghatározottabban ellenzem, hogy adófillérjeimet ilyen indokolatlanul és ízléstelenségekre költsék el. Végül egy kép egy 2010. május 3-án konszekrált modern szeminárium kápolnáról, amely illusztrálja, hogy napjainkban is lehet kevés pénzből méltó (ha nem is mindenben kifogástalan ízlésű) liturgikus teret létrehozni.
